Csinált szó, rossz szó az emlékezetpolitika. Nem szeretem, mert azt sugallja, hogy sokféleképpen lehet emlékezni, lehet egészen vagy csak félig kimondani az igazságot, sőt, el is lehet hallgatni politikai megfontolásból a múltat. De hiába sóhajtozunk, hogy jó lenne végre a történettudósokra bízni kollektív emlékezetünket, úgy tűnik, mifelénk ez nem következik be egyhamar. Hiszen Európának ezen a részén sokszor a tények sem tények, és még a számoknak is van nemzetiségük, nem mindig találnak a magyar, román, szerb, szlovák vagy ukrán adatok élőkről és holtakról. Nem beszélve egy-egy hajdani konfliktus magyarázatáról. Tetszik, nem tetszik, be kell látnunk, hogy például Romániában a Ceaușescu-diktatúra bukása után az erdélyi magyar politika fontos része volt az emlékezés, vagyis annak a történelemnek a visszaszerzése, amelytől azelőtt gyakorlatilag megfosztottak minket. Ezt kellett volna mielőbb korrigálni. Meghamisított történelmet kaptak persze a románok is abban a rezsimben. Mint ahogy Magyarországon is fontos felelősségük volt az 1989 utáni kormányoknak a közelebbi vagy távolabbi múlt feltárásában. Tette ezt ki-ki a maga módján, jótékonyan vagy kártékonyan, de a régi mondást parafrazálva, emlékezni muszáj volt, és muszáj még ma is.
Erdélyben immár több mint három évtizede ismét lehet emlékezni, de felejteni is, ha éppen arra van szükség. Tanulságos számba venni a különbségeket a magyarországi és az erdélyi magyar emlékezetpolitika között. Mert hát nyilvánvalóan más üzeneteket erősített fel 1989 után az erdélyi közélet, mint a magyarországi. Az ünnepi beszédek Erdélyben sohasem csak az ünneplőkhöz, hanem a románokhoz is szóltak, és ilyenkor szokott kiderülni, hogy a múltidézésnek akkor van értelme, ha a jövőről is sikerül valamit mondani. Legjelentősebb nemzeti ünnepünk, március 15-e kezdetben ugyan erős ellenkezést váltott ki a románokból, de mégis alkalmas volt egyfajta demokrácia- vagy tolerancia-üzenet megfogalmazására. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét nehéz lett volna tagadnia bárkinek is. Mint ahogy a másik, szintén a szabadságharchoz kötődő évforduló, ezúttal gyásznap vagy emléknap, október 6-a is alkalmat adott arra, hogy az aradi tizenhárom vértanúra emlékezve elmondhassuk, nem voltak mind magyarok, de életüket adták a szabadságért, amelynek nincsen, nem lehet nemzetisége. Tolerancia-üzenet volt ez is, beleértve az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott hosszú, de végül is eredményes küzdelmet. Ugyanakkor máig nem vált ennyire bensőséges ünneppé nálunk augusztus 20-a, holott Szent István Intelmei szintén értelmezhetők a másokkal szembeni türelem első fontos dokumentumaként, és nyilvánvalóan az ő uralkodása idején dőlt el az is, hogy fel kell zárkózni Európához. Viszont erdélyiként mégis nehezebb az évezredes országalapítás eufóriáját átélni, miközben az évszázados országvesztés is folyton eszünkbe jut. Igen, többértelműek néha a saját magyar ünnepeink is, de ezek valószínűleg csak múló különbségek ahhoz képest, hogy micsoda távolság választja el a magyar és román ünnepeket egymástól, ha a hivatalos román nemzeti ünnep éppen december 1-je, az 1918-as Gyulafehérvári Román Népgyűlés évfordulója, ahol a résztvevők deklarálták úgymond Erdély és Románia egyesülését. Valóban nem történészi, hanem politikusi feladat közelíteni egymáshoz ünnepeinket is, hétköznapjainkat is. Csak az a kérdés, hogy van-e ma erre őszinte szándék egyik vagy másik oldalról.
Itt van például a tolerancia eszméje, amely ma Európában kétségtelenül kulcskérdés, de ettől függetlenül Erdélyben és természetesen a Magyarország határain kívüli más magyar közösségekben is a túlélés feltétele. Kölcsönös tolerancia nélkül nincs közös jövő. Nem véletlen, hogy mifelénk a tolerancia mindig elválaszthatatlan volt a nemzeti szabadság gondolatától. Ünnepi beszédek visszatérő gondolata volt az elmúlt évtizedekben, hogy aki a más nyelvet, más kultúrát, más vallást és általában a másság bármilyen formáját nem tolerálja, az maga sem lehet szabad. Igaz-e ez még ma is? Igaznak tartjuk-e? Március 15. és október 6. között van még egy nap, amelyre saját erdélyi gyásznapunkként emlékezünk: Petőfi Sándor halálának évfordulója, július 31. A fehéregyházi Petőfi-emlékműnél kerül sor minden évben, július utolsó vasárnapján a megemlékezésre. Egyfajta populáris gyászünnepség ez, fúvószenekarral, szavalatokkal, helyi és máshonnan jött szónokokkal, megfordult ott már magyar külügyminiszter is. Többször mondtam beszédet én is Fehéregyházán, 1989 előtt is – amikor még alig-alig engedte ezt a hatalom -, aztán a rendszerváltás után egy ideig minden évben. Alkalom volt ez is a tolerancia-üzenet közvetítésére, és hát lehetett, Petőfi Sándort idézve, szemrehányást tenni Európának is: „Európa csendes, újra csendes”.
Emberközelségükben leginkább a falusi búcsúkhoz hasonlíthatnám ezeket a megemlékezéseket. Próbáltuk ott is az éppen aktuális politikai üzeneteket minél hatásosabban megfogalmazni, de időnként arra is rá kellett jönnöm, hogy nem feltétlenül az a legfontosabb, amit mi annak gondolunk. Eljött valamelyik évben Kányádi Sándor, és meg mertem volna esküdni, hogy elmond egy lendületes filippikát, esetleg elszavalja egy saját versét, de ő a forradalmár költőnek arról a két soráról beszélt hosszasan, amit Kosztolányi Dezső is a legszebbnek tartott egykor: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...” Lélegzet-visszafojtva hallgatták iskolás fiúk és lányok, öreg falusi nénik és bácsik, majd utána: vastaps. Megtanultam egyszer s mindenkorra, hogy Petőfi – és persze Kányádi – olyankor is mindenkihez szól, amikor egy ilyen különös hattyú-metaforát magyaráz nekünk. Egy másik évben meg az ünnepség lelkes szervezője, a helybeli tanító a hivatalos beszédek lejártával kiment a mikrofonhoz, és keresetlen egyszerűséggel feltette a kérdést: „Van-e még valakinek hozzászólása?” És volt. Idős bácsi jelentkezett, hogy elmondaná saját versét. Aztán egy füzetből felolvasott egy meglehetősen hosszú, döcögős rigmust Petőfi Sándorról. A közönség nem esett ugyan eksztázisba, de türelmesen végighallgatta őt is. Ha tolerancia, hát tolerancia! Sajátos szépsége volt – és gondolom, van ma is – ennek a ráérős népgyűlésnek, amely még a vőfély-klapanciát is Petőfihez tudta emelni egy pillanatra. Kellett nekünk a tolerancia-üzenet Erdélyben minden formában. Mint ahogy fontosabb célt sem nagyon tudtunk elképzelni a közös Európánál. Igazság szerint ez a kettő összetartozott, hiszen Európa toleranciát ígért, bár azt is tudtuk, hogy ezt az ígéretet végül is nekünk kell majd valóra váltanunk, ehhez legfeljebb csak eszközöket kapunk a Nyugattól.
Köztudott, hogy legnagyobbnak – és legmagyarabbnak – tartott költőnk, Petőfi Sándor származása szerint nem volt magyar. Mindkét szülője szlovák volt, és édesanyja csak felnőtt korában tanult meg magyarul. Kell-e ennél beszédesebb példa arra, hogy miféle nép voltunk egykor, és hogy mit kellene ma is szem előtt tartanunk, milyen értékeket kellene propagálnunk ahelyett, amit újabban megpróbálnak – nem is sikertelenül – legyűrni ennek a nemzetnek a torkán: az elzárkózást, az Európa-ellenességet, az idegengyűlöletet. Szent Istvántól kezdve minden nagy magyar államférfi Európához akart közeledni, és Csokonai Vitéz Mihálytól Ady Endrén át Illyés Gyuláig minden nagy magyar költő Európát szerette volna érteni, értelmezni, magáévá tenni. Most pedig hitetlenkedve nézem, hogy itt eltöltött ezer-száz esztendőnk nevében kezdjük letagadni éppen ezt az ezer-száz esztendőnyi Európa-ideált, és keresztény mivoltunkra hivatkozva felejtjük egyik nagyon is megszenvedett keresztény értékünket: a toleranciát. Emlékezetpolitikai probléma ez is kétségtelenül. Nem mindegy, hogy mire akarunk emlékezni a történelemből. Ismétlem, Erdélyben mi az együttgondolkodás és az együttélés jövőbeli esélyeit próbáltuk a múltbéli példákkal alátámasztani. Ha úgy tetszik, önös érdekből akartuk az ilyen pillanatokat ünnepelni, miközben, sajnos, sok példa lenne a történelemben ennek az ellenkezőjére is.
A magyar emlékezetpolitika leggyakoribb témája mostanában természetesen Trianon. Nemcsak azért, mert nemrég volt a centenárium, hanem ettől függetlenül is segíthet vagy éppenséggel akadályozhat minket a trianoni trauma megidézése abban, hogy feloldjuk mai Európa-dilemmánkat. Sokak számára nincsen ugyan alternatívája a további integrációnak, és ezt én is így gondolom, de mások meg egyre nagyobb hangerővel szajkózzák ennek az ellenkezőjét. Miszerint „Ugocsa non coronat”. Közben persze az egyelőre agyaglábú óriásként mozgó Unió is bőven szolgáltat ürügyet azoknak, akik a tűzzel játszanak, és el akarják hitetni velünk, hogy van más irány. Legyintenék erre, ha nem látnám, hogy itt Erdélyben is mind többen veszik át ezt a retorikát. Most még talán nem is meggyőződésből, hanem mert igazodni szeretnének. De ha szorgalmasan ismétel az ember valamit, előbb-utóbb maga is elhiszi. Trianon sokakat megihletett újabban is, néhány higgadt tudományos munka kivételével látni, hallani lehetett mindenféle irodalmi, zenei vagy képzőművészeti giccset. Ezúttal a románok is versenyre keltek velünk a legendagyártásban, és 2019-ben még játékfilm is készült arról, hogy Mária román királyné, udvarhölgyeivel körülvéve, miként győzte meg a Nyugat vezető politikusait Erdély Romániához való csatolásáról. A patetikus film, mondanom sem kell, mellőzte a pikáns célzásokat, amelyek egy magyar változatból nem hiányoztak volna. De csak ennyi volt a különbség. Persze nemcsak azért nem érdemes megnézni ezt a filmet, mert így vagy úgy azt a tévhitet erősíti, hogy nekünk, magyaroknak semmi bűnünk a dologban. Azért sem ajánlom senkinek, mert csapnivaló.
Legalább annyira nevetséges, mint egy másik, ezúttal magyar elmeszülemény, amellyel a minap találkoztam: a Magyar Trianon Kártya. Jobban mondva: kártyapakli, amelynek tetszetős kiállítású lapjain a hagyományos formákat – Tell Vilmos, Stüszi vadász és így tovább – olyan képekkel helyettesítették, amelyeknek valami módon közük van Trianonhoz. Láttam már régebb is átrajzolt magyar kártyát persze, de azok többnyire nevettető karikatúrák voltak. Ebben a pakliban viszont, bocsánattal legyen mondva, a búvalbélelt ostobaságon kívül nem fedeztem fel semmi mást. Megnéztem gyorsan az interneten, és kiderült, vannak még Trianon-kártyák, egyik sem a világ teteje, de amelyikről most beszélek, azt a Trianon Múzeum készítette (most hallok erről a múzeumról először, de ez az én bajom), és úgy került a kezembe, hogy az egyik székelyföldi városban – talán másutt is, nem tudom – ballagási ajándékként többek közt ezt kapták az érettségizők. Útmutató is van hozzá, és ha elfelejtettem volna, azt is megtudhatom, lehet játszani többek közt csapd le csacsit is a piros király Lloyd George-dzsal, a piros felső Horthy Miklóssal, a tök király Clemenceau-val vagy a tökfilkó Károlyi Mihállyal. De magyarázatot is kapunk az Útmutatóban ahhoz, hogy vajon kinek miért jutott egyik vagy másik kártyalap. Van még a piros alsó Prónay Pál és a tök alsó Kun Béla is, vannak mások is, hogy legyen rend a fejekben, illetve a kártyaasztalon, és tovább okosodjanak a nebulók történelemből. Kinek a pap, kinek a papné, kevés a kártya, sok a trianoni szereplő, nem bakalódom tovább emiatt, viszont a makk ászt mégsem hallgathatom el. Ez a kártyalap ugyanis a történelmi Magyarországot jeleníti meg Hungária felirattal, alatta pedig azt olvashatjuk: „Örmények, zsidók, szerbek, románok menedéke”. Nos, igen, miért ne lehetne a befogadó Hungáriáról beszélni például a XIX. században, amikor a szlovák származású Petrovics Sándor a magyar nemzet legnagyszerűbb szimbólumává válhatott? Így igaz. Sokáig befogadó nemzet voltunk. De megkérdezte-e valaki a kártya készítői közül a szerbeket vagy románokat, hogy ők erről mit gondolnak, mondjuk, a kiegyezés utáni korra visszatekintve, beleértve az Apponyi-féle nyelvtörvényt is? Vagy a zsidók mit szólnak hozzá, miféle menedéket is nyújtott nekik a Trianon utáni Magyarország? Tényleg azt hisszük, hogy nekünk semmi vétkünk nem volt abban, ami a békekötéskor és azután történt? Csak Mária királyné bájain múlt volna Trianon?
Semmi kétség, megtanultunk másokra mutogatni, ha rasszisták a szurkolóink, vagy ha Európa szemünkre hányja, hogy egyre intoleránsabbak vagyunk mindenféle mássággal szemben. És hogy mi lesz ebből, ha így folytatjuk? A válasz egyszerű: csapd le, csacsi!
