Vajon milyen lenne egy labdarúgó-bajnokság vagy az olimpia, ha kereskedelmi tévécsatornák rendeznék? Egy-két valószínű show-elemmel már most is találkozhatunk: pomponlányok, fény és zenei effekt góloknál, moderátor, aki ünnepelteti szerzőiket és szurkolásra biztat. De a kiteljesedést az jelenthetné, ha például maga a játékvezető lenne a showman két segédjével, a partjelzőkkel. Őt láthatnánk a stadion kivetítőjén, ahogy szaladgálás közben kommentál, megdicséri a játékosokat: "Ez gyönyörű volt, Lionel, áruld már el a titkot!"; rájuk pirít: "Ejnye, az ember nem rúgja fel azt, akitől kötényt kap!"; néha megkérdez tőlük valamit: "Jól érzed magad az idei mezben?"; vagy éppen kiszól a közönségnek: "Elképesztő ez a mai meccs! És még hátravan húsz perc, bármi megtörténhet, gyerünk!" A focisták pedig nevetgélnének, s próbálnának poénosan reagálni.
Kérdés, mit szólna mindehhez a közönség. Akik körmöt rágni járnak a stadionba, személyes, közösségi, nemzeti diadalként, kudarcként megélni az eseményeket, egyszóval, akik komolyan veszik a játékot, bizonyára dühödten fordulnának el az efféle rendezvényektől. Ami azt is jelentené, hogy véget érne az ultrák világa. A pótcselekvő megszállottak elhagynák a küzdőtér peremét, helyüket békésen kötögető nénik, jó hangulatra vágyó kifacsartak, napra kész celebimádók foglalnák el. Házias vasárnapi hangulat töltené meg a levegőt, elnéző, simogatásos, sörözős, kacarászós. Ha van gól, van, ha nincs, nincs, nem baj, jó a kedvünk, jó a kedvünk. Jó a kedvünk!
E röpke képzelgés a TV2 új vetélkedősorozata, a finn licenc alapján készült Város vs Vidék nézegetése közben suhanhat el az ember fél szeme előtt, amelyet nyugodtan felszabadíthat a képernyő figyelésétől. Na de mi következik belőle? Az egyik nap az, hogy ingerülten elkapcsol az adásról. Mert épp nem szereti a súlytalan, szoft, jópofa dolgokat. A vetélkedő legyen vetélkedő! Legyen a műsorvezető mellett egy vagy két, önmagával vagy egymással viaskodó agytröszt, ember formájú adatmemória, záporozzanak a kérdések, és lássuk, ki hogyan állja a próbát. Ha komoly a dolog és nagy a tét, beleélhetjük magunkat, izgulhatunk. Gazdagodhatunk egy új kedvenccel, kultikus hőssel. Tudja-e vagy sem? Ha igen, közös diadalkiáltás, ha nem, a szív szakad meg. De a Város vs Vidék nem ilyen vetélkedő. Lapos bohóság, amelyben nem érdekes a versenyzők teljesítménye. Ha tudnak valamit, jó, ha nem, az se baj. A lényeg a jókedv, a sok viccelődés, a műsorvezetők karizmája, bájos szellemeskedése. Mindegy, kikből állnak a háromfős csapatok, melyik városi, melyik vidéki – aranyosak, nyerjen, aki nyer. Mesterkélt, érdektelen, negédes műsor. Helyenként pedig ízléstelen sztereotípiákra épít. A két műsorvezető közül a Várost Till Attila iskolázottan vigyorgó dzsigolófigurája, míg a Vidéket Gáspár Zsolti aranyos bunkócskára hangolt parasztalakja képviseli. Amúgy nem tudni pontosan, mit fed a cím, mert a Város versenyzői az adások nagy részében budapestiek, a vidéki oldalon pedig felbukkannak nagyvárosok is. Fúj, ez nem kell!
Szóval, egyik nap így reagálunk. De lehet, hogy egy másik este minden eltérő megvilágításba kerül. Elég volt a komolykodó vetélkedőkből, Géniuszból meg hasonlókból! Miért kell olyan nagyra értékelni, szinte már kultiválni a lexikális tudást? Hát nem azt próbáljuk meg érvényesíteni a korszerű oktatásban is, hogy nem az adatok, hanem az összefüggések? A Város vs Vidék legalább praktikusan viszonyul a kvízjátékhoz. Nagyjából megmarad az általános műveltség, a napi tájékozottság szintjén, lehet bármit, bátran nem tudni, ügyességi feladatok oldják a kérdés-felelet pattogást. Meg a társasági hangulat, a viccelődések. Persze, hát ez csak egy szórakoztató játék. Tízmilliót lehet vele nyerni az utolsó szakaszban, de az se egy izzó dráma, már csak azért sem, mert erre a győzelmi babérra szinte semmi esély. Till Attila és Gáspár Zsolti kulturált könnyedséggel kerüli ki a közönségesség csapdáit, nem játsszák túl a szerepüket, és rendre sikerül lefújniuk az adásidőben minden város és vidék között húzódó törésvonalat. Súlytalan bohóság, de jól tud telni vele az idő. Ha van rá idő.
Egyszóval, nem ezeken a műsorokon áll vagy bukik a kultúra sorsa. Megfelelő fogyasztói polcon vannak, olykor fanyalogva elfordul tőlük az ember, olykor meg a kosarába teszi őket. Jómagam azért sporteseményeknél nem szeretném ezt a hangütést. Viszont örömmel venném, ha egy Till-Gáspár páros vezetné a parlamenti üléseket. Hátha összehoznának egy kedélyes, oldott hangulatot. Nevetősen rászólhatnának például a miniszterelnökre: "Te Viktor, most miért nem válaszolsz neki? De tényleg, na, válaszolj már! Abból is lehet szavazat! Vagy hülyét csinált belőled egy focizásnál?" Persze az ellenzékhez is lenne biztos pár szavuk: "Minek daráljátok, hogy mondjon le, hol a szónoki képesség?" Közben pörgethetnének kreatív vetélkedőket is, ki tud szellemesebb molinót gyártani fél óra alatt, meg ilyesmi. És persze nem lenne haszontalan egy általános műveltségi kvízjáték sem.
