A zsidóság a Közel-Kelet egykori héber törzseiből származik, amelyek egységes néppé válása az Egyiptomból való kivonulása után (a Kr. e. XIII. században) kezdődött el és története a mai napig folytonos. Egyedi népcsoport, közös identitással és saját vallással, amely az első egyistenhit volt az emberiség történetében. Ez lett az alapja a keresztény és az iszlám vallásoknak. Története során a zsidóságot többször elűzték a hazájából, megpróbálták kiirtani, szétszóródott a világban, de mindig visszanyerte életerejét.
Sokan nem értik, mivel magyarázható, hogy a zsidóság a világ egyik legsikeresebb népévé vált, és miért lett üldözötté.
A másság forrását a több ezer éves zsidó vallásban találjuk meg. A Kánaánt i.e. 1250 körül elfoglaló különféle zsidó törzsek sokszínű istenvilága évszázadok alatt vált egyistenhitté, amelynek vallási tanait, és a kötelezettségeit a próféták gondolatai és a kultuszt szolgáló papság teremtették meg. Ezeket felhasználva az i.e. V. században elsőként a Mózesnek tulajdonított Tanítás könyvét (héberül Tóra) szerkesztették egybe, majd a történeti könyveket, amelyeket már az istennel szövetséget kötött, "kiválasztott nép" eszménye alapján válogattak össze. A Szentírást később további tanításokkal, elvárásokkal egészítették ki. A fő cél a zsidóság beolvadástól való védelme, amit az elkülönülés sajátos kötelezettségeivel is megerősítettek.
A zsidóság sorsát a kiválasztott nép mítoszából táplálkozó sajátos vallása, a más népektől való elkülönülés parancsa mellett alapvetően befolyásolta, hogy a 10 családnál nagyobb közösségeknek már az i.e. I. századtól vallási kötelezettségük lett gyermekeik iskoláztatása.
A zsidó Szentírás és a nagyszámú parancsolat elsajátítása mellett minden tanulót valamilyen mesterségre is megtanítottak. Évszázadok alatt ez a nép kulturális tekintetben messze fölé emelkedett a többinek, a legnehezebb történelmi fordulatok idején is tudott alkalmazkodni a változásokhoz, ami nagyobb esélyt teremtett a boldogulásukhoz. Mindenkori hódítóik, az asszírok, perzsák, rómaiak, majd az itáliai városok és a keresztény királyok, saját érdekeiket féltve igyekeztek távol tartani a zsidóságot koruk fontos jövedelmi forrásaitól. Nem vehettek földet, nem lehettek tisztviselők vagy katonák. Ebben a kényszerhelyzetben a zsidóság a kereskedelemben és a hosszú évszázadokon át megvetett pénzforgalomban talált megélhetési, meggazdagodási lehetőséget. A népet összetartó vallási parancsolatok is megkönnyítették, hogy a világ bármely részén élő, egymással kapcsolatot teremtő, egymást segítő zsidó közösségek hálózatára sikeres kereskedelmi tevékenység épüljön. Ahogyan a világkereskedelem kibontakozott, úgy erősödhetett meg a leghozzáértőbb kereskedő réteg, a zsidók gazdasági ereje.
Amerika felfedezése nyomán a világ gyökeresen átalakult, a pénz lett a motorja a gazdasági fejlődésnek. A változások egy idő után megváltoztatták az egész világot. Európában ipari forradalom ment végbe, új társadalmak formálódtak, új munkamegosztás alakult ki, amelyben Kelet-Európa a fejlett ipari országok élelmiszer- és nyersanyag beszállítójává vált.
Mivel a magyar (és általában a kelet-európai) társadalomban a kapitalista fejlődés nem szervesen alakult ki, hanem a fejlődést akadályozó feudális gátakat felülről törölték el, ezt követően szinte robbanásszerű változások kezdődtek. Alig voltak olyan társadalmi csoportok, amelyek tagjai „értették” az új világ működését és ki tudták aknázni az abban rejlő hatalmas lehetőségeket. A fejlettebb országokból (elsősorban az osztrák, német és cseh tartományokból) beáramló tőkések, bankárok, vállalkozók, szakalkalmazottak és szakmunkások mellett a modernizációban fontos szerephez jutott a hazai és a betelepülő zsidóság is. Kettős társadalom alakult ki – a hagyományos, tradicionális és az új, a modern világhoz kötődő, amelyek mindenben eltértek, és sok mindenben ma is eltérnek egymástól. Mindez átalakította a magyar-zsidó együttélés mindennapjait és lelki beidegződéseit is.
A zsidóság a honfoglalás óta együtt élt a magyarsággal. (Van olyan állítás, hogy az egyik szövetséges törzs, a kabarok zsidó vallásúak voltak.) Bár sorsuk – akárcsak az itt megtelepült magyaroké és más népeké – a történelem során hullámzóan alakult, fontos részévé váltak a magyar társadalomnak és esetenként még királyi vagy főúri védelmet is kaptak egy-egy pusztítással fenyegető külső vagy belső ellenséggel szemben. II. András például a Szentföldre induló kereszteseket űzte el, amikor azok a Nyugat-Dunántúlon élő zsidók fosztogatásába kezdtek, de Mátyás király is őrködött bántatlanságuk felett.
Az itt élő zsidóság az évszázadok során azonosult a magyar hazával. 1848-49-ben mintegy 20 ezer zsidó származású katona vett részt a szabadságért és függetlenségért vívott harcokban,
és jelentős anyagi támogatást is nyújtottak a harcban álló magyarságnak, aminek elismeréseként a Szemere-kormány 1849. július 28-án határozatot hozott a zsidóság polgári és politikai egyenjogúsításáról. A szabadságharc bukása után ez természetesen nem lépett érvénybe, sőt a császári hatalom keményen megsarcolta a zsidókat. (Mindez azért is érdekes, mert a Magyarországon élő német, szász és sváb népesség többsége ekkor szembefordult a magyarokkal és az osztrákokat támogatta – de az ő „hűtlenségüket” senki sem emlegeti.)
A forradalom egyes eseményei (például a zsidó nemzetőrök kezdeti elkülönítése) is bizonyítják, hogy még az évszázadok óta itt élő, a magyarsággal együtt harcoló zsidóságot sem tekintették a magyar nemzet részének. Mielőtt ebből messzemenő következtetéseket vonnánk le, tudnunk kell, hogy a magyar parasztság nemzetbe „emelése” is hosszú folyamat volt, hiszen kezdetben a nemzet fogalmába csak a nemesség tartozott. A magyarságtól vallásában, szokásaiban, társadalmi helyzetében lényegesen különböző zsidóság – akárcsak az itt élő különféle nemzeti kisebbségek – a magyar köztudatban idegennek számítottak.
Az 1870-1880-as évektől a Magyar Királyságban kibontakozott gyors ipari-gazdasági és kulturális fejlődés vonzotta a jobb életre és biztonságra vágyókat. 1867-ben az Eötvös-féle liberális reformok keretében sor került a zsidók teljes egyenjogúságának elismerésére, majd 1895-től a magyar nemzeten belüli vallási felekezetként fogadták el, akárcsak a többi vallást. Ezek a törvények meggyorsították a zsidóság elmagyarosodását, a magyar nyelvű zsidó egyházi reformmozgalom, a neológ egyház térhódítását.
1910-ben a Magyar Királyságban élő, mintegy 900 ezres zsidóság 75,7 százaléka már magyar anyanyelvűnek vallotta magát. (A katolikus népességben ez az arány alacsonyabb volt!)
Mindezek hatására nemcsak a fejlett nyugatról, hanem az elmaradással és társadalmi feszültségekkel küzdő keleti országokból is megindult a betelepülés. Ekkor vándoroltak ide a román fejedelemségekből a még nomád nemzetségi formák között élő cigányok, és ekkor érkeztek ide a menedéket kereső, üldözött ortodox galíciai zsidók is, akik sajátos öltözködésükkel, zárt közösségeikkel és az általuk elsajátított magyar nyelv különösségével tértek el az itteniektől. Ők lettek a magyar vidéken azok a házalók és kisvállalkozók, akik a kapitalizmust testesítették meg az ott élők számára. Zárt közösségeik ugyanúgy eltorlaszolták az utat a magyarság felé, ahogyan, főként falusi környezetben, a kereszténység tanításai is megnehezítették a „Jézust megfeszítő gonosz nép” primitív beidegződésein való felülemelkedést. A kölcsönös bizalmatlanságot tovább erősítették a zsidóság ellen elkövetett atrocitások (például az európai visszhangot kiváltó tiszaeszlári vérvádper), de az a gazdagodás és társadalmi térhódítás is, amely a tehetséges és összetartó városi zsidóság körében látványossá vált. A budapesti és vidéki orvosok, az ügyvédek, a bankárok és hamarosan a földbérlők között is gyorsan nőtt a zsidó származásúak aránya. ( Arányait tekintve azonban csak 3,1 százalékuk volt vagyonos, 3,2 százalékuk 100 kat. holdnál kisebb földtulajdonos, 34,1 százalékuk munkás, 59,3 százalék pedig alkalmazott volt. Ugyanakkor az 1910-es népszámlálás adatai szerint a kereskedők 61, a nyomdászok 58, az orvosok 48,5 százaléka volt zsidó származású.) A generációról generációra öröklődő társadalmi veszélytudat miatt a zsidóság természetes reakciója volt, hogy támogatott minden demokráciát és egyenlőséget ígérő mozgalmat, közvetítője lett az Európát átható politikai, gazdasági és társadalmi-életviteli változásoknak.
A hagyományos életmódját elhagyó, elszegényedő és állandó létbizonytalanságba kerülő társadalom azonban mindebből csak a másságot, a gazdagodást látta, ami széles körű társadalmi ellenszenv kialakulásához vezetett.
A magyar feudális uralkodó osztály önérdekű hatalomőrzése és szűk látókörű, rövid távú érdekei Magyarországot háborúba és olyan válsághelyzetekbe sodorták, amelyeket nem tudott megoldani. Az első világháborús vereségért, az azt követő forradalmakért és Trianonért azonban senki sem vállalta a felelősséget – s ahogyan másutt (például Németországban) is, a zsidóságot tették bűnbakká mindezekért. Ezt később összekapcsolták a kommunistaként történő címkézéssel is. A zsidó=kommunista idióma sulykolása a sajtó és a gyorsan terjedő rádió útján tömegek tudatát fertőzte meg. A zsidóellenes törvények (1920, 1938) nemcsak az addig jellemző konzervatív-liberális társadalompolitika végét jelentették, de állami szinten is hitelesítették a zsidóellenességet, felszították és ébren tartották azt a magyar társadalomban. A felszín alatt izzó parázs azután a fasizmus nyílt megjelenésével lángot is vethetett – a fajelméletet valló pártok nyíltan hirdethették embertelen eszméiket.
A magyar gazdasági és szellemi életben kiemelkedően sikeres, a magyarságnak dicsőséget szerző zsidó származású emberek nagy számban voltak jelen. (Weiss Manfréd, Chorin Ferenc, Richter Gedeon neve közismert, de azt már kevesen tudják, hogy a 15 magyar származású Nobel-díjas közül tízen a zsidósághoz is kötődtek.) A magyar társadalmat – akárcsak a sokkal fejlettebb németet vagy más országok népét – azonban mélyen megfertőzte az évtizedeken-évszázadokon át hallott zsidóellenes propaganda és uszítás.
A társadalom többsége nem lett aktív szereplője a zsidóellenes mozgalmaknak, de a zsidóságot nem tartotta a nemzet részének, ezért korlátozásukat és deportálásukat is tudomásul vette. Az egyszerű emberek rokonszenveztek a helyi zsidó családok egyikével-másikával, embertelennek érezték megalázásukat, majd elhurcolásukat, de nem érezték azt, hogy a magyar nemzetet pusztítják, mert a társadalom tudatában a nemzet csak magyarokból állt, annak pedig születni kell(ett).
Ez a „nemzeti-faji” alapon álló hétköznapi nemzettudat megvolt más országokban is – legfeljebb az üldözöttek közé ott a magyarok is bekerültek.
Az ő elhurcolásukat és etnikai alapú legyilkolásukat (például a szomszédos Jugoszlávia területén) emiatt ugyanolyan közöny övezte, mint a zsidóságét.
Ez a társadalmi beállítottság tette lehetővé azt is, hogy a hazai német kisebbség Szovjetunióba deportálását, majd Németországba való áttelepítését a magyar társadalom zokszó nélkül tudomásul vette. Valószínűleg semmit sem tudott volna tenni értük, ahogyan másutt sem tudtak ellenállni a győztes hatalmak akaratának, de a megfélemlített társadalom hallgatott. Nem tiltakozott a későbbiek során sem, amikor a volt uralkodó osztály tagjait telepítették szerteszét az országban, mert a kiszolgáltatott, megfélemlített, elbutított társadalom erős lelki és hatalmi nyomás alatt bármit tudomásul vesz, csak hagyják békében.
Az 1950-1989 közötti, szocialistának nevezett rendszer államosította a nagyobb zsidó tulajdonokat, akadályozta vallásuk gyakorlását, ugyanakkor viszonylagos nyugalmat is teremtett, amelyben folytatódott a hazai zsidóság csendes asszimilációja. A jogi egyenlőség, majd a rendszerváltással felülről létrehozott demokrácia korábbinál nagyobb szabadsága azonban nem változtatta meg gyökeresen a magyar és a többi kelet-európai társadalom tudatát.
A korábbi beidegződések „döglött aknaként” rejtőznek a felszín alatt. Amikor egy politikai erő ezekre építi hatalmi törekvéseit, akkor a tűzzel játszik, hiszen újraélednek és nyilvánosságot kapnak az ősi ösztönök, kiszámíthatatlan és visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el.
A világváltozások azonban elkerülhetetlenül átalakítják az emberi gondolkodást is. Izrael állam létrehozása (1948), fennmaradásáért vívott hősies küzdelme, irigylésre méltó társadalmi szolidaritása és gazdasági fejlődése elismerést váltott ki a népesség fiatalabb, iskolázottabb csoportjaiban, és döntő szerepe volt illetve van a hazai zsidóságon túl is ható zsidó kulturális reneszánsz létrejöttében is. A nyitottá váló világba kijutó magyar fiatalok és idősebbek olyan multikulturális társadalmakba kerülnek, amelyekben másfajta értékek váltak elfogadottá. Egyik-másik a szellemi divatteremtés kifogásolható terméke, amit az idő majd kirostál, de az emberi szabadság és egyenlőség értékei megőrződtek, és fokozatosan átformálják az egyre differenciáltabbá váló hazai közgondolkodást is. Egy okos politika ebbe az elkerülhetetlen változásba illeszkedik, és igyekszik megteremteni-megőrizni a nemzetet alkotó közösségek sokszínű érdekeit, értékeit és kulturális örökségeit.
