Romano Prodi, egyetemi tanár, az Európai Bizottság egykori elnöke a miniszterelnökségről 2008-ban, egy szenátusi bizalmatlansági döntés miatt mondott le. Mario Monti, korábbi uniós biztos a Torinói Egyetemen közgazdaságtant tanított, de miniszterelnökként mindössze 13 hónapig menedzselhette a már akkor is súlyosan eladósodott olasz gazdaságot. Mario Draghi, az euró „megmentője”, a pénzügyek világszerte elismert szakértője tulajdonképpen elégedett lehet: neki – kormányfőként – már 17 hónap adatott.
Várható, hogy a 2022. szeptember 25-re kitűzött előrehozott parlamenti választáson a jobboldal pártjai győznek. A sajtóhírek szerint Draghi utóda, a miniszterelnöki poszt legfőbb várományosa a nem is titkoltan fasiszta utódpárt (Olaszország Fivérei – Nemzeti Szövetség) vezetője, Giorgia Meloni lehet. A kormányfőt megbuktató puccsisták között találjuk Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnököt is, aki Putyin személyes jóbarátja. A „Lovag” változatlanul az olasz közélet meghatározó alakja, annak ellenére, hogy 2013-ban adócsalásért jogerősen elítélték, illetve ugyancsak 2013-ban – egy kiskorúakkal kapcsolatos prostitúciós ügyben – hatéves letöltendő börtönbüntetést kért rá Milánó vádhatósága. Az a Matteo Salvini is a kormánybuktatók egyike, aki a Liga vezetőjeként Orbán és Putyin nagy csodálója. A populisták általában nem szoktak ragaszkodni az elvekhez, de esetében már a pályakezdés is kifejezetten érdekes. Salvini 1997-ben még a Kommunista Padániaiak listavezetőjeként politizált, de azóta – igazi köpönyegforgatóként − a szélsőjobb olaszországi megerősödéséért is sokat tett.
Olasz gazdaság – permanens válság
Az olasz gazdaság évtizedek óta Európa „beteg embere”. Az egy főre jutó GDP ma sem haladja meg az euró 1999-es bevezetésekor elért szintet, magas a munkanélküliség (különösen Délen és a fiatalok körében), emellett az ország a GDP 150 százalékát meghaladó adósságot görget maga előtt. Az ország finanszírozhatósága ma elsősorban az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programjaitól és a külföldi pénzügyi befektetők bizalmának megőrzésétől függ. Ezért Draghi megbuktatásának a hírét a piac rögtön beárazta: a tízéves állampapírok hozama, amit a pénzügyi befektetőknek kell kifizetni, azonnal emelkedni kezdett.
A gyenge teljesítmény okai meglehetősen összetettek, bár az elemzők többnyire csak szorosan vett gazdasági tényezőket emlegetnek. Ilyen a lakosság elöregedése, a munkaerőnek a legfejlettebb országokénál alacsonyabb képzettsége, valamint a bankrendszer – a nem fizető adósok nagy száma miatt kialakult – sebezhetősége. Olaszország meglehetősen hátul áll a digitális versenyben, és a gazdaság termelékenységi mutatói az európai élvonaltól messze elmaradnak.
A Draghi-puccs azonban más természetű, politikai problémára is ráirányítja a figyelmet. Régóta ismert, hogy az olasz pártrendszer rendkívüli mértékben széttöredezett. A költői kérdés ezért úgy hangzik:
kormányozható-e egyáltalán egy olyan ország, ahol az 1945 után alakult kormányok átlagos „kihordási ideje” nem éri el a két évet?
A közigazgatáshoz értők szerint egy új kormány az első hónapokban nem igazán cselekvőképes. Ez még a demokratikus (nem illiberális) országok esetében is igaz, ahol a kormányzati apparátusban képzett, az egyes szakpolitikákhoz értő köztisztviselők ülnek. Személycserék természetesen mindenütt vannak, de pártpolitikai alapú, tömeges tisztogatások a nyugati demokráciákban ismeretlenek. A legnagyobb probléma azonban jó hetven éve a folyamatos olasz kormányválság, ami minden komolyabb strukturális átalakulást ellehetetlenít: az olasz bankrendszer ellenállóbbá tétele kormányzati eszközökkel például évekbe is telhet.
A populisták – a migránsozás mellett – általában olyan programokat hirdetnek, amelyek jó dolgokról szólnak (adócsökkentés, feltétel nélküli alapjövedelem), és azt sugallják, hogy a választóknak mindez nem kerül semmibe. Draghi felelősségtudatát jól jelzi, hogy nem ígért csodákat: a kezdetektől a Covid évei által szétzilált gazdaság stabilizálására törekedett. Fő célja azoknak a kormányzati programoknak az összeállítása volt, amelyekkel lehívhatják az EU Helyreállítási Alapjából az Olaszországnak járó, mintegy 200 milliárd eurós összeget. Emellett az energiaválság kitörése óta alternatív (például algériai) gázbeszerzési forrásokat keresett.
A helyzetre jellemző, hogy nemrég egy sajtóértekezleten az újságírók Draghinak szegezték a kérdést: mivel magyarázza, hogy az olasz hitelfelvétel költségei még kormányzása 17. hónapjában is nőnek? A válasz önmagáért beszél: „Ez azt jelenti, hogy nem vagyok pajzs minden eseménnyel szemben. Ember vagyok és a dolgok így történnek”.
Az Európai Unió lehetőségei korlátozottak
Giorgia Meloni és többiek súlyos felelőtlensége, hogy egy 1945 óta példátlan európai válsághelyzetben ugranak a sötétbe. Olaszország az Európai Unió harmadik legnagyobb gazdasága, s mint alapító tagállam az elmúlt hét évtized során mélyen beágyazódott az egységes európai piacba. Az EU-n belüli kereskedelem az olasz export 51 százalékát teszi ki (ezen belül a kivitel 13 százaléka Németországba, 10 százaléka Franciaországba irányul), ami pedig az Unión kívüli országokat illeti, az olasz exporttermékek 10 százaléka az Egyesült Államokban, 6 százaléka pedig Svájcban talál vevőre. Az Olaszországba behozott termékek 58 százaléka EU-tagországból érkezik (16 százalék Németországból, 8 százalék Franciaországból, 6 százalék Hollandiából). Ami a nem uniós országokat illeti: a Kínából érkező import részaránya 9, az Egyesült Államokból behozott termékeké pedig 4 százalék.
A Brexit példája is mutatta, hogy az ilyen volumenű kölcsönös gazdasági függés – tudatos rombolási szándék nélkül – évek alatt sem alakítható át. Ezért
érdemes komolyan vennünk azokat a találgatásokat, sajtócikkeket, amelyek szerint a Draghi-kormány látványos megbuktatása mögött valójában Vlagyimir Putyin Európa ellen régóta folytatott tudatos fellazító politikája áll.
Mint utaltunk rá, a formálódó új koalíció már ma is látható vezetői nem az erkölcs és a politikai következetesség bajnokai. Salvini és társai esetében – ugyanúgy, ahogy Gerhard Schröderről is híresztelik − a személyes megvesztegetés sem zárható ki. Könnyű belátni, hogy Olaszország politikai leválasztása az Európai Unióról geopolitikailag is új helyzetet teremtene. Az amúgy is feszült világhelyzetben a magántőke nem finanszírozná tovább a csillagászati méretű államadósságot, a befektetők pánikszerű menekülése és az olasz állampapírok tömeges eladása pedig államcsődhöz és az olasz pénzügyi rendszer teljes összeomlásához vezethet. Ebben az esetben az európai polgárokat más tagállamokban is nehéz lenne meggyőzni arról, hogy a közös valutába fektessenek.
Az Európai Unió sokat tanult a 2008-as pénzügyi összeomlásból. Példás gyorsasággal felállította a válságkezelő intézményeket, megszülettek a szükséges jogszabályok, a baj csak az, hogy mindezek inkább csak békeidőkre készültek. Az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) forrásai a görög válság idején – egyesítve az IMF és a Bizottság eszközeivel – még többé-kevésbé működtek, de egy Olaszország méretű gazdasági csőd esetében biztosan nem lennének elegendőek.
Mégis miben bízhatunk?
Az integráció történetével foglalkozó kutatók sokszor leírták már, hogy Európa viharos történelme során mindig is válságokat legyőzve haladt előre. A mostani „nagy” válságidőszak a 2008-as pénzügyi összeomlással kezdődött, ami milliókat tett földönfutóvá. A válság Európában 2015-ben látványosan tetőzött, amikor az afrikai és közel-keleti menekültek első hullámai elindultak a kontinens felé.
Még ugyanebben az évben David Cameron a szélsőséges populisták oldalára állt: megígérte a népszavazást a Konzervatív Párt választási győzelme érdekében. A felelőtlen brit döntés sokkolta a világot. A kilépést támogatók nemcsak Európa békéjét sodorták veszélybe, hanem Nagy-Britannia jövőjét is bizonytalanná tették. Mindez a több mint 17 millió Brexit-fanatikust egyáltalán nem érdekelte. Ők a Brit Birodalom régvolt történelmi nagyságára szavaztak, de Európa végleges kijózanodásához és az egység megtalálásához talán éppen erre volt szükség.
A II. világháború óta a legnagyobb kihívást Európa számára is a Covid-járvány berobbanása jelentette. A tagállamoknak be kellett látniuk a közös vakcinabeszerzés- és szétosztás előnyeit és azt, hogy az EU a világjárvány kezelésében végül is jól tejesített.
2022. február 24. nemcsak Európa számára változtatta meg a világot. Ukrajna orosz megszállása a II. világháború óta fennálló nemzetközi rend egészét veszélyezteti. Nem állítható, hogy akár a gazdasági szankciók, akár az energiapolitika kérdéseiben teljes egyetértés lenne a tagállamok között. Az viszont reménykeltő, hogy Meloni néhány hete felhagyott a brüsszeli bürokraták kritizálásával, és az új koalíció választási programjában az uniós, valamint a NATO elkötelezettség mellett Ukrajna támogatása is hangsúlyozottan szerepel.
Mario Draghi világhírre tett szert a megjegyzésével, hogy az eurót bármi áron megvédjük. Egyelőre nem tudni, hogy az új olasz kormány megalakulása után vállal-e bármilyen közfeladatot. Szükség lenne rá.
