Akárcsak a valóságunkban, a címmé emelt kifejezés végigvonul a regénye nyolcvan évének ideje alatt is a szövegben. Mit jelent és milyen jelentésváltozásokon ment keresztül, milyen értelemben használjuk ma, a XXI. század elején?
Összehasonlítási, viszonyítási alapként funkcionált egykor és ma is. Az elképzelt különbségeket jelenti, amelyek után vágyakozhattunk, vagy éppen elutasíthatjuk őket, összevetve a mindennapjainkkal. A nagymamám Amerikában élő bátyjától rendszeresen kaptuk a légipostán érkező leveleket, benne családi fotókkal, és megcsodálhattuk Elvis korszakától a nyolcvanas évekig bezárólag a nagy autókat, a színes ruhákat… De hangsúlyoznám a viszonylagos realitását ennek a különbségtevésnek, hiszen csak elképzelhettük mindezt – ki tudja, milyen volt valójában? E tekintetben most sincs másképp, annak ellenére, hogy manapság mintha némileg módosult, áthangolódott volna a jelentése a kifejezésnek: a politika és a közbeszéd egyes szegmenseiben kapott egy negatív felhangot, miszerint ne sajnáljuk már annyira, hogy ez nem Amerika. Pedig csak annyi történik, hogy jelenleg más elképzeléseket aggatnak, aggatunk arra, amit nem feltétlenül tudunk megtapasztalni. Szóval hamis képzetek éppúgy uralhatják a képzetünket, mint ahogy valósak is.
A regény háromgenerációs családi példázatának akár kulcsmondata lehetne a „mindennek megvan az ára”. Becsey Mihály a nyugalma érdekében ’56 után megbízható vérbíróként aláírja bárkinek az ítéletét, legyenek azok bár koholt vádak alapján meghozottak; a fia, az immár nemesi y-ját vesztett Becsei Árpád költői-újságírói pályája megyei párttitkárként szökken szárba, míg az unoka, Becsey Marci a magyar rocksztárok életét éli, alkalmi kapcsolatokban, család nélkül. Szükségszerű az áldozathozatal, és van ebben valami sajátosan magyar?
Inkább kelet-közép-európai tapasztalatról beszélhetünk. Mintha ebben a régióban az emberek úgy éreznék, mindig be kell valamit áldozniuk, hogy elérjék a céljaikat, meg kell alkudniuk, kompromisszumokat kell kötniük, ami egy öngerjesztő folyamat. Ki nem mondott elvárások szabják meg sokunk életét: a regénybeli Árpád is aszerint cselekszik, így kerül feljebb és feljebb a ranglétrán, holott soha nincs megfogalmazva feléje konkrét kikötés. De Marci rocksztársága is szerep, megfelelni szándékozás, amit nem politikai rendszerek szabnak meg, hanem egy kulturális mintázat: ahhoz, hogy rocksztárnak nevezzenek, így és így kell viselkedned. Az mindegy is, hogy mindenki tudatában van annak, ez az egész csak menedzseri imázs- és karrierépítési metódus alapján történik…
Ezek az említett mintázatok nagyon szépen lekövethetőek a regényben, ami részben akár egy rockzenekari karriertörténet kézikönyveként is olvasható. Vonzalma a Beatleshez közismert, könyveket is szentelt a munkásságuknak, és a hozzájuk való viszonyának (Beatles-apokrif; Beatles vágatlanul). De volt-e saját zenekaros tapasztalata?
Mint oly sokan, a gimnáziumi éveim alatt én is megpróbáltam játszani zenekarban – gitározni, énekelni –, de nekem nem működött, le is álltam vele. Vannak viszont rockzenész barátaim, akikkel rengeteget beszélgettem a regény megírása előtt és közben is, ők ismertették meg velem ezt a miliőt: hogyan zajlik egy lemezfelvétel, mik történhetnek egy turnébuszon, mik játszódnak le a backstage-ben, a kulisszák mögött. Ezen felül persze a saját olvasmányaimból szerzett ismereteim is segítették a zenekari működés regénybeli megjelenítését.
Becsey Marci zenekarának, a Halolajnak a dalszövegidézetei szerepelnek a fejezetek elején mottóként. Netán megvannak a teljes dalok is?
Nincs mögöttük valódi dalszöveg, ezek kizárólag így, fragmentumokként léteznek, az egyes fejezetek tartalmára reflektálva.
Mennyire rajongó, mekkora gyűjtő a kedvenc zenekarát tekintve? Az ikonikus Abbey Road-i zebrán, gondolom, átkelt már.
Nem is egyszer!… Van bennem, igen, némi tárgyfetisizmus, szeretem beszerezni fizikai formátumban a lemezeket, ezek kézzel foghatóak, ha csak mondjuk streamelem őket, az olyan, mintha meg se lenne. Ugyanakkor nem vagyok elvakult. A Beatles-könyveimben is jó néhányszor kritikusan álltam hozzá némelyik művükhöz, jöttek is az anyázó e-mailek a ténylegesen megszállottaktól: hát mit képzelek én, hogy leszólom Paul McCartneyt!
A már huszonöt éves karriert befutó rocksztár Marcit kivéve a regény szereplői mindennapi emberek, ám ezen felül külön hangot is kap az átlagemberek dicsérete, pontosabban a normális életre való vágy. Főleg női karakterek (Marci felesége, húga és lánya) részéről. A korszellem kívánalma?
Nemcsak mostanában, de régen is kérdéses volt, hogy egy művészember számára, aki nap mint nap a reflektorfényben sütkérezik, mennyiben lehetséges összeegyeztetni ezt az életmódot a mindennapokkal. Ez általában konfliktusokat generál, ahogy Marci családi és szerelmi kapcsolatai is mutatják. Másfelől magam is ismerek olyan embereket, akik azt vallják, a legbiztonságosabb elbújni a tömegben és átlagosnak lenni, mert így nincsenek állandóan szem előtt, nem kell vigyázniuk, mit mondanak. Nem véletlen, hogy a regényben a menedzser is állandóan óva inti a zenekar tagjait, mit nyilatkozzanak, és mit ne, mert akár egy mondattal hazavághatják az addigi karrierjüket, életüket.
Nem mindegy, persze, ki mit mond. A regénye elbeszélője például külső narrátor, aki rálátással bír a szereplők gondolataira, az események menetére, időben előre és hátra. Miért döntött e hang mellett?
Nincs mögötte különösebb filozófia. Ez csak egy írói játék, kikacsintás az olvasóra, annak az érzékeltetésére, hogy mindez fikció, egy regény, és ezt ne felejtsük el, miközben olvassuk.
Érezhetően rengeteg történeti tudás halmozódik fel a regényben. Milyen jellegű kutatásokat kívánt ez meg?
Az ábrázolt közelmúltbeli korszak miatt elsősorban az emlékezetemre hagyatkoztam, csak ezt ellenőrizendő néztem külön utána dolgoknak. Persze jó néhány régi újságot fellapoztam az internet segítségével, ami ma már annyira nem nagy kunszt, pár mozdulattal kideríthető például, hogy milyen cigarettát szívtak az ’50-es években. Néhány éve ezért még el kellett menni a könyvtárakba…
Érez az effajta kutakodás-könyvtárazás iránt némi nosztalgiát?
Van bennem nosztalgia ezek az idők iránt, ahogy persze a regényben ábrázolt korszak iránt is, hiszen a könyv egy hangsúlyosabb része éppen akkor játszódik, amikor én magam is gyerek voltam. Az ember, ahogy idősödik, úgy lesz egyre nosztalgikusabb és elnézőbb a régi dolgokkal, még azokkal is, amelyektől annak idején esetleg rosszul érezte magát – például egy vidéki kisváros betonrengetegében unatkozott. Ezek a történések utólag megszépülnek. Ámbátor, lehet, nemcsak hogy elkap bennünket a nosztalgia, hanem egyre nyomasztóbbnak is érzékeljük a körülöttünk lévő világot, amiben élünk, és visszanézve pozitívabban látjuk az elmúlt időket.
Ön hogy tekint vissza a pandémia időszakára – aminek végén, a nyitáskor kezdődik a regénye –, amikor mindenki egy eljövendő jobb korszak kezdetét vizionálta…
…aztán ugyanezek az emberek alig várták, hogy minden a régi kerékvágásba zökkenjen vissza. Előbb mindenki intő jelként fogta fel a járványt, és azt mondogatta, hogy talán nem kellene hétvégente kiugrani Londonba, vagy decemberben is epret enni, majd minden másként lesz ezentúl! De aztán már csak arra vágytunk, hogy visszatérhessünk a régi életünkhöz.
Nagyon rosszízű szójátékkal élve: ennek lőttek.
Igen, ráadásnak jött az orosz–ukrán háború, az már nincs benne a regényben, de többen felfigyeltek a borítón olvasható „Ruszkik, haza!” feliratra, ami amúgy az egyik, ’56-ban játszódó jelenetre utal… Szerintem a pandémia volt az első jele, hogy annak a viszonylagos nyugalomnak és biztonságnak, amiben élhettünk, vége van. Talán a miénk (meg a regénybeli Marcié) az utolsó nemzedék, amely élete javát viszonylagos békességben élhette le. Hiszen nem szűnt meg a járvány se, csak úgy csinálunk, mintha befejeződött volna, azzal, hogy nem beszélünk róla. Nem vagyok túl optimista a jövővel kapcsolatban, különösképp aggaszt, milyen világban és miként élnek majd a lányaim.
+1 kérdés
Fura mód vissza-visszatérő motívuma a regénynek a férfi nemi szerv: hol ledöntendő köztéri szobor kelti a képzetét, hol a szereplők sorsát keseríti meg, a nagyapa bele is hal élete utolsó nemi aktusába, míg az unokának éppen merevedési gondjai támadnak… Fallikus üzenet?
Ez már az a pont, amikor a regény elkezdi élni az önálló életét, és olyan dolgokat is elmond, amiket én nem is gondoltam bele. Máskülönben nem volt emögött semmi tudatosság… bár ha hozzávesszük, hogy a pénisz központi kérdés az új Cserna-Szabó András-regényben is, talán szezonja van…
Benedek Szabolcs
(Budapest, 1973) József Attila-díjas író. 1997 óta több mint húsz könyve jelent meg. Legutóbbi regényei: A fiumei cápa (2017), Kádár hét napja (2018), Vörös, mint a vér (2019). Az Ez nem Amerika című regénye az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában.
