Minden bizonnyal az idén is külön-külön ünnepeljük a magyar szabadság napját. Kormánypártiak és ellenzékiek, magyarországiak és határon túliak külön-külön szónokolnak majd arról, hogy mennyire fontos volt egykor a szolidaritás, és hogy eleink sem gondolkodtak egyformán, mégis képesek voltak közösen fellépni a nemzet érdekében.
Mert hát Kossuth, Széchenyi, Görgei, Deák és a többiek sok mindenről másképpen vélekedtek, de együtt szolgálták a közös ügyet, hangzik el újra meg újra az ünnepi beszédekben. Mint ahogy kötelezően szóba kerül az egyébként örökké renitens Petőfi Sándor, fontos költőink közt is a legfontosabb, aki a nemzeti emlékezet szerint ugyancsak részese volt mindvégig ennek az összefogásnak. Mindez igaz is, helyénvaló az egyetértést emlegetni március 15-én, de arról persze kevesebb szó esik, hogy a Nemzeti dal költője milyen csúfosan veszítette el a képviselő-választást 1848-ban, pedig most, választások előtt erről is lehetne beszélni. Mármint a népakarat manipulálásáról, ami százhetvennégy évvel ezelőtt is kiválóan működött, Facebook nélkül mellesleg. (Még azt sem teszem hozzá, amit mondani szokás, hogy nem is volt képviselőnek való az a zseniális fiatalember. Ugyan bizony miért nem? Hátha a sorsa is másképpen alakult volna akkor?) Szóval lesz az idén is utcasarok elegendő, hogy ki-ki elmondhassa a maga véleményét az egy és oszthatatlan szabadságról.
Emlékszem, a rendszerváltás utáni években hogyan csodálkoztunk rá ezekre a pártos, egymásnak üzengető magyarországi ünnepségekre, amelyek akkor is kampánygyűlések voltak, amikor egyébként semmiféle választás nem volt a láthatáron. Hiszen mi, erdélyiek 1989 előtt semmi módon nem ülhettük meg a magyar szabadságharc évfordulóját. Sem himnusz, sem kokárda, sem Nemzeti dal, semmi. Aztán a diktatúra bukása után, 1990-ben az első szabadnak hitt március 15-e néhány nap múlva véres erőszakba torkollott Marosvásárhelyen. A görgényvölgyi falvakból autóbuszokkal és teherautókkal behozott, botokkal felfegyverzett románok március 19-én megtámadták az RMDSZ székházát, az oda kirendelt katonaság tétlenül szemlélte, hogy mindent porrá zúztak az épületben, többeket súlyosan bántalmaztak. Akkor ütötték ki Sütő András fél szemét is. Másnap már polgárháborús helyzet alakult ki a városban, a magyar˗román összecsapásnak több halottja és sok száz sebesültje volt.
Igen, bizonyos értelemben tényleg külön üzenete van ma számunkra ennek a szabadságünnepnek, de ezzel együtt mégis közösek, mégis általános érvényűek lehetnének a tanulságok. Mert nem kétséges, hogy az idők folyamán rárakódott demagógián és az ismétlődő kisajátítási próbálkozásokon innen és túl 1848 tényleg a nemzeti szolidaritás, a magyar-magyar egyetértés kivételes pillanata. Miközben Erdélyben például 1990-től ennek a szolidaritásnak az évszázados példájához nemcsak 1956 felemelő élményét, hanem a későbbi, már-már kétségbeesett kiútkeresést is hozzá kell számítanunk. A szabadságharc jelentése ugyanaz mindenütt, ezt kellene együtt ünnepelnünk, és emellett arról is beszélni kell, hogy mindenkinek megvan a maga saját szabadságélménye is természetesen. Háború vagy béke, mondhatnám patetikusan Marosvásárhely márciusáról, ez volt akkor a dilemma. Erőszak vagy párbeszéd? Hogyan segíthetne ennek a dilemmának a feloldásában március 15., hiszen éppenséggel nem a türelmes kivárás vagy mérlegelés, hanem a kirobbanó erő pillanatát idézzük ezen a napon? Nem ellentmondás ez, erő kell a forradalomhoz, erő kell a szembeforduláshoz, és nálunk bizony erő kellett később a párbeszédhez is. Nem hiszem, hogy valakit is jobban lelkesíthetett volna a nemzeti szolidaritás 1848-as üzenete, mint Erdélyben minket, akik az ellenünk alkalmazott erőszak keserves pillanatai után látszólag másképpen, a kölcsönösen előnyös együttműködés útjait-módjait keresve próbáltunk eljutni ugyanoda, ahova eleink: a szabadsághoz.
Hogy most hol tartunk? Nem ott, ahol kellene. Ebben viszont nemcsak a pluralizmust egyre nehezebben tűrő romániai magyar politika vagy az elbizonytalanodó európai demokrácia a hibás, hanem a fokozatosan pártpolitikává silányult magyarországi nemzetpolitika is, amikor ilyen-olyan véleményvezérek próbálják nekünk megmondani, ki a magyar. Egy ideje azon is túl vagyunk, hogy jó magyar/rossz magyar, ma már sokkal egyszerűbb az egész: ha tetszel nekünk, magyar vagy, ha pedig nem, akkor nem. Ráadásul ezek a félművelt minőségellenőrök Petőfi Sándor Magyar vagyok című 1847-es versének is csak az első strófáit olvasták valószínűleg: „Magyar vagyok. Büszkén tekintek át / A multnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. / Európa színpadán mi is játszottunk, / S mienk nem volt a legkisebb szerep; / Úgy rettegé a föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek.” Talán nem ártana továbbolvasni ezt a verset és általában a saját történelmünket: „Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kísértete; / Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar / – Ha vert az óra – odva mélyibe. / Hogy hallgatunk! A második szomszédig / Alig hogy küldjük életünk neszét, / S saját testvérink, kik reánk készítik / A gyász s gyalázat fekete mezét.” Nem folytatom, ennyiből is látszik, mi kellene ahhoz, hogy megértsük, mit is jelentett gondolkodó eleinknek az úgynevezett nemzeti elkötelezettség.
Szabadsághiányos időket élünk ismét. Nem a járvány miatt, a járvány legfeljebb mozgásunkban korlátozott minket. Viszont Európának ebben a szegletében ismét szembe kell néznünk a háború és béke dilemmájával, és azzal is szembesülnünk kell, hogy egyeseknek még tetszik is ezen a kicsiny magyar glóbuszon, ha egy nagyobb ország letiporja a kisebbet. Elhűlve nézem, a magyar nyelvű online világban hányan próbálják menteni a menthetetlent, hogy miért indítottak háborút az oroszok az ukránok ellen, és hogy Putyinnak igaza van, amikor azt mondja, Ukrajna nincsen, és ukránok sincsenek. Az ukrán kisebbségpolitikát mindannyian elítéljük, nem szabadott volna engedni, én is többször írtam erről. De egy másik független állam lerohanását ezzel magyarázgatni erkölcstelen. Mintha mi magyarok nem tapasztaltuk volna meg elégszer, hogy mit jelent a nagyhatalmi erőszak. Nem is tudom, érdemes-e monomániásan ismételgetnem: tanuljunk már végre a saját történelmünkből! Az imént idézett Petőfi Sándor életét kozák fegyverek oltották ki 1849-ben Erdélyben, meglehetősen messze Oroszországtól. Mit is keresett ott a cári sereg? Hányszor szenvedtünk már a történelemben az agressziótól? Tatárok, törökök, osztrákok, oroszok, soroljam-e még? Március 15-ét ünnepelve ezen sem ártana elgondolkozni.
Jövőhiány is van, nem csak szabadsághiány. Ez a kettő végül is egybetartozik. Holott valamikor a kilencvenes években, miután a polgárháború veszélyét sikerült elhárítani, és lassan-lassan egyfajta bizalmi viszonyt is kiépítettünk a román politikusok egy részével, úgy tűnhetett, tudjuk, merre megyünk. Újra meg újra felemlegetem, ugyanis meggyőződésem szerint ez volt az egyik fordulópont a román-magyar viszonyban: 1997 márciusának első napjaiban Victor Ciorbea miniszterelnökkel arról beszélgettünk az irodájában, hogy miképpen lehetne elejét venni bármiféle provokációnak. Ilyenkor szokás szerint már mindenki szorongott március 15-e miatt, mert igaz, hogy 1990 után nem volt több nyílt konfliktus románok és magyarok között, ráadásul történelmi áttörést jelentett az RMDSZ 1996-os kormányra kerülése az addigi ellenzéki pártokkal koalícióban, de ettől még a feszültségek nem múltak el egyik pillanatról a másikra, és nemcsak mi, hanem a román nacionalisták is készültek a magyar szabadság napjára. Felvetettem, hogy a román kormánynak állást kellene foglalnia végre, és Victor Ciorbea – akit nem tartanak utólag különösebben sikeres kormányfőnek, én viszont azóta is becsülöm bátorságáért, mert akkor még bátorság kellett ehhez – előállt egy váratlan ötlettel. Mit szólnék, kérdezte, ha üzenetet intézne az ünneplő magyarokhoz, és ezt mindenütt felolvasnák a kormánymegbízottak az ünnepségeken. Ebben maradtunk. Amikor a szöveget megkaptam, magam is meglepődtem, azzal végződött, hogy: „Kedves magyar honfitársaim, boldog ünnepet kívánok.” Retorikai fogás, mondhatná valaki, csakhogy aki a román-magyar viszony történetét ismeri, az tudhatja, mekkora arculcsapás volt ez a szélsőséges magyarfalóknak, és micsoda kéznyújtás ugyanakkor a magyaroknak. Attól kezdve minden évben volt miniszterelnöki, sőt, legtöbbször államelnöki üzenet is, és egy idő után ezeket a szövegeket már az Etnikumközi Hivatal magyar vezetői írták, a miniszterelnök vagy államelnök csak elolvasta, majd aláírta.
Igen, nagyon is hosszú utat tettünk meg néhány év alatt az erőszaktól a párbeszédig, és bár természetesen nincsen semmiféle analógia azzal a szörnyűséggel, amit most kell átélnie Európának, egyvalamit mégis érdemes újra meg újra megszívlelni: a szabadság – horribile dictu – valójában kompromisszum. Itt van például ez az Európa-álom, hogy nemcsak nekünk, magyaroknak kellene összefognunk, hanem minden európai nemzetnek. A mi esetünkben ennek a közös Európa-eszmének különös jelentősége van, hiszen itt lenne az ideje, hogy Ady Endre metaforája, a Komp-ország végre csak költészet legyen, semmi több. Úgy tűnik, nem megy ez olyan könnyen. A magyar külpolitika az utóbbi időben mintha próbálta volna elfelejteni a szabadság érdekében megkötött kompromisszumot, amelyet egyébként a kilencvenes években országaink önként vállaltak, és folyamatosan azt sugallta, hogy egy lehetőleg minél kevesebb kötelezettséggel járó Európai Unióban vagyunk érdekeltek. Erős nemzetállamban, gyenge EU-ban úgymond. Nos, korai még az orosz-ukrán háborúval kapcsolatosan bármilyen konklúziót fogalmazgatni, hiszen amit most leírok, amire ez a cikk megjelenik, talán már nem érvényes. Ismétlem, jövőhiány van. De az biztosra vehető, hogy a néhány tagország, köztük egy ideje Magyarország által is gyengíteni próbált EU a maga habozásával, ügyetlenkedésével, kapkodásával pillanatok alatt bebizonyította, hogy éppen ellenkezőleg, erős Európára, az eddiginél sokkal szorosabb uniós együttműködésre van szükség. Csakis így lehet megakadályozni, hogy éppen Kelet-Közép-Európa és a Balkán államai ne legyenek kisebb-nagyobb zsarnokoknak kiszolgáltatva, és Adyt parafrazálva, ne ingázzanak Nyugat és Kelet között. Persze készséggel elfogadom, hogy a Nyugat nem mindig nyugaton van, és a Kelet nem mindig keleten. Mondjuk, 1849-ben egy pillanatig mi voltunk a Nyugat nemcsak a cári, hanem a császári hadakhoz képest is. Rég volt, de nem olyan rég, hogy legalább március 15-én ne jusson ez eszünkbe. Miközben különböző utcasarkokon ki-ki a nemzet határokon átnyúló egységéről szónokol.
