Olaszország;Szentendre;kenyér;sütés;pékség;

- Hetvenkét fokon pirítani – Szentendrei sztárpék kovászos receptjével kelnek a délolasz kenyerek

Sztárséf sok van, sztárpék alig. Szabadfi Szabolcs – Szabi, a pék – nevét egy ország ismeri. Több mint százötvenötezren követik a Face­­­bookon, workshopokat tart, kovászkészítő kurzust indított a karantén idején. Egy pártfogoltja, aki Szicíliából követte, ma már a Szabi-féle kovászos kenyeret veti kemencébe a délolasz pékségében.

„Mindenkinek jár a jó pékáru. Ez az alapelvünk” – mondja Szabadfi Szabolcs, azaz Szabi, a pék, akinek vállalkozása, a Panificio il Basilico (Bazsalikom pékség) idén lesz tízéves, és akit a tévéből és a közösségi médiából rengetegen ismernek.

Szabi azonban eleinte nem péknek indult. „Nálunk a családban mindenki rettentő okos. Van, akiből orvos lett, másból tanár, belőlem viszont pék. De nekem sem ez volt a tervem. Állatorvos szerettem volna lenni, de a tanulmányi eredményeim nem ezt tükrözték” – meséli a kőszegi születésű mester, aki ezért a Szombathelyi Élelmiszeripari és Földmérési Technikumba jelentkezett. „Amikor bekerültem az iskolába, semmi fogalmam nem volt arról, hogy mibe csöppentem. A tanáraim viszont hatalmas szeretettel adták át a tudást.”

Szabi előnye a társaihoz képest mégis az volt, hogy gyerekként állandóan alkotott, fúrt, faragott, épített, és ezt a kreativitást a szakmában is kamatoztatta. Erre az iskolában is hamar felfigyeltek. A Szakma Kiváló Tanulója Versenyen is szép eredményt ért el, mikor is megkérdezték tőle, nem akarna-e vezetni egy pékséget. „Tizennyolc éves voltam. Persze, hogy igent mondtam. Egy feltételt szabtam csupán, hogy a haverjaim is jöhessenek velem a középsuliból” – mondja. Így nemsokára Tihanyban, a Belső-tó partján kapott egy helyiséget, ahol komplett műszakot vezethetett, és árulhatta a saját termékeit. A fiatalok pedig tele voltak lelkesedéssel, a vásárlók meg nem győzték őket dicsérni.   

A fogyasztó kenyér

„Tihany után sajnos katonának kellett állnom, de akkor is előjött belőlem a vállalkozói ösztön” – meséli Szabi, aki két gyakorlatozás között a laktanya melletti pékségből hozott kenyereket, majd készített a századnak sonkával, főtt tojással, majonézzel és uborkával töltött gourmet szendvicseket, amiket jó pénzért értékesített. „Anyámék közben Ausztriába jártak át, ők hozták a szendvicshez az üdítőket” – mondja Szabi, aki a század éhes embereit szívesen vette a szárnyai alá.

Miután leszerelt, egy kisebb garázsban nyitott egy sütödét, ahol tíz darab gázégős sütőn készítette a saját gyártású sajtos tallérjait. „Hetvenkét fokot mértem a helyiségben. Szép, vékony gyerek voltam akkoriban” – idézi fel a kezdeteket. A kész­árut aztán dizájnos csomagolásba helyezte – egér és sajt volt rajta –, majd a kibelezett lakókocsijába pakolva elindult Kőszegről Szombathelyre, hogy az útba eső kocsmákban eladja a portékát.

Édesapja korai halála után a család anyagi gondokkal küzdött, így Szabi nemsokára külföldön próbált szerencsét. „Fogtam magam, kisétáltam Ausztriába. Bekopogtam egy pékségnél, és azt mondtam: Szabi vagyok, a pék, szeretnék itt dolgozni két hétig. Ha tetszik, kifizetsz, ha nem, nem. Nyolc évig maradtam” – meséli a szakember, aki az osztrákoktól elsősorban a precizitást és a magas minőséget tanulta meg. Később Olaszországba utazott, ahol egy Velence melletti faluban vállalt állást. Noha sok pénzt nem keresett, bejárta a félszigetet északtól délig, miközben magába szívta az olasz kultúrát. „Sokat adott nekem Itália, de már fordított a helyzet: nemrég Szicíliából jött fel hozzám egy pék tanulni, akit még a pandémia alatt tréningeztem a neten. Jelenleg az én receptem szerint készíti a kovászos kenyeret a szicíliai pékségében.”   

Pasaréti pince malaca

Első pékségét izgalmas időszakban nyitotta meg: 2012-ben a kézműves egységek ugyanis még csak próbálkoztak a kovászos sütéssel. Szabi boltja a Bajcsy-Zsilinszky úton volt, de az önkormányzat annyira felemelte a bérleti díjat, hogy végül beköltözött az otthoni, pasaréti pincéjébe. „Dagasztógépem sem volt, így kézzel kellett csinálnom mindent. Szó szerint kézműves meló volt” – emlékszik vissza. Akkoriban csak hétvégente sütött, az árut pedig piacokon értékesítette. Ekkor találta ki, hogy malac formájú zsömlét fog árulni, melybe kolbászt vagy csülköt tett – így ragadt rá a „malacos pék” kifejezés. De árult még piccolo paninót (pici kenyérkét), melyet megpakolt mindenféle földi jóval – az olasz vonalat paradicsommal, mozzarellával és bazsalikommal, a magyart házi körözöttel. „Eleinte ötven szendvicset csináltam, aztán százat, majd százötvenet. Elképesztő mennyiség fogyott” – emlékszik.

Az évek során többször változtatott helyet – kezdetben a Városmajorba, majd a belvárosba költözött –, és az üzlethelyiség egyre nagyobb lett. „Az első hely még ötven négyzetméteres volt, a mostani szentendrei már hétszáz. Fér is bele minden: dagasztógép, fatüzelésű kemence, és egy egész konyha Bodnár Gábor séf vezetésével” – mondja a pék. Az ingatlan ráadásul Szabi külföldi útjai­nak hatását is tükrözi: az egyik fele olaszos hangulatú, míg a másik osztrák jegyeket mutat. „Mindkét ország közel áll a szívemhez, ahogy Szentendre is, mert a macskaköves utcáival és a színes házaival a szülővárosomat, Kőszeget idézi.”   

A mester pékinasai

Szabi vállalkozása viszont nem áll meg ezen a ponton, a mennyiségi termelés ráadásul sosem megy a minőség rovására. „Folyamatosan fejlesztünk. Jobb kemencéket vásároltunk, hűtő-kelesztőket, sütőt és dagasztógépet, hogy a későbbiekben is minél jobb, hosszú érésű kovászos tésztákat tudjunk készíteni.” De emellett a munka éthoszára is hangsúlyt helyez: ha új üzletet nyit, akkor a beosztott­jainak előbb az életérzést adja át, aztán a tudását, és csak ezután keresik fel a következő helyszínt. Nem a mennyiséget hajtja, mondja, hanem a minőséget keresi.

A munka mellett – jótékonyságból – még a fiatalokat is tanítja. Legutóbb a debreceni pékségében készített miskolci rászoruló, péknek tanuló gyerekekkel kalácsmackókat, majd rohant vissza Szentendrére, ahol a helyi iskola diákjaival sütött kovászos pizzát a Nápolyból hozatott kemencéjében. „Most már erről szól az életem. Nemcsak űzöm a szenvedélyemet, de tanítom is. Ezért minden tiszteletem a tanároké, hiszen az ő türelmük elképesztő. Hálás is vagyok a mestereimnek. Most volt amúgy a harmincéves osztálytalálkozónk. A társaim közül mindenki ugyanúgy nézett ki, mint régen, csak én öregedtem meg. A tanárok viszont, ahogy megláttak, ölelgetni kezdtek. Pedig anno betyár rossz gyerek voltam. De most büszkék voltak rám. Bebizonyítottam, hogy a szakmának újra van becsülete.”

A tészta titka, és mozgása„Szokták mondani, hogy ez a szakma nem tanítható, hiszen az érzékekről szól. Meg kell fogni a tésztát, meg kell szagolni és meg kell kóstolni. Figyelni kell a mozgását. A tészta egy élő anyag. Akkor is, ha kovásszal csináljuk, akkor is, ha élesztővel, vagy ha sütőporral” – mondja a mester, aki a karantén alatt online osztotta meg tudását a követőivel. Szabi szerint a tészta életének két olyan szakasza van, amikor muszáj megdolgozni az anyagot. Az első az érési idő, a második a kelesztés. Ha ilyenkor a tésztát betesszük a sütőbe, mindkét esetben növeli a térfogatát, magyarázza a pék. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, a sütést mindennap felülírja az élet. „Szoktam mondani: minden is számít” – magyarázza Szabi, aki szerint az sem mindegy, hogy éppen milyen idő van, hiszen a hirtelen jött meleg a tészta életében is óriási változást jelent. A sütést nem lehet standardizálni. „Ez a baj a nagyobb üzemekkel, hiszen azok a hőmérsékleti hullámok kiküszöbölésére adalékanyagot tesznek a tésztába. Én viszont azt mondom: a sütést meg kell tanulnia mindenkinek, aki pék akar lenni, és jó minőségű árut akar készíteni. Dolgozni kell: szívvel, lélekkel, kőkeményen” – vallja Szabi, hozzátéve, az ő csapata egy nap akár tizennyolc-húsz órát is lehúz.