Nincs szépírói vénám; kell egy történet vagy beszélgetés, mely íróasztalhoz ültet. Szerencsére nálunk nincs fegyveres konfliktus, mert talán még Orbán Viktor se kapott volna fizetésemelést a napokban, ha Parragh Lászlón múlott volna, aki szerint az alacsony fizetést kárpótolja az adrenalin-löket.
Egy korábbi íráskésztetésem egy beszélgetés volt a zöldségesnél, amikor két hölgy uborkát válogatott:
"Hallgattad Viktor beszédét a Cépac gyűlésen?" "Nincs időm erre. Néha, főleg ha esik, meghallgatom a pénteki interjút, de rengeteg dolgom van, a tyúkok... Na, de te is is tudod." "Persze, nekem is Klári néni mesélt róla. Képzeld, már alig biceg, de figyeli a híreket. Mondta, hogy Viktor biztos megvéd minket." (Ilyen a latin-amerikai personalismo, gondoltam.) "Remélem is. Ezt az árstopot is bővíteni kéne."
Erre barátnője helyeselt és fájó derekáról kezdett beszélni.
Ami miniszterelnökünk CPAC-előadását illeti, érdekes, hogy ennyi év után sem érzi a különbséget udvariasság és hízelgés között. Este a híradóban láttam, hogyan áll a pódiumon, miközben alatta az volt olvasható: "Magyarország mindenek előtt". Gondolhatnánk, hogy a "Deutschland über alles" után árnyaltabban fogalmaznak. Nem mosok össze történelmi eseményeket, de igenis vannak összefüggések, hatások, és nem izoláltan történnek az események.
Volt egy Ludas Matyi címlap 1988-ban, ahol a nagyi panaszkodik orvosának: "Csoda, hogy kivan a szívem?! Az uram nyilas volt, a fiam ávós, az unokám fideszes ...". Emlékszem, mennyire kiakadtak fideszes ismerőseim, és nekem sem tetszett. Ma már vátesznek látom Lehoczki Istvánt, de persze világos, hogy a fideszes karaktergyilkosság nem hasonlítható a nyilas-ávós rémtettekhez. A Fidesz "csak" leépítette a demokráciát és kiépített egy populista autokráciát. Adva hazánk elmúlt száz esztendeje, nem meglepő, hogy a lakosság nagy része idegenkedik a plurális demokráciától, nem ismeri szabályait, előnyeit, és az igényelt értelmi és érzelmi hozzáállást. Emlékszem, mennyire meglepett, amikor 1972-ben Magyarországra látogattam, hogy milyen elfogadóan, sőt, szeretettel tekintettek sokan Kádár Jánosra. Néhány éve, a képviselői vagyonnyilatkozatok idején, hallottam, hogy "Orbán olyan mint Kádár, neki sincs semmije, ő sem él vissza pozíciójával".
Sokak szerint, habár nem hibátlan, a liberális demokrácia a legjobb politikai rendszer. Nálunk viszont a szavazók többsége úgy látja, hogy egy (látszatra) gondoskodó autokrácia jobban megfelel elvárásaiknak. De az már végképp a tudatlanság műve, hogy nem okoz zavart, ahogy önmagát meghazudtolva váltogatja álláspontját Orbán lényeges kérdésekben, amikor az egyedüli különbség az, hogy éppen hatalmon, vagy ellenzékben van.
Miután Gyurcsány Ferenc miniszerelnök lett, elment tárgyalni Vlagyimir Putyinnal a Déli Áramlat gázvezetékről. Orbán drámai hangon jelentette, hogy "Magyarországon éppen puccs van, a magyar kormány puccsot hajt végre a parlament és saját népe ellen". 2010 után viszont Orbán sietett Moszkvába a "Keleti nyitás" programjával. Az orosz politika semmit sem változott, csak Orbán került vissza a hatalomba.
Egy nagyobb löket a cikkemhez az volt, hogy nagyon kiakadtam, amikor áprilisban vesztett az ellenzék. Tény, hogy az ellenzéki politikusok hibáztak – amit az Orbán-párti média hosszasan tárt olvasói és nézői elé –, de az eredmény, ahogy kivettem a falubéli beszélgetésekből, inkább az ukrán-orosz háborúnak, a 13. havi nyugdíjnak, és a csirke far‑hát árstopnak volt köszönhető – kinek milyen sorrendben. Ugyanakkor, tartottam is egy ellenzéki győzelemtől, emlékezve a 2006-os eseményekre.
Summa summarum, a hetekig tartó rosszkedvem elpárolgott, hála az ellenzéki politikusok torzsalkodásának. Nem tudnám részletezni az ellenzéki pártok programjait, de látva az ország drámai problémáit, nem lehet nehéz egy közös – és közérthető! – programot kialakítani, és azzal járni az országot, segíteni helyi köröket létrehozni. Aprólékos munka ez olyan emberek között, akiknél a jóhiszemű tudatlanság dominál. Persze vannak, akik tájékozottak, de általában az embereket leköti a munka, a háztáji, a gyerekek, az unokák, a betegségek, a kapcsolattartás és egyéb feladatok. (Nem térek ki a mindenkit és mindent elvető, durva, háborgó lelkületű emberekre.) A komoly teendők helyett az egymást okoló vádaskodás, a bűnbakkeresés ment – és még most is itt tartunk. Ennek köszönhetően beletörődtem a helyzetbe.
Érdekes tapasztalni, amit szüleim, rokonaim átéltek a háború után, legkésőbb Mindszenty József letartóztatása idején, s ami aztán velünk maradt négy évtizeden át, hogy "ezek itt lesznek, amíg mi élünk". Családi körben persze volt politizálás – ahogy az "ezek" szót kiejtették! –, és hamarosan jött a "Nicht vor dem Kind", ami után egy szót sem értettem. Elzárkóztak a közélettől, én meg a Szabad Népet szeleteltem nagymamám kérésére, mert hiánycikk volt a WC-papír (is).
Mi viszont emlékezzünk: milyen gyorsan omlott össze a diktatúra 1989-ben. És tanuljunk Parragh úr példájából: gondolkodjunk, mielőtt megszólalunk!
