Amikor éjfél körül végre eldőlt, hogy az olaszok viszik haza a kupát, arra a szerencsésre gondoltam, aki plusz kétmilliónak örülhetett. A pókerteremben mesélte a mellettem ülő, hogy a fia szinte az Eb elején angol–olasz döntőre tett, úgy, hogy az egyik csapat hosszabbítás után jut be. Ez eddig már másfél millió forintot jelentett neki, de ha hosszabbítás után az olaszok nyernek, amire szintén akkor fogadott, az további pénzt hoz a konyhára. Úgy éreztem a vége felé, hogy szinte már csak neki érte meg végigkínlódni a végjátékot, ami kábé annyira volt igazságos, mintha idén kisorsolnák a Nobel-díjasokat az önkéntes jelentkezők közül.
De így, hogy tudtam, valahol a városban, talán nem messze tőlem, valaki most épp vad tervezgetésbe fog, hogy mihez kezdjen a pénzzel, már kicsit személyesebbnek tűnt a diadal. Sok közöm nem volt az egészhez, csak a tudat, a „közös” ábrándozás. Mit kezdenék a szabadság épp megnyíló kicsiny körével? A prózai lehetőségeket (felújítani a beázott vécét, matracot venni az ágyba) gyorsan elvetettem. Ha lenne pénzem, lehetőségre költeném. Megismerni valamit, ami most távoli, bizonytalan. Mostanában Márait és Végelt olvasgattam, ahogy a polgárságot és az egykor gazdag, multikulturális peremvidéket búcsúztatják, Kassát és Újvidéket, és mindazt, amit szimbolizált, létrehozott. Valamit, amibe ők otthonosan nőttek bele, de aztán a veszteség majdhogynem teljesen idegenné tette őket az ismerős tájakon. Lehet, hogy nekünk nemsokára az egész világunkat kell majd búcsúztatnunk? És visszasírjuk majd ezeket a partikuláris nyavalygásokat, mert akkor bizony azoknak fognak tűnni.
A szabadság kicsiny köreihez mostanában elengedhetetlenül hozzátapad bennem az aggodalom. Talán a gyerek miatt is. Ahogy nő, úgy féltem egyre inkább a jövőjét. Szeretném, ha ő is elkövethetné a maga hibáit, elérné a maga sikereit, szerelmes lenne, csalódna. És ne valamilyen katasztrófafilmben legyen statiszta puszta túlélőként. Végül belealudtam a tervezgetésbe, az aggodalomba.
Másnap viszont fociztunk egy nagyot a decsi udvaron. Anyám állt a kapuban, én meg hol Dusival, hol a szomszéd kisgyerekkel alkottam, általában győztes párt. Nagyon be kellett osztani, hogy mikor nyerünk (rúgok gólt), hogy Dusi se pityeredjen el, és Levente se érezze úgy, hogy nincs a fociban túl sok öröm, ha magyar vagy. Ráadásul ő most először rúgott labdába, így a tét még nagyobb volt. Egyszerre kellett örülni és vigasztalni, majd vigasztalni és örülni, győztes gólt rúgni, és beszélni a vereség elviselésének férfias mivoltáról. Vékony mezsgyén kellett hát végigfutni, bajnokként viselkedni vesztes döntőnkkel a hátunk mögött. És akkor a történelemről még egy szót sem szóltunk. A Mohács óta jól-rosszul viselt összeomlásokról. Maradjon valami az iskolának is, gondoltam végül, így csak a cselekre koncentráltam, a pedagógiai szempontból bevállalt potyagólokkal és a kihagyott helyzetekkel.
Aztán azt vettem észre magamon, mint régen, hogy olyan izgalmak öntenek el, amilyenek a képernyő előtt sosem. Emlékszem, régen is akkor volt igazán izgalmas a focimeccs, ha a felnőttek is bekapcsolódtak, főként ha apám állt be hozzánk a csapatba. Ritkán történt meg, de akkor szinte megfeszültem, hogy villantsak valamit a pályán, és kétszer jobban örültem a szerzett góljaimnak. Nem kaptam látványos dicséreteket, apám inkább arra figyelt, hogy kisimítsa valahogy a győzelem fölött érzett mámor és a vereség jelentette súlyos tragédia közötti egyenetlenségeket. A grundon ugyanis mindkettő pillanatnyi és viszonylagos, jó ezzel tisztában lenni a kezdőrúgás pillanatában. A házak közötti pályán nem bajnokok születnek, hanem barátságok, és nem kellene ezt elrontani sem hisztivel, sem hencegő rátartisággal. Persze ezt csak most tudom ilyen szépen megfogalmazni, és kellett pár év ahhoz, hogy Duskával úgy tudjak örülni a saját vereségemnek, mintha én is a győztes csapatban lennék. Meg persze némi józan belátásra is szert tettem időközben: a gyerek vereség után már nem sírt (pedagógiai győzelem), viszont azonnal visszavágót kért, amit pedagógiailag szintén nem lehetett megtagadni. Így a vereségem olykor megváltást is jelentett, jól kiérdemelt pihenőt.
Mi is lejátszottuk tehát a magunk döntőjét a kertben, fogadások, kupa és nyeremény nélkül, egy pillanatig sem gondoltunk sem az olaszokra, sem az angolokra. Elvoltunk a magunk kihagyott ziccereivel és gólörömeivel. Szemernyi keserűség sem állt közénk. Pedig mesélhettem volna a cserék magányáról a gimnáziumi iskolapadon, mert sosem volt annyi tekintélyem az osztályban, hogy pár kikönyörgött percnél többet tölthessek a pályán tétmeccsen, az iskolai bajnokságban. Mesélhettem volna a szatmári csapatról, amelynek a lelátón szurkoltunk apámmal, és nem törődtünk azzal, hogy néha bizony ők sem akarták a feljutást a B ligából, mert nem volt rá elég pénz (néha mégis sikerült, de ki is estek gyorsan). Mesélhettem volna, de nem tettem. A lehetőségért fociztunk. Az örömünkért és bánatunkért. Ami ott várt ránk a kert egyenetlen gyepén. És amiből majd élni kell, rájárni ínséges időkben. Máraiként védeni és Végelként cselezni a magunk percnyi otthonosságában.
