– A hatvanas évek közepétől bontakozott ki nálunk a beat és a rockzene, ezt játszotta a Scampolóval majd az Atlasszal. Ha bekerül egy sikeres formációba, talán ünnepelték volna, mint Laux Józsefet, Köves Miklóst vagy éppen rokonát, Pálmai Zoltánt. Miért váltott jazzre?
– Az akkori zenészek pályáján nem határolódtak el élesen a műfajok. Színes világ volt, sokfelé játszottunk sokfélét. És szinte mindenki vendéglátózott is. A táncdalfesztiválokon egymás mellett jelent meg Koós János, Toldy Mária, Zorán, Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, az Illés, az Omega. Miközben én a Scampolóval játszottam, Kovács Gyulán keresztül, aki még otthoni tanfolyamán vezetett be a dobolás alapjaiba, majd a konzervatórium jazztanszékén is tanított, más megbízásokat is kaptam. Játszottam mesejátékokhoz, rajz- és játékfilmekhez, köztük A Pál utcai fúkhoz vagy A tanúhoz készült zenei felvételeken, rádiókabaréban, színházban. És sok kiváló zenésszel ismerkedtem meg. Köztük Tomsits Rudolffal, a Stúdió 11 trombitásával, aki meghívott a jazzkvartettjébe. A másik két taggal, Berkes Balázs bőgőssel, és a zongoristával, Vukán Györggyel se ott zenéltem együtt először. Korábban például Pege Aladár elvitt Vukánnal egy nyírségi turnéra. A kvartett szép sikereket ért el, nemzetközileg is jegyezték. Aztán bekerültem az Atlasba, Flamm Feriékkel jutottam ki külföldre.
– Elsősorban mégiscsak jazzdobosnak tartja magát.
– Kétségtelen, hogy már akkor úgy éreztem, a jazz közelebb áll hozzám. Szabadabb szerepet kap benne a hangszer, a zene improvizatív, kapok egy labdát a többiektől, visszaadom, amiből kialakul egy zenei beszélgetés. Az a modern jazz, amelyet a Tomsits Kvartett játszott, felvillanyozott, ma is örömmel hallgatok meg egy-egy régi felvételt. Meg hát a közeg zenei képzettsége, látótere is más volt, rengeteget tudtam tanulni. Ami nem jelenti azt, hogy a popzenét lebecsülném. A Scampolóban és az Atlasban is jó zenészekkel játszottam.
– Egy dobos számára mennyire nehéz az átállás a popról a jazzre, vagy akár a komolyzenére?
– Talán könnyebb, mint más hangszereknél, főleg, ha a komolyzenére gondolok, de meg kell szerezni a speciális képzettséget, ami azért időt, energiát igényel. Én jazz tanszakra jártam, de beiratkoztam Schwarz Oszkárhoz, az operaház muzsikusához klasszikus ütőhangszereket tanulni. Az ember, ha kicsit szorgalmas, megállhatja a helyét minden műfajban, akár több hangszeren is játszhat, de ha magas színvonalat akar elérni, egy idő után választania kell. Biztos vagyok benne, hogy ha valaki egy szimfonikus zenekarban játszik, nem lehet jó üstdobos meg jó vibrafonos is.
– Pedig az ember úgy gondolná, jó technikai felkészültség birtokában mindegy, mit kell ütögetni.
– Igen, a dobolást szeretik lebecsülni, amiről van is egy jó vicc: „Anyuka elviszi a gyerekét a zeneiskolába, kérdezik, milyen hangszeren szeretné taníttatni. – Zongorán. – Rendben, de az tíz évet kíván. – Hú, az nagyon sok. Hegedű? – Az 7-8 év. – Az is túl sok. Mi lenne még? – Klarinét, 6-7 év. – Jaj, hát ez is rengeteg idő! – Akkor tudja mit? Tanuljon dobot! Azt meg is várhatja.” Ez vicces, de az igazság, az, hogy a dob is egy hangszer. Itt is kapitulál sok tanítvány az időbefektetés miatt. Mert hiába ügyes már a két kéz, ott van még a két láb is. És ezek koordinációját évekig kell tanulni, mert enélkül nem lesz jó a timing, a tempótartásod. Márpedig ha ez nem stimmel, hiába van technika. Minden zeneszámnak van egy sajátos belső tempója, amit legjobban talán a szövegesek szemléltetnek. Ha nem kapjuk el, az énekesnek nehézségeik lesznek. A YouTube-on hallható egy felvétel, amelyen Leonard Bernstein vezényel Mahlert, de Christa Ludwig nem tudja rendesen kiénekelni a szöveget, mert túl gyors a tempó. A jazzben nem könnyű ráérezni a swing, a blues vagy a gospel nyugodt pulzusára. Mint ahogy a gyors tempó sem eredményez önmagában lüktetést.
– Akkor egy kisebb jazzegyüttesben a dobnak a tempó kialakításánál „karmesteri” szerepe is van?
– A jazzben a bőgő, a basszus a motor. Lüktető hangokat és tempót ad. A dob pedig afféle kormány. Zongorával és gitárral kiegészülve létrejön egy ritmusszekció, amelyben nem veheted át a többiek szerepét. Ebből a négy hangszerből alakul ki egy szám lüktetése, ritmikai-zenei alapja. A rocknál inkább elmondható, hogy a dob tartja össze a produkciót, ami ott ráadásul komoly fizikai erőnlétet is igényel. Sajnos, a gyakorlásnál sok dobos nem gondol a mellette levő hangszerekre, mindent egyedül akar megteremteni, de így csak virtuóz zenei atléta lesz, és a játéka szétfeszítheti a kompozíciót. Ahogy mondani szokták, ilyenkor mintha tizenhat zenész kísérne egy dobost. Ezért szoktam mondani a tanítványaimnak: „Ne dobolj – zenélj!” A dramaturgiai szereped kell érezni a hangszeren, az indítást, amelyhez aztán folyamatosan hozzáadsz valamit. Ezért hasznos zenével, egy felvett basszussal vagy zongorával gyakorolni. Úgy kell megszólaltatni a ritmust, hogy valamit elmeséljen, ahogy a feketék üzentek egymás falujába. De ehhez fegyelmezettség kell: érezni, mikor minimális a szereped, és mikor vagy előtérben. Charlie Watts beérte azzal, hogy megbízhatóan hozza a megfelelő ritmust, tempót, amitől egyáltalán nem lett szürkébb a Rolling Stones. Nem a technikai tudást kell villogtatni, a színpadon nem gyakorlunk. Ha valaki nem bír a háttérben maradni, ne doboljon, hanem menjen előre szólistának egy szaxofonnal.
– Ha jól érezte magát a hazai zenei világban, mi volt a csábító Németországban, Udo Jürgensben?
– Érdekeltek a kinti lehetőségek, és persze az életminőség is vonzott. Sosem voltam olyan merev, hogy én csak jazzt játszom, még akkor is, ha éhen halok. Az Atlasszal kerültem ki egy időre, de beszálltam a legkülönfélébb együttesekbe. Játszottam big bandben nagy cégek gálarendezvényein. Egy nagy, akkor 70 milliós, egyre gazdagodó ipari országba csöppentem, ahol sok nagyváros van. Ha az ember nem kényeskedett, sokat játszhatott, megélhetett zenészként. Ennek ellenére nem maradtam volna kinn, ha az Interkoncert engedélyezi, hogy leszerződhessek Udo Jürgenshez. Döntenem kellett, és nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget. 14 évig nem jöhettem haza. De ez akkor nem érdekelt, jó zenészek közé kerültem, Udo pedig egy popzenei sztár volt német nyelvterületen, minden nemzedék szerette a dalait, az egyéniségét. Rengeteg koncertet adott, és ott voltak még a tévéfelvételek. És ő sem idegenkedett a gálabiznisztől.
– Közte és a zenekar tagjai között milyen volt a kapcsolat?
– Jó hangulatban dolgoztunk. Előfordult, hogy elmentünk együtt ide-oda. De elsősorban szakmai kapcsolat volt, végig éreztem a két lépés távolságot. Nem hasonlítható ahhoz, amikor Vukán Gyurinál zenéket hallgattunk, Berkes Balázzsal próbálgattunk ketten dolgokat, vagy a baráti beszélgetésekhez Presser Gabival még a Scampolo idején. De évekig játszhattam Udo zenekarában, és ezalatt rengeteg neves, kiváló zenésszel kerültem kapcsolatba, megismertem a show-bizniszt, a nyugati zenei világ működését, megtanultam a felszínen maradni benne. Magas színvonalú professzionális közegbe kerültem, amelyben sokat tudtam fejlődni.
– Mennyire hiányzott a hazai zenei világ?
– Nem tudom, mennyire, de hiányzott. Annál is inkább, mert idővel világossá vált, hogy kicsit elhamarkodott lépés volt kint maradni. Otthon is sokat és sokfélét játszhattam, jöttek a sikerek, szépen ívelt fölfelé a pályám. Hiba volt megtörni. De a fiatal eszem akkor azt látta, hogy vehetek magamnak egy jó dobfelszerelést, meg autót, és sztárok mellett, nagyobb közönségnek zenélhetek.
– A 14 éves állami kitaszítás után sosem akart már hazajönni?
– 1988-ban jártam először újra itthon, amikor a rádió meghívott a jazzfesztiválra. A Tomsits Kvartettel játszottunk Debrecenben. Egy balatoni étteremben véletlenül összetalálkoztam Gonda Jánossal, a legendás zongoristával, zeneszerzővel, aki a grazi után a második európai konzervatóriumi jazztanszakot alapította meg Budapesten. Megkérdezte, nem lenne-e kedvem ott tanítani. Kedvem talán lett volna, de visszamentem.
– Miért?
– Addigra kinn már kialakult az életem. Állást kaptam a neves müncheni Pestalozzi zenei gimnáziumban, amire nagyon büszke vagyok. Biztos lábakon állt az egzisztenciám, ami nem kis dolog a zenei világban. Jól tudjuk, hány remek amerikai zenész taxizott, ment el akár éjjeliőrnek, hogy meg tudjon élni. És hát az évtizedek során nagyon átalakult a zenei terület helye, működése a kulturális életben, különösen a szórakoztatóiparban. Régen minden kis sarki presszóban játszott egy zongorista és egy dobos. Vártak az éttermek, szállodák, a nyilvános rendezvények. De aztán megjelentek a diszkók, az élőzenét kiváltó technikai megoldások, megszokottá vált a playback, a digitális eszköztár lehetővé teszi, hogy az is komponáljon, aki addig csak keverőpultot kezelt. A nyolcvanas-kilencvenes évektől egyre erősebben szűkülnek be a fellépési lehetőségek. Tony Lakatos, a nagyszerű szaxofonos a közelmúltig egy rádió, a frankfurti Hessischer Rundfunk bigbandjében játszott. Fizetést kapott, ami óriási dolog, mert valamikor huszonkét ilyen zenekar volt Németországban, mára maradt kettő. A jazz-zenészek többsége számára gyakorlatilag a klubok maradtak, amelyek nem biztosítanak anyagi hátteret. Nekem is, ameddig játszani szeretnék, márpedig még szeretnék, mert ez az életem, nagyon meg kell becsülnöm minden felkérést. Ma ez egy nagyon kemény világ.
