Még nem adtam el lakást. Az élet úgy hozta, hogy venni már kétszer is vettem. Ebben sem vagyok túl jó, úgy állok hozzá, mintha cipőt vagy nadrágot vennék, a harmadik vagy negyedik után már nincs türelmem az egészhez, nem a kifutóra készülök. A lakásnál is a harmadikat vagy negyediket vettem meg, a legutóbbit nem sokkal apám halála után. Anyám vetette fel, hogy nincs értelme a bankszámlán tartani a pénzt, alig kamatozik, fektessük be (szerintem életemben először hallottam anyám szájából hasonlót), így vettünk egy kis lakást Zuglóban kiadásra, befektetési céllal, ahogy kissé nagyképűen magyaráztam az ingatlanosnak. Csakhogy a háború és hőn szeretett miniszterelnökünk tevékenysége megint jó nagyot lódított az amúgy is megtépázott jelzáloghitelemen, és olyan mélységek felé taszigálta a törlesztőrészletet, mint a nagy válság idején. Ez a derék hitel svájciként kezdte, kényszer-magyar lett belőle változó kamatozással, tizenöt éve alatt megélt két előtörlesztést, lakástakarékot, árfolyamgátat és moratóriumot, benne lüktet a honi valóság minden apró eleme, most mégis cirka hárommillióval fizetek vissza többet, mint amikor elstartolt. Tanulságos lecke arról, hogy miként nem szabad eladósodni. Kár, hogy efféléket nem tanulunk az iskolában, jobban jártam volna vele, mint a szinusztétellel.
Elkezdtem hát árulni a lakást, hogy végtörlesszek, sóval hintsem be végül Karthágó romjait. S bár nem laktam benne egy napig sem, szép lassan megismerkedtem vele. A vevőjelöltek a maguk röntgentekintetével ugyanis az elmúlt három hónapban szinte minden védtelen csúnyaságát, apró rendellenességét, szeplőit és májfoltját kiszúrták (a nők valahogy ettől lesznek szebbek, kár hogy a lakásra mindez nem áll). Én megértően bólogattam, amikor kérdezték, hogy mi van a kicsit recsegő padló alatt, miféle villanyvezeték duruzsol a fal mögött, miért van álmennyezet ott, ahol elvileg nem kellene lennie, ki tette fel a tapétát, és vajon derűs nyári nap vagy őszi nyúlós délután volt-e akkor. Információkat gyűjtöttem a bérház sokat látott lakóiról, a tizenhatos valamikor budai villában élt, a kilences kicsit iszákos, de olyankor kedvesen bágyatag és nem agresszív, a huszonegyes kimondottan szereti a gyerekeket, és a tízes – esküszöm, senki sem főz jobb húslevest nála. Kisebbségiek vannak, néztek rám nem egyszer, finoman és úriasan érintve a kényes témát, én meg mondtam, hogy aki Zugló eme kevésbé tetszetős fertályán az angol arisztokrácia titkos leszármazottaira számít, vélhetően csalódni fog. Ám eme borítékolható csalódást tükrözi a lakás ára, mint ahogy azt is, hogy nem néz a deres Alpokra.
Nem minden vevőjelöltnek volt humorérzéke, erre gyorsan rájöttem. Mintha alkudni csak morcosan, összeráncolt szemöldökkel lehetne, olyan arccal, mintha soha ki nem kezelt gyomorbaj rántaná görcsbe a testet. Kutatásaimat lassan kiterjesztettem a ház, sőt a környék történetére. A múlt század elején épült, s bár akkor sem volt igazán tetszetős, de modernnek számított, a közeli vasgyár és a vasút tisztes alkalmazottai itt reméltek kiszámítható jövőt. A háború és a forradalom inkább csak patinát adott neki, de különösebben nem érintette. Ennél rondább vélhetően már nem lesz, mondtam, akármerre is kanyarogjon a történelem menete. Mennyi bánatot és örömet, viharos válást és akaratos gyermeksírást, pontosan kimért pofonokat és csontvelőig ható jajveszékelést értek már meg ezek, mondtam, s kezemet a festésre váró, szelíden lelakott falakra helyeztem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám a szomszédból átszűrődő ugatást és edénycsörömpölést, amely kissé szürkítette mondataim hatását. Akkor már inkább jóságos tekintettel néztek rám, mint akin végzetes nyomot hagyott a járvány és a hitel megannyi hulláma. Tán ha akkor engedek röpke ötmilliót, kegyeletből meg is veszik.
Nem nagyon jutottam előbbre. Egy-két ajánlat érkezett csupán, de mintha foghúzás előtt. Az egyetlen igazán komolyan vehető jelöltről pedig akkor mondtunk le, amikor a szerződést megszövegező ügyvédünket azzal utasította vissza, hogy túl becsületes. Ő volt az, aki reklámszatyorban kívánta hozni a teljes összeget, zizegő bankókban, és hallani sem akart arról, hogy bankban ejtsük meg az ügyletet (életemben nem számoltam meg ennyi pénzt): ne nézze őt senki verébnek. Aztán sok nappal és pár lemorzsolódó millióval később felragyogott az ég, feltűnt a vevő. Nem lakna itt, befektetésnek venné, mondta, a feleségével érkezett és a négyéves kisfiával, aki feltűnően hasonlított Dusira. Megértően bólogattam, majd motyogtam valamit az idő furcsa természetéről, hurkairól és áttételeiről. Aláírtuk a szerződést, s most lélegzet-visszafojtva várom, hogy leszívja a bank a számlámról a pünkösdi királyságot jelentő milliókat, és legyek újra szabad, s némiképp nincstelen, már ha a NER-es, befutott polgárság felől szemlélem magam. Ez jó mulatság, férfimunka volt, mondom majd ki hangosan, ahogy búcsút intek a környéknek, amelybe én is belekarcoltam a maga láthatatlan történetét. Jutányos áron megosztom bárkivel. Csak ne kezdjünk alkudni.
