– Mit tud hozzáadni a jelenség megértéséhez a történeti pszichológia?
– A történeti pszichológia azáltal, hogy beemeli a történelmi kutatásokba a pszichológia, mindenekelőtt a szociálpszichológia módszereit, annak a feltárására alkalmas, hogy milyen folyamatok zajlottak az emberek belső világában. Mik az emberi motivációk, mi köti össze a szándékokat, milyen világkép mozgatja a különböző csoportokat. Korábban csupán a pszichoanalízist vonták be a kérdéskör kutatásába, de a történeti pszichológia már szélesebb mezsgyén halad: merít többek között a személyiségelméletekből és a csoportdinamikákból is. Bővíteni lehet általa az elemezhető forrásokat: beszédek, képek, akár álmok válnak mélyebben értelmezhetővé. Az aspektus egy-egy korszak jobb megértésén túl annak vizsgálatát is szolgálhatja, milyen identitásmintákat, elköteleződéseket cipelünk tovább a időben.
– Könyve a nácizmus történeti pszichológiai elemzésében meghatározó szerepet tulajdonít az érzelmek mögött munkáló kollektív narcizmusnak. Mit jelent ez?
– A felszínen azt látjuk, hogy intenzíven jelennek meg a náci propagandában bizonyos érzelmek, köztük a dominancia, a szeretet és a büszkeség. Egy ilyen érzelmi konstelláció mögött valójában egy bizonytalan és törékeny nagycsoport-identitás rejlik. Ezek az érzelmek ugyanis a sértettségre adott reakció indikátorai. Ha egy történelmi nagycsoport tagjai valamilyen traumatizáló esemény hatására a félelem és megalázottság érzéseit élik át, akkor narcisztikus traumát, vagyis identitássérülést szenvednek. A narcizmus tulajdonképpen egy működési mód, és arra utal, hogy a csoport valójában nem képes feldolgozni a sérülést, csak hárítja a szégyen és félelem negatív érzéseit. A vezető(k) dolga az ilyen krízishelyzetekben az, hogy fenntartsák és erősítsék a csoporthoz tartozás pozitív érzését. A narcizmus az a stratégia, amivel megszépítjük magunkat. Mégsem tehetünk egyenlőségjelet a hiúság és a narcizmus közé, hiszen egy csoport létrejöttéhez már eleve szükség van arra, hogy pozitívan különítse el magát a többitől.
– Ezek szerint a kollektív narcizmusnak is van pozitív és negatív pólusa?
– Természetesen, bár a fogalom megalkotója, Adorno és a frankfurti iskola tagjai még negatívan értelmezték, de teljesen normális, hogy egy nemzeti, vallási, etnikai, kulturális csoport is pozitív tulajdonságok mentén igyekszik megalkotni a maga identitását. Különben miért szeretnénk hozzá tartozni? De szűkítsük most le a kört azokra a közösségekre, amelyekbe beleszületünk, mindenekelőtt a nemzetre. Amikor a nácizmusról beszélünk, szem előtt kell tartani, hogy olyan korszakról és civilizációról beszélünk, amely elsősorban nem az egyéni, hanem a „kollektív individualizmusra” épült. Itt az egyén nem saját véleménye és döntései, hanem közösséghez tartozása alapján válik megkülönböztethetővé.
Fontos szerepe lesz tehát a közösségi, adott esetben nemzeti, etnikai identitás kialakításának, amely részben a kollektív narcizmus állapotában formálódik. Amíg csak pozitív értékek kiemeléséről van szó, a pozitív póluson vagyunk, érdemes hozzánk tartozni. Az átbillenés a negatív irányba akkor történik, amikor kivételes, mások fölött álló értékekkel ruházzuk fel a csoportunkat. Különösen, ha azzal a sértettséggel párosul, hogy mások ezt nem ismerik el. Ez hasításhoz vezethet, amelyben a mi közösségünk a „jó” egyedüli képviselője, a többiekben pedig a Gonosz lakozik.
– Mi válthatja ki az elmozdulást a negatív pólus felé?
– Leginkább talán a fenyegetettség, az áldozatiság, a sértettség. A nácizmus kialakulását kutatva messzire áshatunk vissza a német nemzeti identitás és történelmi tudat alakulásában, de maradjunk az első világháború, a versailles-i béke kollektív élményénél. A német nemzet számára a vereség szégyent, megaláztatást, egyfajta arculatvesztést jelentett.
Gondoljunk csak arra a négyszázezer emberre, akik a fronton szenvedték végig a háborút, és utána semmibe vették a szolgálatukat, az áldozathozatalukat. Nem emeltek hősi emlékműveket, ha valaki szerette volna, hogy elismerjék a katonai teljesítményét, kérvényt kellett írnia, és aztán esetleg jött egy kitüntetés postán. Milyen megalázó! Az új politikai kurzus úgy ítélte meg, sehova sem vezet a nacionalizmus. És hiába van igaza, ha ott egy társadalom a vereség feldolgozatlan traumájával, és több százezer ember, akik hitték, hogy igaz ügyért harcolnak. Nem lehet az emberek fájdalmát, hitét lenullázni. Ez csak a sértettséget erősíti bennük. Amiből pusztító erő keletkezhet, főleg válságok idején.
– Áldozatokból lesznek a tettesek?
– Az áldozatból lehet tettes, de nem törvényszerűen. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy minden tettes valamikor áldozat volt. A németek, akiket valószínűleg nem gondolnánk az I. világháború áldozatainak, azzal a meggyőződéssel vonultak harcba, hogy a hazájukat kell megvédeniük a végső pusztulástól. Hitler is meg volt győződve róla, hogy a német nemzet megmaradásáért harcol. A pofont az jelentette, hogy a vereség úgy állt be, hogy nem volt egy döntő csata, ami ezt tudatosította volna, ráadásul olyan békeszerződést kellett aláírniuk, amely a németeket kizárólagos felelősnek tette meg a háború kirobbantásáért. A pozitív ideálok és negatív tapasztalatok között óriásira nyílt az olló. Ha ezt megértjük, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy a németek többsége áldozatként tekintett saját nemzetére.
Ez persze csak az egyik értelmezés akkoriban, de emellett számos más vélemény is megjelent. Ha egy negatív eseményről jelentősen megoszlanak a vélemények, akkor a nagycsoportot a kettéhasadás veszélye fenyegeti. A kollektív narcizmus megjelenését jelzi, amikor a politikai diskurzusban a saját oldal értékeinek kiemelése mellett a másik oldalról egyre feketébb képet festenek. Az egyik így áldozati szerepet kap, a tettes szerepét pedig a másik oldalra ruházza.
Az áldozatiság érzését azonban véleményem szerint az is táplálta, hogy a háborús teljesítményt a Weimari demokrácia rendszere vonakodott elismerni. Annak a négyszázezer katonának, akik képtelenek voltak elfogadni a vereséget, ez egy második narcisztikus sérülés volt. Ők azok, akik soha nem tették volna le a fegyvert. A náci életérzés és ideológia szárba szökkenését érzelmileg ezek a tapasztalatok tették lehetővé. A narcizmus ugyanis azt is jelenti, hogy valaki a végsőkig ragaszkodik egy ideálhoz, akkor is, ha a valóság ennek már gyökeresen ellentmond. Ahogy Heinz Lichtenstein írja, az emberek könnyebben mondanak le az életükről, mint az identitásukról.
– Könyvében cáfolja, hogy politikai vezetők, diktátorok hipnotikus erővel rántanak be egy nemzeti csoportot ebbe a folyamatba. Mi hát a szerepük?
– „Csupán” ráéreznek a társadalom kollektív narcizmusának mozgására, akár saját élményeik, képzeteik alapján. Elvégre ők is a közösség részei, és válsághelyzetben felszabadítják, mintegy legitimálják, és politikai mederbe terelve tovább fokozzák a már megindult hasításokat. Hitler és a náci vezetők gigászi, rendezett erővé tudták szervezni a negatív kollektív narcizmus szentesített identitásképében felszabaduló energiákat.
Érzelmekre irányuló, teljes emocionális azonosulást célzó propagandájuk hatékonyságát jól jelzik tömegrendezvényeik, beszédeik. A propaganda polarizál. Elhiteti velünk, hogy mi vagyunk a jók, a morális győztesek, míg mások erkölcstelenek, és nem a csoport javát, hanem épp ellenkezőleg, annak vesztét akarják. Ez a dinamika könnyen válhat át paranoid üldözésbe, hiszen aki a vesztünket akarja, azt el is lehet, sőt el is kell pusztítani. Ez valójában a katonai lélektani műveletek egyik stratégiája. Hitler innen emelte át. A náci rendszerben a propaganda nyomán az ember úgy érezhette, hogy egy felsőbbrendű csoport tagja. Götz Aly szerint nem terrorként, hanem az összetartozás rendszereként élték meg Hitler uralmát. A vezér lehetősége azonban az is, hogy a külső csoportok képét alakítsa. Mindenkit befeketített, aki nem volt hajlandó azonosulni az idealisztikus célokkal, magát és saját pártját pedig a nemzet kizárólagos megmentőjeként jelenítette meg.
– Sok mai társadalmi-politikai jelenségben lehet ráismerni a kollektív narcizmus aggasztó formáira. Miképpen előzhető meg, hogy elérjék a negatív pólust?
– Könnyű erre azt válaszolni, hogy a csoportoknak el kellene ismerniük egymás értékeit és sérelmeit, és végre fel kellene alaposan dolgozni a múlt traumáit. Csakhogy ehhez érzelmi nyitottság kell. A komolyabb diskurzusokhoz olyan beszélgetésekre lenne szükség, ahol a másikat meg kell hallgatni 1945-ről, 1956-ról, a rendszerváltásról, olyan történelmi sorsfordulókról, amelyek értékelése ma megosztja a társadalmat. Ez egy német módszer, az Erzählabende (Mesélő estek). Hétköznapi embereket hívnak meg, akik tíz percben elmesélik, hogyan élték meg az adott történelmi eseményt. A hallgatók nem vághatnak közbe, nem hitelteleníthetik, amit elmond. Mindenkinek el kell fogadnia a másik élményét. Minden történetnek van legitimitása az egyén felől nézve. És ha meghallgatjuk és elfogadjuk a másik történetét, toleránsabbá válhatunk. A másik szenvedésének elismerése meg tudja nyitni az utat a közös diskurzus felé, amire nagy szükség lenne, hiszen legalább három generáció cipeli magával a traumáit.
