A komoly küllemű, impozáns könyv a szerző eddig megjelent nyolc verseskötetének műveit, valamint a legújabb – idén keletkezett – alkotásait tartalmazza, s így e gyűjtemény, Horatius szellemében szólva, feltétlenül maradandó emlékművet állított az eddigi költői pályának. A méreteiben és arányaiban is formátumos teljesítmény kézenfekvően kínálja a tüzetes irodalomtörténeti-kritikai számvetés – elemzés, értékelés – lehetőségét. Itt és most azonban mindössze néhány jellegzetesség kiemelésére van terünk.
A szülés fölkavaró processzusának fölidézése vagy a nőgyógyászati kórházi osztály szatirikus megjelenítése is alighanem kivételesnek számít a magyar líratörténetben.
„Versírás közben az a cél, hogy megszabaduljak az énemtől, hogy a magam egyéniségén át eljussak az általános emberi tapasztalatig” – mondta a szerző a lapunknak adott tavalyi interjújában. E fontos és egyetemes érvényű alkotáslélektani mozzanat, melyet nevezhetünk ihletnek, figyelem-összpontosításnak, előkészítettségnek vagy – a költő szóhasználatával – „vers-időnek”, egyszersmind e líravilág egyik fontos szervezőelvének tűnik. Annyiban legalábbis, hogy a partikularitástól való eltávolodás, a köznapi én átlényegülése műbeli hasonmásává gyakran maga is az alkotás részévé válik: e költészet ilyenkor a konkrét és az elvont, az egyedi és az univerzális, a valószerű és a vizionált közötti finom mozgásokban jeleníti meg világunk rejtettebb dimenzióit, emberi tartományait, a lélek nehezen megközelíthető tájait. Az attraktív természetfestő képek rendre valamilyen súlyos -filozofikus – törvényszerűséget rejtenek: „Mohón párállik a család, / a zsíros páfrány és a zsurló, / Ostor a forró homokon: / tovaszisszen a vízisikló. // Tigriscsíkos, ujjbegynyi pók / fonalazza a rángó prédát. / Pici szél moccan, tekereg / az aljnövényzet sűrűjén át. // Vérével táplálja a föld / a ragadozó életet. / Az élők és holtak között sötét nedvek keringenek.” (Ártér)
„Sötét kering a fény körül, / feketeség a feketében” (A kert) – e líra egyik igen jelentős vonulatában szüntelenül éjszaka van, homályosak, elmosódottak és rejtelmesek a kontúrok, a költői én létállapotát az álom és az ébrenlét közötti átmenet változatai uralják, e néha konfúzus világban félelmek, szorongások és vágyak kavarognak. (A nappali és az éjszakai személyiség konfrontációi olykor Jung híres fogalompárját idézik.)
Ám nemcsak az éjszakai képek sűrűsége miatt van Szabó T. Anna költészetének valami nyugtalanítóan sötét tónusa. Ez ugyanis jórészt abból ered, hogy megannyi versben tárulnak föl metafizikai, létfilozófiai távlatok: a mulandóság fenyegetése például még az idillinek tűnő szcénákban is ott kísért. Az álom – Csokonai hagyományait idézve – olykor e művekben is az enyészetet asszociálja, s a versbéli öntudatot nemegyszer a „memento mori” komor intelme alakítja: „Csak ne látnám a kezdetben a véget” (Itt élők jártak). Az első pillantásra kissé profánnak tűnő kötetcímben is a puszta élettény így szerezhet mélyebb és összetettebb – ontológiai – jelentésárnyalatot.
Félreértés ne essék: Szabó T. Anna költői univerzuma a lényege szerint hangsúlyosan életérdekű, semmiképp sem a középkori haláltáncok valamiféle modern inkarnációja. A lírai én karakteres sajátossága továbbá a vitális örömök élvezetének humánus képessége. A sötétség képei mellett tehát szüntelenül jelen van az egykoron kötetcímmé emelt fény is. De az élet értékeinek igazi súlyát e versek birodalmában épp a végesség fátuma adja.
Magától értetődik, hogy a női princípium több szempontból is hangsúlyos szerepet kap ebben a költészetben. Az anyaság meghatározó élménye megannyi kimagasló verset ihlet: az Elhagy című vers, mely a szerző csúcsteljesítményei közé tartozik, a gyermek elszakadásának egyszerre természetes és mégis traumatikus folyamatát avatja számunkra is átélhetővé. Elsöprő nyelvi erejű nyíltsággal vall a várandós női test alakváltozásáról („Mellem hasamra, hasam combomra omlik, / gerincem roppan, derekam fáj, mellbimbóm körül barna udvar. / Eres a lábam, püffed az arcom, beleim között ki dörömböl? / Nehéz vagyok már, szülni vágyom”), ilyet igencsak ritkán olvashatunk, de a szülés fölkavaró processzusának fölidézése vagy a nőgyógyászati kórházi osztály szatirikus megjelenítése is alighanem kivételesnek számít a magyar líratörténetben. – Nem kevésbé merészek a testi-lelki vágyak versei, képviláguk szofisztikált, olykor többértelmű és talányos, a „forró radír” metafora (Telehold) értelmezése például távolról sem kézenfekvő.
A női sors sajátos kihívásaival, a férfidominancia elemi igazságtalanságával a lírai én többféle regiszterben is szembesíti az olvasót. Tragikus hangvételű, balladaszerű mű idézi meg az erőszak léleknyomorító tébolyát (Szőlőhegyi ballada), az Így tesz rád, úgy tesz rád című szatirikus dal pedig a maszkulin társadalom torz, bornírt előítéleteit teszi nevetségessé: „Jól teszed, ha megbecsülöd, nem ölöd és nem is ütöd / felnéz ő mindig rád, / a teremtés koronája úgyis te vagy, látva látja / cucikád, mucikád”. – S persze a biológiai mellett a társadalmi nemek elemi egyenlőtlenségei fejeződnek ki azokban a versekben, melyekben az anyai szerep öröme mellett a család összetartásának, a mindennapok megszervezésének ezernyi gondja tárul fel.
A kötet szinte kimeríthetetlen bőséggel sorjázza a témákat, a formai, ritmikai, műfaji alakzatokat, a költői világkép maradandóvá kristályosított eszményeit. E roppant gazdagságnak köszönhető, hogy egyrészt minden versbarát föllelheti benne kedvenc műtípusait. Másrészt a kitartóbb olvasót e gyűjtemény valamilyen képzeletbeli – intellektuális, lelki-érzelmi – életutazásra invitálja, melynek végén a záróvers szerint már csak az lehet kérdéses: „A nulla kapuján át / vár-e az odaátunk: / leszünk-e, negatívban? / S ide még visszalátunk? / Vajon visszatalálunk?”
Szabó T. Anna: Vagyok
Magvető 2022.
