Az elbeszélései mellett már a 2008-as, Monet kertje – meg minden című kötetében is olvashatók a versei, de a tíz éve kiadott Lájkolom a magyar nyelvet óta most jelent meg ismét teljes verseskötete. „Mi fakasztana dalra engem?” – teszi fel a költői kérdést a Régen nem írtam című versében, amit most én úgy ismételnék meg (prózaian): mi az, ami alapján eldől, verssé vagy prózává válik az ötlet?
Karinthy Cininél olvasható, hogy anno az egyik Rákóczi úti zöldséges a saját rigmusaival kínálta az áruját: „Most vegyél, itt a spárga, és nem is nagyon drága!”, és ehhez hasonló borzadályos rímekkel próbálta élénkíteni az üzletet. S amikor valaki, alighanem maga Karinthy Cini megkérdezte, ugyan, honnan az ihlet, akkor azt válaszolta: „Írom, ahogy gyün.” Valahogy én is így vagyok vele, hiszen mindig is inkább prózaírónak tudtam magam, nem költőnek. Ha elkapok egy rímet vagy egy rímjátékvonzó első sort, ami verssé kívánkozik, akkor eljátszadozom vele, míg tényleg költeménnyé nem válik. Ugyanígy teszek, ha rám tör az indulat, ami leggyakrabban a közéleti történésekből szokott fakadni. Ha prózát írok, akkor jobbára csak le kell a fejemben már előre megfogalmazódó sorokat írnom, a verseknél ellenben ez hosszabb játszadozási folyamat.
A Zsebre tett kézzel című kötet versei négy ciklusba sorolódtak, helyet kaptak itt az öregedéssel és az elmúlással kapcsolatos észlelések, az alkalmibb, emlékező költemények vagy az említett közéleti indulatokat versben megfogalmazó sorok. Mi volt a rendszerező elképzelés?
Magam szerkesztettem a kötetet, s afféle kirakósjáték-szerűen rakosgattam a verseket, melyik hova illenék inkább a többi közé. Azt hiszem, az alkalmibb verseket – amelyek közül épp a Nyitott mondat közölte az Istenke, öleld át Csukás Pista vállát címűt a költő-író-barát halálakor – és a közéletiek csoportját kivéve ezek a ciklusok nem zárt egységek.
A verselése láthatóan nem követ trendeket, a kötött forma éppúgy előfordul, mint a szabadabb műforma, előszeretettel használja a rímeket – mi a versnyelvideálja?
Amikor húszéves koromban rájöttem, hogy hiába írom a szebbnél szebb Kosztolányi- és Tóth Árpád-verseket, náluknál jobbat mégsem tudok írni, hosszú időre felhagytam a versírással. Aztán később persze időről időre megverseltem a világ engem foglalkoztató történéseit, vagy a bennem feszülő érzelmeket, indulatokat, de mint prózaíró számára nekem a rímek és a versek dallama maradt a fő kapaszkodó.
Nagyon aktív az interneten. Mint tudjuk, a verseskötetek eladott példányszámai nem szöknek az egekig, de mi a helyzet a neten, ott mennyire pörögnek a versek?
Először mindig a szerzői oldalamra – megezmegaz.lapunk.hu – kerülnek fel az írásaim, aztán a közösségi portálon is megosztom őket, illetve versekkel foglalkozó oldalakon. Az évek alatt két olyan korombéliek alkotta csoport is alakult, ahol érezhetően szeretik a verseimet. Ha like-okban lehetne mérni a sikert, azt mondhatom, kimagasló irántuk az érdeklődés. De ha már pénzt kell kiadni a kötetért, akkor ez érezhetően lanyhul. Hadd emlékeztessek azonban rá, annak idején József Attilának sem sikerült vásárlókat találnia a verseskötete 500 példányára.
Az élesen fogalmazó közéleti verseire milyen reakciók érkeznek, megtalálták már esetleg a netes trollok?
Úgy tűnik, a szélsőséges jobboldaliak nem olvassák a verseimet, semmi olyan visszajelzés nem érkezett, ami általában a politikai megszólalásaikat jellemezni szokta. Pedig milyen jó lenne feldühíteni azokat, akik miatt feldühítve magamat verset írtam.
A honlapján egészen nagyszabású és figyelemre méltó gasztroköltészetet is művel. A töltött káposztától a bográcsgulyásig, a pacalpörkölttől a barackos gombócig sorjáznak a szakácskönyvszonettek, tényleg ínycsiklandó módon. Mi készül itt?
Gasztronómiai és költői játék az egész – mégis egészen komolyan véve. Az ételszonetteket megkoronázva elkészült egy Megkóstoltam Magyarországot című szonettkoszorú is, mesterszonettel a végén, ahogy kell – a szonettírás már önmagában a gúzsba kötve táncolás művészete, ez a szonettkoszorú meg igazán kemény munka volt. Hogy lesz-e belőle kötet? Remélem, igen. Az ábrándjaim között szerepel, méghozzá az ételek fotóival és receptjeivel kiegészítve.
Kicsit tekintsünk vissza a múltba is. Tavaly ősszel jelent meg az 1933-as magyar szépségkirálynő, Gál Júlia életéről szóló regénye, Isten veled, Tiszavirág! címmel. A megjelenés után aztán bejelentkezett a család is…
Egészen pontosan a regényben is szereplő testvérének az Amerikában élő unokája. A regényt elsősorban dokumentumokra építettem, de ott, ahol információhiányos volt az életrajz, kiegészítettem fikcióval is: ahogy feltehetően történhetett… Az unokaöcs aztán rengeteg érdekes és furcsa dolgot elmesélt Gál Júlia életéről. Az egykori szépségkirálynő, aki egyébként rendkívül tehetséges nő volt – még mielőtt 1938-ban elhagyta volna az országot, egy érdekes regényt is írt, Mária megkísértése címmel –, alig követhető módon, többször is férjhez ment Latin-Amerikában, s végül az utolsó férjétől egy fia és egy lánya született. Utóbbi pedig hat unokával ajándékozta meg, s egyikük ma igen ismert és népszerű gitáros odaát: Francisco Tomás.
+1 kérdés
Idén 30 éves az ön által alapított K. u. K. könyvkiadó, hogyan ünneplik, talán épp egy verses szakácskönyvvel?
Ha csak lehet, kerülöm, hogy a saját szépirodalmi műveimet a saját kiadóm jelentesse meg. Egész mással készülünk a decemberi évfordulóra: egész éves, Felfedezések és újrafelfedezések 30 elnevezésű kiadói programmal, amihez szerencsére pályázati támogatást is szereztünk. Az újrafelfedezések között várható Királyhegyi Pál két, amerikai élményeiből született regénye, az Idegen, ami annak idején először angolul jelent meg Amerikában, és A férfi jön-megy című. Hosszú évek óta mi adjuk ki Hans Habe (Békessy János) műveit is Magyarországon, eddig 10-12 kötetet jelentettünk meg tőle, s most a ’40-es években írt „korai” önéletrajzát (’77-ben hunyt el). Ugyan csak az élete felét írja meg, de ebben benne van, hogy 1919-ben miért és hogyan hagyták el Magyarországot a szüleivel az apja Tanácsköztársaságban betöltött szerepe miatt; hogyan leplezte le a világ előtt, hogy Hitlert eredetileg Schicklgrubernek hívták, amivel magára haragította a szélsőjobbot; miként vett részt a francia ellenállásban, ami után az Egyesült Államokba távozott, s ahonnan az amerikai hadsereg sajtótisztjeként tért vissza, hogy később a nyugatnémet sajtó egyik legfőbb irányítója legyen, olyan munkatársakat tudva maga mellett, mint Erich Kästner és Stefan Heym.
