A félelem ”egy lehangoló érzés, amit egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk, (…) válasz egy bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély. (…) kapcsolatban van a menekülési és az elkerülési viselkedéssel (…)" (Wikipédia). Tegyük hozzá – amit a téma kutatói már biztosan tudnak –, hogy a félelem az emberi fejlődés során konzervált olyan érzelmi reakció, melynek az a célja, hogy a negatív határeseteket elkerülje, és a túlélési képességet növelje. A félelem bénítólag hat (hathat) gondolkodásunkra, teljesítményünkre, a helyes döntéseink meghozatalára, így másoknak kiszolgáltatottá is tehet bennünket. A félelem befolyásolhatóvá tesz (tehet) bennünket, növeli (növelheti) a regnáló hatalomba vetett bizalmunkat, a változás elkerülése iránti vágyunkat.
Azt már eddig is tudtuk, hogy a félelemkeltés a hatalomban tartás egyik bejáratott eszköze, módszere és technikája, most már azt is tudjuk, hogy országgyűlési választások eredményét is eldöntheti. Kiváltképp akkor, ha a félelem csíráinak az elhintésében a választásokat megelőzően regnáló hatalom éveken keresztül jeleskedett. Ezt támaszthatja alá Corey Robin amerikai politikai filozófus egyik állításai is mely szerint: "a félelemkeltő hisztéria a mozgósítás leghatékonyabb eszköze”.
Gyakran előkerül, hogy a XX. század a borzalmak, félelmek és szorongások százada. „(…) olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg (...)" – írta Illyés Gyula Bartók című versében. A XX. században élő és azt szerencsésen túlélő magyarok számára nemcsak történelem, hanem megélt valóság a világháború, az ötvenhatos forradalom, a fasizmus és a kommunizmus.
A borzalmakat átélők és még ma is köztünk élők – valamint a II. világháború után születettek és a mai fiatalok – azon reménye, hogy a hasonló félelmekkel végleg leszámoltunk, tévesnek bizonyult. Ma sok minden más mellett újra félünk a háborútól Európában, Magyarországon. Abban talán még reménykedhetünk, hogy ”csak” az orosz-ukrán háború közelsége miatt, és nem azért, mert – ahogy egyes elemzők és hírforrások ezt említik – a Putyini-terv másról is szól, mint amit hivatalosan megismerhettünk.
A félelemmel foglalkozó kutatások arra világítanak rá, hogy féltünk az elmúlt évtizedekben is és félünk ma is, csak a félelmünk tárgya változik és bővül mindig újakkal. Ma is igaznak bizonyulnak a József Attila Hazám című versében leírtak: „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény". Jóllehet az ellenzéki szavazók táborában ez év elején még a „csalóka remény” is megvolt, aztán április 3-án szertefoszlott.
Az Új Mandátum Könyvkiadó gondozásában 2000-ben jelent meg egy tanulmánykötet „Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón – és utána" címmel. A Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor szerzőpáros egyetemi hallgatók közreműködésével arra vállalkozott sikerrel, hogy a lehető legalaposabb részletességgel feltérképezze és bemutassa a kilencvenes évek világképét. Többek között arra is keresték a választ, hogy mi mindentől féltünk, szorongtunk a kilencvenes években.
Akik éltek a kilencvenes években azok igazolhatják a szerzőpáros azon kijelentését, mely szerint ezen évek:” jellemző félelem-forrásai között a bűnözés-keltette félelem” volt „az egyik legtipikusabb
(…), a bűnözés térnyerése az egyik leglátványosabb tendencia.” Ennél kisebb mértékű volt a félelem és az ezzel járó szorongás többek között az egyének totális ellenőrzöttségének lehetőségétől; a feleslegessé válástól (a munkanélküliségtől, a szociális biztonság hiányától); a természet pusztulásától; a természetes életkörnyezettől, mint veszélyforrástól; a gyerekekre leselkedő veszélyektől; a betegségektől; a migrációtól (az idegen embercsoportok általi feltételezett fenyegetettségétől) és a Balkánon évekig tartó háború közelségétől. A kilencvenes évek félelmeit és szorongásait csak fokozta, hogy „a paternalizmus évtizedei az emberek nagy részét el is szoktatták sorsuk önálló építésétől, s így a rendszerváltással korábbi gátjait átlépő versenytársadalom hatásai valóban (…) a mélyvízbe dobott gyereket érő trauma agresszivitásával érik az embereket” – írta a szerzőpáros.
Az idézett tanulmánykötet megjelenését követő években is folytak, ahogy napjainkban is folynak kutatások a magyarok világképét illetően – benne a félelmeikről –, de nem olyan átfogóak, mint a hivatkozott tanulmányban. A közvélemény-kutató cégek közül több is szinte minden évben (például 2016-ban Ipsos Zrt, 2019-ben Századvég Alapítvány, 2021-ben a Policy Solutions és a Friedrich-Ebert-Stiftung, 2022-ben az Ipsos What Worries the Word nemzetközi kutatása) megkérdezte a magyarokat félelmeikről.
A 2015 utáni kutatások eredményei azt mutatják, hogy a több tízmilliárd forintot kitevő kormányzati és kormánypárti kampányoknak (óriásplakátoknak, társadalmi célúnak álcázott reklámoknak, nemzetinek mondott konzultációknak, közszolgálatinak hazudott tömegtájékoztatási eszközöknek) köszönhetően
felerősödött az idegenektől, a nem létező, vagy időnként a határokon megjelenő, de tömegesnek nem mondható migránsoktól való félelem.
Jelen volt/ vagy van a komolyabb megbetegedésektől, az inflációtól és ennek következményétől – az elszegényedéstől-létbizonytalanságtól –, a családi erőszaktól, a nyílt utcán, vagy közlekedési eszközökön megjelenő gyilkosságoktól, továbbá a Pegasus-botránynak is köszönhetően a – nem biztos, hogy törvényesnek mondható – lehallgatásoktól való félelem.
A félelmek között újként jelentkezett a Covid-járványtól, az oltások következményeitől, a kórházba kerüléstől, a kórházi fertőzésektől, és ezek következményeként a szeretteink elvesztésétől, valamint a – Magyarországon valóságalappal ugyan nem bíró – gyerekekre leselkedő nemváltó műtétektől való félelem. És ismét megjelent a háborútól, illetve annak következményeitől való félelem, aminek szerepe volt az országgyűlési választások kimenetelében is. Nem állítom, hogy ez a félelem volt az egyetlen oka annak a csúfos vereségnek, amit az ellenzéki pártoknak el kellett szenvedniük az idei parlamenti választásokon, de hogy a legnagyobb mértékben hozzájárult a Fidesz győzelméhez, abban egészen biztos vagyok. A kormánypárti politikusok már több mint egy évtizede igazolják azt a politikai elemzők körében közszájon forgó mondást, hogy „a politikusok nem legyőzni akarják a félelmet, hanem meglovagolni”. Ez tökéletesen sikerült 2022 áprilisában is!
Az országgyűlési választásokat megelőző körülbelül két hétben olyan mértékű volt a kormány és a kormányzó párt által berobbantott – hazugságokra építő – félelemkeltés, hogy ennek köszönhetően sikerült elhitetni a választók többségével, az ellenzéki pártok a háború pártján állnak, s hogy nem csak fegyvereket, hanem magyar katonákat is küldenének Ukrajnába. Ez nem csak a tanulatlan, az információk tömegét megérteni nem tudó társadalmi rétegeknél, hanem a megszerzett pozíciókat, egzisztenciákat féltő középosztályba tartozóknál is hatott. A legfőbb cél a biztonság lett, ahogy ezt Frank Füredi szociológus is állítja a félelem kutatásával összefüggésben A félelem kultúrája című könyvében.
Orbán Viktornak és csapatának sikerült meggyőzi a magyar választókat arról, hogy csak a Fidesz és kormánya képes megvédeni nem csak az itt élő és adózó, hanem a határon túl élő magyarokat is. Teret nyert a Thomas Hobbestól származó gondolat, miszerint: „erős központi hatalom nélkül nem garantálható a békés társadalmi élet, a rend, a szabadság”. Voltak/vannak, akik ezzel egyetértenek és voltak/vannak – azért nem is olyan kevesen –, akik nem. Vannak, akik nem félnek, és akkor sem szeretnék tejhatalommal felruházni az új kormányt, ha a „lét a tét”.
