Lengyel László: Amikor megkértelek, hogy folytassunk párbeszédet a közelgő apokalipszisről, és elküldtem hozzá írásomat is, többek közt iróniával ezt válaszoltad: igaz – alaposan elolvasva írásodat –, egyre kevésbé érzékelem, hol válik el az én reménytől duzzadó apokaliptikus realizmusom a Te borúlátó realista apokaliptikusságodtól... A különbség talán csak árnyalatnyi, de mindig fontosak az árnyalatok. Én hittem, és még mindig hiszem, hogy létezik és lehetséges észszerű, kölcsönös érdekeken és együttműködésen alapuló világrend, de írásaid, beszélgetéseink alapján feltételezem, hogy te ebben nem hiszel. És amit én a káosz és az ellenőrzött világrend, ha tetszik, ciklikus váltakozásának látok, azt te egyre növekvő, folyamatos káosznak, vagyis a te világrended, klímakatasztrófával, népvándorlásos menekültválsággal, világjárvánnyal és nukleáris világvégével veszélyeztető háborúval a káosz világrendje – az apokalipszis nem elkövetkezik, hanem már itt van.
Szilágyi Ákos: Tudom, minden együtt van hozzá: járvány, háború, éhínség, döghalál – a bibliai apokalipszis lovasai kengyelbe szálltak –, de a világ apokaliptikus kilátásainak taglalását átengedném a celebfilozófusoknak és a lájkbajnokoknak. Káoszról, katasztrófáról készséggel beszélek, de az apokalipszis más lapra, az Evangélium lapjaira tartozik. Az evangéliumi apokalipszis, ahogy a Jelenések könyvében feltárul – a szó is ezt jelenti: feltárulás, láthatóvá válás, lelepleződés –, az „Isteni Színjáték” fináléja – finita la commedia! –: lehull a lepel és e világ rettenetes szétmenése közepette megjelenik, láthatóvá válik a másik, az igazi világ, az „új ég, új föld”. Két évezreden át közös tudás, közös remény, közös hit és közös várakozás volt ez a vallási világállapot egyetemes keresztény kozmoszában. De ma mindenki abban hisz, amiben akar. Hihet az apokalipszis eljövetelében, hihet az észszerűségre épülő világrendben, de hihet a repülő csészealjakban is. A hit cáfolhatatlan, épp ezért itt már nem a hit kórusa szólal millió hangon és helyen ugyanazt énekelve, hanem a hit káosza, a hitek kakofóniája. A vallási kozmosz már a XVIII. század végére széthullott, a modernitás kozmosza – az Ész kozmosza, a Történelem kozmosza – pedig legkésőbb az első világháborúban robbant fel. Új kozmosz nem formálódott ki. A félreértéseket elkerülendő: a kozmosz szellemi rend, értékrend, erkölcsi rend, de van másféle rend is: a dolgok és működések rendje – az államrend, a jogrend, a kaszárnya rendje, az összeszerelő-csarnok rendje, a menetrend, az ügyrend –, csakhogy mind e sokféle rend szellemtelen és nem képez emberi kozmoszt. A történelem utáni világ dologi rendjét, az értékmentes tényszerűség és tárgyszerűség rendjét lehetne enyhe képzavarral a „káosz világrendjének” nevezni: nem igényel közös hitet, meggyőződést, nem kér szeretetet, nem ad szellemi érvényességet senkinek és semminek, egyszerűen csak van, kisebb-nagyobb zökkenőkkel, „üzemi balesetekkel”, de megbízhatóan működik: kiszolgál, teljesít, elvégez, felaprít, bedarál, kényszerít, manipulál, teszi, ami kell.
L.L.: Egyik szívbeli hősöd, Nyikolaj Bergyajev, Az orosz kommunizmus értelme és eredete című korszakos munkájában írja, hogy „az apokalipszis a történelmen belül fog lezajlani”, vagyis a 17-es bolsevik forradalom ennek kezdete. Nálad, aki a véget folyamatosan jósolod, mikor kezdődött a világkáosz korszaka?
Sz.Á.: A történelem modern kozmoszát szerintem az első világháború robbantotta fel. Ez azonban már katasztrófa volt, nem apokalipszis. A történelmi kozmoszt csak a katasztrófa komor méltósága illeti meg, nem a vallási apokalipszisé. A katasztrófának nincs a világon túlmutató értelme. A történelemben azonban van észszerű oka, következik valamiből. Amikor már ilyen oka sincs, akkor a világtörténelem értelmi kozmosza összedől. Az első világháború véres húsdarálója olyan, mintha Übü Papa találta volna ki. Tökéletes értelmetlenség, amit persze a patriotizmus, a katonai hősiesség, kereszténység, miegyéb giccsével tálaltak és próbáltak feledtetni. Nem sok sikerrel. A történelmi ész helyét a káosz foglalta el, ami attól kezdve egyre fokozódott. Bergyajev azonban az 1914-es Nagy Háborút és az 1917-es Nagy Orosz Forradalmat egyáltalán nem a világkáosz kezdetének, hanem az isteni világrend helyreállítása apokaliptikus kezdetének tekintette a történelemben. Ebben a magyarázatban minden a helyére kerül, de vallási helyére. Ez védelmet nyújt a káosszal szemben, de már nem a világnak, hanem csak a hívőknek. Hasonlóképpen nem nyújt védelmet a történelem rendje, miután a történelmi ész oly dicstelenül távozott az auschwitzi kéménylyukakon és a hirosimai gombafelhőben. De megállítható-e az elszabadult világkáosz valamiképp? Igen, bárha ez a gyógymód tüneti. Egy orosz gondolkodó, Konsztantyin Leontyev ajánlotta először a cári orosz birodalom kezdődő belső bomlásának feltartóztatására a XIX. század végén: „Oroszországot kicsit le kellene fagyasztani”. Ez a „gyógymód”, ha jól látom, azóta világszabadalom: diktatúrák, zsarnokságok, rendőrállamok rendjének jegébe fagyasztják újra meg újra a káoszt: a bomlásnak, erjedésnek indult társadalmakat. 1945 után a győztesek sietve az egész világkáoszt a hidegháború jegébe fagyasztottak, mielőtt még egy nukleáris összecsapás véget vethetett volna a világnak. Persze aztán 1989 és 1991 után, mikor a hidegháború jege elolvadt, de új világrend – erkölcsi-szellemi kozmosz – ettől még nem jött létre, a világkáosz „kiolvadt” a jégből, és most már egyre közelebb sodorja az emberiséget a világkatasztrófa – ha mindjárt talán nem is a nukleáris világháború, de a lassú, gyötrelmes ökológiai összeomlás – felé.
L.L.: Te nemcsak a mi kisvilágunk horizontján nézed a történéseket, hanem az orosz nagyvilág hatalmas tekintetén keresztül is. Nem lehetséges Putyin ukrajnai „különleges katonai műveletét” I. Miklós cár 1831-es lengyelországi „rendcsinálásához” hasonlítani, amikor Puskin azt írta Vjazemszkijnek: „De hát mégiscsak meg kell fojtani őket, és gyötrelmes a lassúságunk”. Majd megírta versét Oroszország rágalmazóihoz: „Miért zajongtok úgy, világszónoki szájak? / Mért sújtja átkotok folyton orosz hazámat? / A litván felkelés – talán az háborít? / Csitt, mondom: itt maguk közt vitáznak a szlávok; / Régi, házi vita, sorskérdés ez, s tirátok / A megoldás soha, sehogy sem tartozik.” A legnyugatosabb gondolkodó, Csaadajev, e vers alapján nevezte Puskint „népi költőnek”. Herzen az orosz csapatok vereségét kívánta, ám Tyutcsev Varsó véres elfoglalását Agamemnón királynak ahhoz a tettéhez hasonlította, amikor feláldozta lányát, Iphigéniát, hogy végre szelet kapjon a görög hajóhad a Trója alá vonuláshoz. Ahogy akkor Varsó, most Kijev pusztulása a méltányos ár a szent Orosz Birodalom szuverenitásáért és rendjéért. „Nos, mi az orosz?” – kérdi Puskin A borogyinói évfordulóban: „Ez a nép / Csak beteg óriás-e még? / Vajon rövid ideig tartó / Álom volt-e a diadal? / Mondjátok csak: számunkra Varsó / Alkot-e törvényt mihamar?”
Sz.Á.: A XIX. századi orosz történelemre visszautaló idézetek gyönyörűek, és ha még „történelmi időket” élnénk, bizonyára megvilágító erejűek lennének, sok mindent megmagyaráznának a mai háborús káoszból, az orosz-ukrán „hibrid háborúból”, amely változó intenzitással, eltérő módokon és eszközökkel – jelenleg éppen a tömeges fegyveres erőszak-alkalmazás szinte teljes katonai arzenáljával – zajlik, nagyjából 2004, az első ukrajnai „színes forradalom" (a „narancsos forradalom”) óta, tehát tizenöt éve. Számomra ezen az egyre véresebb és eszelősebb posztszovjet katyvaszon nem sejlik át semmi a történelemből – a fortyogó világkáosz egyik bugyra nyílt meg itt, aminek, érthető módon, még az elnevezésében is a legnagyobb káosz uralkodik. Mindkét oldalon „szent célok” lózungjaival, a hősi történelem zászlai alatt, a dicső semmiért folyik az öldöklés és rombolás, miközben tíz- és százezrek pusztulnak el, civilek milliói válnak földönfutóvá, városok a földdel egyenlővé. A káosznak vannak felelősei, de nem egy felelőse van, hanem mindig sok. Sok bábája és persze sok haszonélvezője. Mind-mind magánemberek, akik persze a történelmi „nagy ember”, a „megmentő”, miegyéb szerepében lépnek fel. A káosznak vannak áldozatai, de nincsenek győztesei vagy nyertesei. A háborúból az ellenség megadásra kényszerítésével ki lehet kerülni győztesen, de a káoszból nem. Győztesen kikerülni a káoszból annyi, mint legyőzni a káoszt, és ezáltal rendet teremteni. De az a háborús káosz, ami Ukrajna (és mindinkább Oroszország) területén kialakult, nem a „ki kit győz le”, inkább a „senki nem győz le senkit” logikája szerint alakul, úgyhogy nem látszik belőle kiút, még csak a háborúkat szokásosan lezáró békeállapot sem. Mindinkább a közel-keleti és afrikai káoszokráciákra emlékeztet – „bellum omnium contra omnes” –, és hovatovább elnyeléssel fenyegeti Oroszországot is. Ha a gazdaságilag izolálódott, katonailag meggyengült Oroszországban a putyini autokrácia jege megolvad, akkor nincs az a jég, amely elég lesz Oroszország újra-lefagyasztásához, és a 90-es évek orosz káosza leánynevelő intézetnek tűnik ahhoz képest, ami az oroszokra és mellesleg a világra is vár.
L.L.: Vajon ez az orosz-ukrán összecsapás, „szláv vita” olyan irtózatos testvérharc, polgárháború, mint amilyet vörösök és fehérek vívtak, és amit Bulgakov írt le A fehér gárdában, Solohov a Csendes Donban, vagy amire az idős Katajev emlékszik a Gyógyír a feledésre, Pausztovszkij pedig a Nyugtalan ifjúság emlékiratokban? Vagy Ázsia és Európa harca? Netán két világrend erőpróbája, ahol a felek kipróbálják fegyvereik, gazdasági szankcióik hatékonyságát? Vagy bekövetkezett az általad régen ígért, várt végóra: az apokalipszis most?
Sz.Á.: Semmi apokalipszis. Sőt, semmi történelem. A „szlávok háborúja”, amit én a posztszovjet orosz káosz és a történelem utáni világkáosz pillanatnyi tetőzésének látok a Nyugat és a Kelet közötti limesen, a tökéletes abszurditás: az elmúlt száz-kétszáz évben „meg nem lett” nemzetek, két szuverén nemzeti káosz esett itt egymásnak – káosz káosz ellen –, egyfelől a birodalmi nemzetépítés, másfelől az etnikai nemzetépítés „szent”, „történelmi”, mindazonáltal anakronisztikus zászlai alatt. Háborúkban az ellenségek legyőzni akarják egymást, káoszban megsemmisíteni, kiirtani. Mindegy miért, a lényeg, hogy többé ne legyen Ukrajna, többé ne legyen Oroszország. Ez sikerülhet, de a káosz ettől még maradni, sőt, fokozódni fog. Jaj a legyőzötteknek és jaj a győzteseknek!
