A Jenga, a Mikádó és a Twister nevű játékokról az embernek általában a gyerekkor és az önfeledt szórakozás jut eszébe, nem feltétlenül azok szimbolikus jelentése. Máshogy áll a kérdéshez Illés Haibo és Melykó Richárd performansz-páros, akik legújabb kiállításukon a szó szoros értelmében megfosztják a játékokat eredeti funkciójuktól, és az emberi kapcsolatok metaforájává teszik azokat.
A duó a mindennapokban is a fonákjáról tekint a világra, és a legbanálisabb dolgokból képes olyat teremteni, ami gondolkodásra serkenti a befogadót. Ilyen volt a mostani kiállításuk megnyitója is, melyen a Twister nevű játék segítségével indították be a közönség fantáziáját. Mint ismeretes, ehhez egy szőnyeg szükségeltetik, melyen zöld, sárga, kék és piros mezők találhatók, melyekre a játékosok a kezüket vagy lábukat helyezik, attól függően, hogy a játékvezető mit pörgetett ki nekik a színtárcsán. Aki menet közben a könyökével, térdével a szőnyegre esik, vagy elveszti az egyensúlyát, az kiesik a játékból, így az nyer, aki a leghosszabb ideig tartja magát a szőnyegen. A művészpáros performanszában mindez nem így volt, ők a megnyitón nekiálltak „megtisztítani” a Twister-szőnyeget, vagyis szivaccsal lesúrolni annak színmezőit.
– A performansz számunkra is érdekes volt, hisz a dörzsölés során nonfiguratív minták jöttek létre – mondja Richárd, aki párjával a korongokat ollóval kivágta, majd zsebre rakta vagy elhelyezte a galéria terében. Az előadás kapcsán a közönségből mindenki másra asszociált: volt, aki két ember összeköltözésére és együttélésére gondolt, másnak az emigráció jutott eszébe.
Ketten egy testként
A páros tehát beindítja a fantáziát, ami nem csoda, hisz kettejükben csakúgy dúl a kreativitás. A Hatvanban született Richárd például tizenévesen grafikát tanult, de az érdeklődése túl szerteágazó volt, így a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára jelentkezett, hogy kedvére kalandozzon a performansz és konceptuális művészet világa közt. A Budapesten felnőtt Haibót pedig a színház világa fogta meg, érdekelte hogyan hat egy díszlet az előadásra, így a Képzőművészetin látványtervezőnek tanult. A két fiatal élete 2019 őszén fonódott össze: egy színháztörténet órán találkoztak – mint utóbb kiderült, Richárd Haibóért vette fel a kurzust.
A páros aztán összeköltözött, és hamarosan elkezdődött a közös alkotás is: a pandémia és a karantén eljövetelével egy videósorozatot indítottak, melyben performanszokban reagáltak a hirtelen jött bezártságra, az otthonlétre és az egymás iránti kapcsolódás vágyára. Mindezek közül meghatározó volt a Malom című videójuk, melyben kezüket összekulcsolták, és hüvelykujjukkal körkörös mozdulatokat tettek, így fejezve ki szoros viszonyukat és az időszakra jellemző várakozást. – Ez a motívum a munkásságuk elején különösen fontos volt. A műveinkben mi általában két pólust képviselünk, és azt vizsgáljuk, hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Erre pedig végtelen mennyiségű ötletünk van – mondja Haibo.
Rejtett jelentés
A tárlaton a Jenga nevű játék esetében szintén felülírják a szabályokat: a faelemekből nem egy tornyot építenek – mely bármelyik pillanatban összedőlhet –, hanem azokat a földre helyezve vízszintesen kezdenek el építkezni. – Míg a játék eredeti változata a bizonytalanságot jelképezi, addig a mi változatuk a biztonságot és stabilitást, valamint azt is, hogy a kívánt cél eléréséhez olykor elég csak más szituációba helyezni az adott feladatot – mondja Richárd.
A mostani tárlaton is számos ötlettel találkozunk, melyekkel a páros a játékok rejtett jelentésére mutat rá. A Mikádó például szerintük magát a káoszt jeleníti meg, hisz a feleknek az egymásra szórt pálcák összevisszaságából kell mindig egy darabot elemelniük úgy, hogy ne mozduljon el a többi. – A mi verziónkban a pálcák egymással párhuzamosan helyezkednek el, így formálva a káoszból rendet – mondja Haibo, hozzátéve, aki így játszik Mikádót, annak biztosan könnyű dolga lesz. Egy videójukban szintén a pálcákat használják, de ezúttal azokat egymás arca közé helyezik el, mintegy hidakat építve. A „szeánsz” a párkapcsolatokra is utal: a két fél egyre több téren kapcsolódik egymáshoz, vannak azonban fájó pontok – jelen esetben: az arcukat szúró pálcák –, melyeket idővel el kell engedniük. Egyetlen darab azonban stabilan marad, melyet a két művész a szájával tart: ez a legerősebb kapocs, a kommunikáció – a videóban is ezt engedik el utoljára.
Kilenc hónapos performansz
A párkapcsolati harmónia szintén meghatározó része Haibóék művészetének. A Párhuzamost tartani című videóműben például egy libikókát látunk, melynek vasrúdját tartja egyensúlyban a hátával a két alkotó. – A fix póznak köszönhetően egyikőnk sem kerül a másik fölé, így teremtjük meg a tökéletes balanszot – fejtegeti Richárd.
Szintén a harmóniáról tudósít a kiállítás fő műve, egy átlátszó, fóliamatricára készült fotóinstalláció, melyen a művészek meztelenül, egymás felé fordulva jelennek meg, míg Haibo hasa képről-képre, egyre nagyobb lesz. Noha a sorozat a farkasszemezés nevű játékra utal, megidézi a szerb alkotó, Marina Abramović és Ulay 1977-es Imponderabilia (Megfoghatatlanság) című performanszát is, amikor a két művész egy galéria terében szintén meztelenül állt egymással szemben, a tárlat látogatói pedig csakis kettejük közt tudtak áthaladni a következő terembe. Haibóék műve azonban a gyermekvárásuk történetét mutatja be, melyből féléve megszületett kislányuk, Zája, aki a páros elmondása szerint egy igazi energiabomba.
Hangjáték egy abszurd törvényről
Az alkotópáros a játékos művek mellett drámaibb témákra is fókuszál. Ilyen volt az a negyvenöt perces, Tartós szeretetközösség című rádiójáték, melyet a Tilos Rádión mutattak be tavaly. Ebben az akkor érvénybe lépő örökbefogadási törvényre reagáltak, mely kimondta, hogy Magyarországon örökbefogadó szülők csakis házastársi kapcsolatban élő, ellentétes nemű párok lehetnek. Haibót ez a döntés azért is rázta meg, mivel őt sem a kínai származású szülei nevelték fel, hanem egy egyedülálló magyar, aki örökbe fogadta.
A doku-fikciós hangjátékban a páros Haibo gyerekkori történetét mesélte el, pontosabban elsétáltak a Sztehlo Gábor Gyermekotthonhoz, ahol felnőtt, közben beszélgettek a törvényről és az emlékeiről. Ezután fiktív helyzetet játszottak el, mintha a törvény szövegét azoknak a gyerekeknek olvasnák fel, akik meg vannak fosztva attól, hogy jobb környezetben nőhessenek fel. – A törvény abszurditására akartunk választ adni és érzékenyíteni, ugyanis a jelen helyzetben mi sem tudnánk örökbe fogadni, hisz nem vagyunk házasok, hanem élettársi kapcsolatban élünk – mondja Haibo, hozzátéve, ha az örökbefogadási törvény már korábban is hatályban lett volna, neki is máshogy alakul az élete.
Illés Haibo és Melykó Richárd Out of Twister című kiállítása október 7-ig megtekinthető a RE-SET art space galériában, Budapesten, a VIII. kerületi Homok utca 3. szám alatt.
Egy test két fejjel
A művészettörténetben olykor különleges párok alkotnak együtt. Ilyen volt John Lennon és a japán képzőművész, Yoko Ono kettőse, akik szintén sokat kísérleteztek és alkottak együtt zenében, képzőművészetben, performanszban és filmben, miközben nagy feltűnést keltettek a médiában – többek közt azzal, hogy meztelenül jelentek meg első albumborítójukon, valamint 1969-ben egy-egy hétig hotelszobák ágyaiban fekve, virágok közt hirdették a békét. Mellettük a hetvenes évektől nagy visszhangot váltott ki a szerb performer-képzőművész, Marina Abramović és akkori német élettársa, a két éve elhunyt Frank Uwe Laysiepen – ismertebb nevén: Ulay –, akik úgy hivatkoztak magukra mint a „kétfejű test”, előadásaikban pedig gyakran saját viszonyukra reflektáltak. Ilyen volt a 1980-as Nyugvó energia, melyben egy kifeszített íj két oldalán álltak, Abramović a teljes testsúlyával a felajzott íjba kapaszkodott, míg Ulay a húron tartotta a nyilat, melyet a nő szívére irányzott, végzetes lehetett volna, ha bármelyikük megremeg. A szerelmesek című 1988-as, monumentális perfomanszukban pedig a Kínai Nagyfal két végéből, csaknem hatezer kilométer távolságból indultak el, hogy kilencven nap gyaloglás után a fal közepén találkozzanak, és eldöntsék, közösen folytatják-e tovább, vagy utoljára ölelik át egymást, de végül a búcsúnál maradtak. 2010-ben aztán újra találkoztak: Abramović ekkor a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) épületében rendezett performanszot, mely során egy asztalnál ülve emberek százainak nézett a szemébe, mikor egyszer csak leült vele szembe Ulay. Akkor a napok óta mozdulatlan művész a saját szabályait megszegve kinyúlt egykori szerelme felé, megfogta a kezét, és szótlanul hullatták a könnyeiket.
