– Találkoztak az utóbbi időben kifejezetten idegesítő hatású kapitalista kulturális termékkel?
Szarvas Márton: – Nekem A besúgó volt ilyen. A történetietlenségéről már sokat beszéltek, de ez számomra nem önmagában probléma, hanem azért, mert újratermeli a rendszerváltás kvázi fideszes narratíváját: a pártot is kitermelő fiatal értelmiségi csoport játszott meghatározó szerepet benne. Ehhez kapcsolódva egy olyasfajta antikommunista közbeszéd jelenik meg a sorozatban, amely 1985-ben az ellenzéki körökre még nem volt jellemző. Az egyik lány kijelentése alapján úgy tűnik, mintha az értelmiség kapcsolta volna be akkoriban a táncház mozgalmat az ellenállásba. Pedig az mint ellenzéki vagy alternatív tér az autentikus népi kultúra újrafelfedezésével már jóval korábban létezett. A sorozat így lényegében visszadatál egy mai történelem- és társadalomszemléletet a 80-as évekre, amivel akaratlanul is a jelenlegi rendszert igazolja.
Nagy Kristóf: – Csatlakoznék, számomra is sok bosszantó dolog volt A besúgóban. Egyéni akaratok összecsapására egyszerűsítette, kommercializálta a folyamatot, megfeledkezve a szereplők mozgásterét is részben kijelölő külső, globális és regionális hatásokról. Az államszocializmusból pedig a mai jó szokás szerint csak a politikai elnyomást mutatta be. Miközben létezett benne gazdasági kizsákmányolás, életpályákat kijelölő társadalmi hierarchia is. Ha a 2010 utáni Magyarországról is csak mint a politikai elnyomás teréről beszélünk, nem fogjuk érzékelni hierarchikus társadalmi szerkezetét, mélyben gyökerező igazságtalanságait.
Buka Virág Ilona: – Úgy látom, A besúgóval kapcsolatban teljes az egyetértés közöttünk. Én is nehezen viseltem a leegyszerűsítő, sematizáló, az értelmiség szerepét túlhangsúlyozó nézőpontját.
– Miért érezték fontosnak, hogy egy tematikus szám körbejárja a kultúra helyzetét a kapitalizmusban?
Sz. M.: – Újra akartuk gondolni ezt a kérdést, mert a magyar közbeszédben a terület autonómiája áll a kultúra megközelítésének középpontjában, mi pedig többszörös függését próbáltuk meg kihangosítani. Azt, hogy a kultúra áru, függ a piaci mechanizmusoktól, illetve az állami hatalom újratermelésében is részt vesz. Utóbbira nemcsak a Fidesz használja.
B. V. I.: – A kultúra szegmenseivel különböző tudományok foglalkoznak, ezért iszonyú széttagolt képünk van természetéről, működéséről. A lapszámmal azt próbáljuk meg bemutatni, hogy megjelenési formái a maguk sajátosságaival egyazon rendszerbe ágyazódnak bele. Hogyan tudjuk egy keretben kezelni az „elit”, a népi, a populáris vagy éppen a mozgalmi kultúrát?
N. K.: – Ahogy a magyar kultúraelemzésekben nem nagyon jelenik meg a kapitalizmus, a kapitalizmuskritikák sem szokták érinteni a kultúrát. Ha valaki kizsákmányolásról beszél, vagy küzd ellene, általában annak egyértelmű formáit emeli ki: mi van a járműiparban, az Audi gyárban, a katásan foglalkoztatott futárokkal. Első ránézésre nem egyértelmű, hogyan jön a kultúra ebbe a képbe, főleg úgy, hogy Magyarországon nem annyira piaci alapon termelődik, mint inkább állami intézményekben. Szerettük volna megragadni ezt a sajátos viszonyt viszonyt és megmutatni, hogy az állami intézményekben létrejövő kultúra sem független a kapitalizmus logikájától.
– Mi a probléma a kultúrával a kapitalizmusban?
Sz. M.: – Sok marxista szerző állítja, hogy részben a kulturális intézményeken keresztül termelődik újra a kapitalizmus. Fontos szerepet játszik a kapitalista viszonyok újratermelésében az oktatás, a tananyag kiválasztódása, a képzés során az értékes és értéktelen tudások közötti megkülönböztetés. Mindezek az intézmények, kánonok, és minősítő, szelektív besorolások határozzák meg a kultúra viszonyrendszereit. A kultúrának ez a kapitalizmus alatti valódi működése éles ellentétben áll azzal, hogy a kultúrára gyakran úgy gondolunk, mint az emberi kreativitás és autonómia szabad kibontakozásának terére. Például rengeteg praktikus tudást, ami esztétikai érzékenységgel is társul, meglehetősen mesterséges módon nem tekintünk értékes kultúrának. Az 1960-as években Kecelen és Soltvadkerten megjelentek a kiszuperált járműmotorokból, alkatrészekből összerakott mezőgazdasági gépek, a csettegők. Helyi közösség találékonyságát tükrözték, a díszítésük népművészeti értékű volt. Ám a kultúráról folytatott diskurzusból a hasonló jelenségek, minden értékük ellenére, rendre kimaradnak, mert nem helyezhetők el az elfogadott dobozokban.
N. K.: – Az iskolarendszer folyamatosan újratermeli, mi az értékes és értéktelen kultúra. Énekórán hallunk az operákról, de a populáris zene nem bukkan föl. Tanulunk az uralkodó osztályok szemléletéhez, ízléséhez kötődő irodalmi formákról, az úgynevezett szépirodalomról, de köznapi, „népi” megjelenéseiről mint kevéssé értékesről nem esik említés. Mindez egy eleve domináns csoport pozíciójának újratermeléséhez járul hozzá.
B. V. I.: – A kapitalizmus a minél hatékonyabb felhalmozás érdekében mindenhez olcsó erőforrásokat keres, legyen szó akár természeti forrásokról, akár munkaerőről. Katja Praznik tanulmánya azzal foglalkozik a folyóiratszámban, hogyan jelenik meg a művészeti területen dolgozók kizsákmányolása, munkájuk olcsón tartása, ami jelenleg állami intézményekben, struktúrákban zajlik. Kitér arra is, milyen ideológiai magyarázatok születnek minderre.
– Az állam, az intézmények kiemelt szerepe a finanszírozásban, a szelektálásban, a kánon kialakításában nem elsősorban kelet-európai sajátosság?
Sz. M.: – A Fordulat és a Helyzet Műhely kutatásai Magyarországot a globális kapitalizmus részeként elemzik. Minden időszakban, a szocializmuséban is, az vizsgáljuk, hogy a kultúra hogyan kapcsolódik a kapitalista viszonyokhoz közvetlen vagy közvetett formában. A kultúra területén is beszélhetünk közvetlen, piaci integráció, például amikor a két világháború között áruvá, exporttermékké válik a matyó hímzés. És folyamatosan létezik a közvetett, állami szintű integráció is. Konkol Máté a független filmekről ír a lapszámban, és levezeti, hogyan integrálódik jelenleg a magyar filmipar a globális filmipar rendszerébe az államon keresztül. A nálunk forgatott produkcióknak az állam nemcsak adókedvezményeket, hanem olcsó, szakképzett munkaerőt is biztosít. Mindez verseny a nemzetközi tőkéért. Egy másik fontos kelet-európai specifikum, ami szintén a történeti integrációból fakad, az állam újraelosztó szerepe, amely a gazdasági elit kialakulását, tőkefelhalmozását segíti, és a kultúrára is kihat. A harmadik helyi sajátosság pedig a szocialista kulturális intézményrendszer szemléleti és működési öröksége.
– Nálunk az állam finanszírozza a kommersz filmgyártást is. Rekordösszeggel támogatta a Kincsemet.
N. K.: – És ennél még sokkal több pénzt tesz az adókedvezményekbe, ami lefele tartó versenyt eredményez. Az autóiparban is ugyanezt tolják egymás ellen a kelet-európai országok. Hogy ki ad még nagyobb adókedvezményt. Csak itt nem az Audi, hanem valamelyik hollywoodi stúdió a kedvezményezett. Mi csak annyit látunk a hírekben, hogy Nicole Kidman Budapesten forgat, de hogy ebben milyen komoly közvetett állami dotáció van, homályban marad.
B. V. I.: – Ezek a blockbuster produkciók fejlesztik a magyar gyártóstúdiókat, átadnak korszerű módszereket a technikai munkatársaknak, hangmérnökök, vizuális effektekkel dolgozóknak, amit később nemzetközi és magyar produkciókban is kamatoztatni lehet. Az államnak azért is megéri a közreműködés, mert az üzleti kapcsolatok elősegíthetik, hogy több magyar film jusson ki rangos fesztiválokra, a díjaikkal pedig igazolni lehet a kultúrpolitika sikerességét, szellemi nyitottságát.
Sz. M.: – Itt is tetten érhető, hogyan érvényesül egy gazdaságpolitikai modell kettős funkciója a kulturális termékekben is. Egyrészt az államhatalmat reprodukálják, másrészt a rákapcsolódást szolgálják a globális tőkés rendszerekre.
– Hogyan jelennek meg a kapitalizmus működési törvényszerűségei, ellentmondásai az úgynevezett magaskultúrában?
B. V. I: – Egyrészt úgy, hogy ennek a kultúrának is megvan a maga piaca. Másrészt jellegzetes, hogy ki, milyen pozícióból tud magas művészetet létrehozni a rendszerben. A legtöbb szerzőnek, főleg pályája elején el kell adnia a munkaerejét, hogy fenntartsa magát és alkothasson: jó esetben tanít, fordít, szerkeszt. Szappanoperához ír szövegkönyvet, miközben irodalmi termékeket próbál előállítani. Speciális szabályrendszereknek kell megfelelni, hogy valaki be tudjon lépni a kulturális mezőkbe, amelyek szintén beleágyazódnak a gazdasági-társadalmi viszonyokba.
N. K.: – Bár a magaskultúra termékei azt sugallják, és mi is így viszonyulunk hozzájuk, hogy egyetemes szinten ábrázolják a világot, valójában sajátos szerzői pozíciót tükrözve jönnek létre. Egyetlen alkotó sem azonos a társadalommal, a maga szögletében él, onnan látja a folyamatokat. Ebben nincs különbség Nádas Péter és Kis Grófo között. Ezért az elit kultúránál is fontos látni, hogy akik művelik, hol helyezkednek el a társadalmi viszonyokban, az osztályhierarchiában.
Sz. M.: – Szerintem is fontos a rétegeltséget kiemelni a kulturális termelésben. Pierre Bourdieu autonóm és heterogén pólust különböztet meg a kulturális mezőben. Előbbit úgy definiálja, hogy az látszólag a kapitalista termelési viszonyok tagadására épül az értékelés során. Alkotói lekicsinylik a piaci tömegsikert, és alapvetően a hozzáértők elismerésére vágynak. Ez a fajta látszatautonómia elfedi a piaci meghatározottságot és azokat a beágyazottságokat, amelyekről Virág és Kristóf beszélt.
B. V. I.: – Ezek a pólusok persze valahol feltételezik egymást. Együtt tudják kialakítani, részben ideológiai apparátusok és az oktatás segítségével a kapitalizmus újratermelődését megerősítő, szerkezetét, hierarchiáját leképező kulturális teret.
– Mennyire érvényes ez a beágyazottság az alternatív kultúrára, amely áttételesen éppen a kivonulást hirdeti?
N. K.: – Természetesen egy rendszer kritikája, elutasítása, megváltoztatásának igénye is a rendszerből fakad. Amely igyekszik ennek korlátokat szabni, saját keretei között tartani a kritikát. Ez igaz az alternatív kultúrára elhelyezésére is. Nem véletlen, hogy nem tudnak megteremtődni számára a fennmaradását, társadalmi hatását erősítő anyagi feltételek. Művelői gyakran saját megtakarításaikból, ingyen munkával tartják életben. És így megmarad periferiális, lelkesedés fűtötte kivonulási demonstrációnak az aktuális művészeti szabályok közül. Ha pedig a piac valamelyik szegmenségen üzleti lehetőséget lát, azt azonnal kommercializálja.
– Hogyan nézne ki egy nem kapitalista modell a kultúrában?
N. K.: – A kultúra nem egy zárt doboz. Nem kapitalista kultúrát csak egy nem kapitalista világban lehet elképzelni.
– És azt milyennek képzeljük el?
Sz. M.: – Olyan világnak, amelyben nem a felhalmozás, hanem az élet újratermelése a meghatározó. Erre van több intézményes modell is, a szövetkezeti struktúráktól kezdve a helyi közösségek megerősítését szolgáló bankrendszeren át a részvételi önkormányzatiságig. Amihez szimbolikus megerősítő elemekre is szükség lesz, és ebből nőhet ki egy új típusú kultúra. Amelynek művelői az új intézményes modellekben élnek, részesülnek az olcsó szövetkezeti lakhatási formából, a rövid ellátási láncokban termelt élelmiszerekből.
N. K.: – A jelenlegi demokráciában ugyan elvileg mindannyian részt vehetünk a politikai közéletben, ha másképp nem, a szavazatunkkal, de egy ideális új világban a gazdasági demokrácia is megvalósulna. Közösen dönthetnénk gazdasági kérdésekről. Mindennek következtében a kultúrában is megszűnne a merev alkotó-befogadó megosztás. Hogy vannak a zseniális művészek, akik az égből kapják tehetségüket, a többiek dolga pedig csak annyi, hogy nézzék, olvassák befogadják a műveiket. De mivel a kultúra egy mindennapi emberi kreativitás, ki kell szabadítanunk ebből a lezárt létmódból.
