Nehéz a megváltásról beszélni nem a vallás, a hit értelmében, és a bibliai narratívák érvényesítése nélkül?
Gyerekkoromban, elsősorban anyám révén fel volt ajánlva számomra a vallásos élet lehetősége, hogy úgy mondjam, be voltam vezetve, részt vettem a hitoktatásban, elsőáldoztam, s voltak katartikus hitélményeim is, amelyek revelatívan hatottak rám. Egyben volt egy szakasza az életemnek, amikor programszerűen olvasója voltam a Bibliának, s született is akkor néhány novellám, aminek a problémaköre az Ószövetségből származott, ami irodalomként is nagyon izgalmas számomra. De már akkor is arra törekedtem, hogy a patetikus, áhítatos, a vallási gesztus gyakorlásával összeforrt közhelyeket lebontsam – mert általános igényem és vágyam, hogy nyúljunk bármihez is, újra úgy beszéljünk róla, hogy rehabilitálni tudjuk a maga primer jelentésében, hogy átjussunk az evidenciákon, fedezzük fel ismét. A megváltás története a civilizációnk és a kultúrtörténet egyik legfontosabb problémafelvetése, akár vallásos az ember, akár nem – ahogy a Biblia is mind a lételmélet, mind a filozófia és az antropológia felől nézve alapvető fontossággal bír. Ugyanakkor azt gondolom, a keresztény kultúrkör genezisét képező megváltásról nem lehetséges a vallási jelentések, még csak távoli felhangjai nélkül sem beszélni.
A hívőket toborzó, közösséget építő megváltó figurája és mondjuk egy politikai vezető, vezér között mi a különbség?
Az utóbbi, de a hatáskifejtés alapján idesorolható az úgynevezett celeb is, általában visszaél azzal a lehetőséggel, hogy befolyásolni képes másokat. Aki értékalapon próbál meg közösséget létrehozni, hatni más emberekre, vagy bármilyen furcsa is kimondani: igét hirdetni, értéket közvetíteni, az bizonyosan szubkulturális jelenségként fog elindulni az útján. Ahogy ezt mondja – újra – például Jézus története is. Mert ez egy nehezebben közvetíthető tudás, igazság vagy erkölcsi norma, mint a politikai lózungok vagy a marketinges ajánlatok. Sokkal nagyobb erőt kell kifejteni hozzá, s nehezebben is épül fel.
Hogyan talált egymásra a regénybeli megváltásproblematika és a filmforgatás közege?
Időben is elkülöníthetően foglalkoztam velük, először maga a megváltó figura érdekelt, s ettől függetlenül aztán a werkfilmes nézőpont kínálta lehetőségek. Aztán felötlött az egymásba játszhatóságuk: miféle invencióval járhat, ha összekapcsolom őket? S ezzel már meg is volt a teljes koncepció, a kétosztatú szerkezettel, ahogy egyszerre mesélődik el a film és a film forgatása, valamint a forgatás stábjának a figurái is előléptek.
A filmes, filmforgatókönyves, werkfilmes perspektívaváltások regénynyelvi megvalósítása mekkora kihívás volt?
A szerkezeti kidolgozás mellett a nyelvi természetű problémák is mindig nagyon izgatnak. Mint például karakterábrázoláskor a figurára jellemző nyelv létrehozása: a regénybeli helyi cigány kisfiút, a feltételezhetően Amerikát megjárt, egy épkézláb magyar mondatot összehozni képtelen filmrendezőt, vagy a forgatási helyszínül szolgáló falu lakosait jellemző nyelvhasználat megalkotása – de hogy az utóbbi esetében még véletlenül se váljon az egész esetlen szocioszafarivá, mint az oly sokszor előfordul az irodalomban. De ideértendő a filmgyártási folyamat és a színészi stáb sajátos megszólaltatása is.
Az írásmód tekintetében mennyire segítették az elődök, mint mondjuk Mészöly Miklós Film című korszakos regénye?
Mészöly mindig is inspirált, és nem csak prózapoétikailag, de gondolkodásilag is. Hogy mit gondol az elbeszélő szenvtelenségének hangszerelése tekintetében, vagy éppen a kameralencséről, ami a személytelen mindent látást megvalósítja. Ám én a Werkfilmben inkább a dialógusok felé nyitottam, a fentebb említett különböző nyelvi univerzumok megteremtése és egymás mellett szerepeltetése volt az érdekes számomra, ami Mészölynél egyáltalán nem tapasztalható. Ráadásul ebben a regényben a werkfilm révén két lencse néz egymásra!
A dialógusok felé nyitás a drámaírás irányába tett lépés?
Gondolkozom erről, de a tapasztalt ismerőseim óva intenek ettől, hacsak nem, mint mondják, szerződésem van egy színházzal, vagy a barátaim között tudok pár színházi rendezőt. Különben a fiókban végzi a szöveg. Nekem pedig nincsenek rendező barátaim.
A regénybeli, Második eljövetel címmel forgó filmben a fővárosból kitelepülő emberek próbálnak közösséget kovácsolni egy börzsönyi zsákfaluba költözve. A közösségi szellem azonban már az elejétől fogva kudarcosnak látszik. Általános tapasztalat ez a kiszakadási kísérleteknél?
Engem nem a végeredmény, hanem az indíttatás érdekelt. Úgy tapasztalom, olvasom, hogy nemzedéki és igénybeli együttállásból, számos fiatal, kisgyermekes család dönt úgy, hogy megelégelve a város zaját, többedmagával, közösség-létrehozási szándékkal kiköltözik vidékre.
Ez a közösségi és telepességélmény szociálpszichológiai laboratórium is lehet egyben. De mi a mozgatórugó, mitől tűnik jobbnak a falu a városnál?
Sokak egyéni problémája, hogy a város élhetetlen közeggé vált, rengetegen vagyunk, zajos, stresszes. Másrészt evidens társadalmi probléma a lakhatás kérdése is: a nagyvárosi ingatlanok ára szürreálisan magas, míg a jobb életszínvonalat nyújtó, természet közeli, vagy ennek az illúzióját kínáló, vidéki, falusi ingatlanok meg szürreálisan alacsony áron hozzáférhetőek. Van ugyan egy feltartóztathatatlan évszázados mozgás a város felé, de van ellenmozgás is, amikor a városiak települnek ki a kisebb falvakba, időnként fölvásárolva teljes egészében azokat, ahogy tette azt a budai lakosság a Pilissel, ami végeredményét tekintve Buda egyik külkerületévé avanzsált. S ez a terjeszkedés halad tovább, most a Börzsönyt készülnek meghódítani, aminek túlvégén található a regényben is szereplő falu, Perőcsény is, ahol már érződik ennek a hatása. A két mozgás szociálisan eltér egymástól: az egyik muszájból történik, a másik esetében az emberek élnek a lehetőséggel.
A vidék-főváros ellentét politikai-hatalmi manipulációs hasznosítása mellett azért a tendencia valós, amit eddig egyik vezetés vidékpolitikája sem volt képes megoldani: elnéptelenednek a falvak, a gyönyörű tájjal övezett, értékes földdel rendelkező, kicsi települések olyannyira kihalnak, hogy szélfútta üres házakat találunk csak a helyükön. A regény ugyan nem erről szól, de érdeklődik ebbe az irányban is.
Nekem is erős a közönséghiányom, és tele a hócipőm a várossal. Tősgyökeres budapestiként megteltem vele az életem szűk 40 éve alatt – imádom, de elég volt. Jóval önazonosabbnak érzem magam vagy bármit, amit teszek, amikor a hegyek közti kis lakomban vagyok, ahol se rohanás, se körúti villamoszaj, se telefon, se internet nincs.
A korántsem nyugalmas filmes világ ábrázolása azonban azt sejteti, nem egy alkalommal járt már forgatáson. Így volt, s ha igen, milyen tapasztalatokat szerzett?
Párszor valóban részt vettem filmforgatáson – talán nem meglepő, de mint werkfilmkészítő. (nevet) Ez egy hálás pozíció a gyártási folyamat során: ott vagy a stáb életében, fizikailag közel, de senki nem függ tőled, és te sem függsz senkitől – egyetlen dologra kell figyelned: ne legyél képhatáron belül, mert akkor véged! Külső szemszögből figyelsz, holott a célod mégiscsak az, hogy minél többet megmutass abból, amit a filmet forgató kamera is lát. De a werkfilmes megfigyelheti a stábtagok között működő hierarchiát is, az egymást keresztező fura belviszonyokat. Ahogy egy pillanatra szakmai alapon, közös érdekből összeáll egy táborozó közösség, s én ott vagyok velük, de egy lépéssel mégis odébb. Miközben ők mind egy irányba néznek, én őket nézem – s ekkor tulajdonképpen ki vannak szolgáltatva ennek a tekintetnek, az enyémnek, ami valamilyen képet alkot róluk. Ez regényíróként is hasznos tapasztalat. Szóval a werkfilm nem csak afféle marketinganyag. Nekem ez a pozíció, ez a távolság és ez a tekintetirány, ami a werkfilm sajátja, nagyon tetszik, egészen a magaménak érzem.
+1 kérdés
A regénybeli Perőcsény létező település, van kapcsolata a helyiekkel, esetleg tervez ott könyvbemutatót?
Sokat jártam ott az évek alatt kutatni, kétszer el is akadtam az autómmal a horgásztó partján, s csak a kocsma népe aktív segédletével sikerült kirángatni a kátyúból. A temetőben is többször megfordultam, hogy a sírköveken található nevek ismeretében alkothassam meg a figuráimat. De a perőcsényiekről soha nem a perőcsényieket kérdeztem, hanem a szomszédos falu, Kemence lakosait.
Nagyon kedves emberek, egy zárt, pici közösségben élve. Egy a könyv kapcsán interjút készítő kollégájáról a beszélgetés közben kiderült, maga is perőcsényi, aki időközben már hírt adott a helyi ismerőseinek a regény megjelenéséről, és az is felvetődött, hogy a faluban tartsunk könyvbemutatót, de ne csak az irodalmi vonatkozásairól, hanem nyitva a faluszociológiai szempontok felé is. Remélem, nem lincselnek meg!
Gerőcs Péter
(Budapest, 1985) Artisjus- és Békés Pál-díjas író, szerkesztő, esszéista, filmkészítő. 2010 óta négy regénye, két novellás- és egy esszékötete jelent meg. Portréfilmet forgatott Mészöly Miklósról (2011), Márton Lászlóról (2016) és Nádas Péterről (2019). A Werkfilm című regénye idén tavasszal jelent meg.