A kiadójának ugyan más lehetett a célja, de az izlandi Stefánsson új, magyarul megjelent könyve, azt hiszem, a borítója alapján előkelő helyen szerepelne a „Hogyan rejtsük el a nemzetközi, Magyarországon is különösen kedvelt sztáríró kötetét az olvasók szeme elől a hatalmas könyvdömpingben?” elnevezésű fiktív verseny top 10-es listáján. Igaz, hogy A mindenséghez mérhető című regény könyv-külcsíne így vizuálisan-tipográfiáját tekintve is illeszkedik az őt megelőző A halaknak nincs lábuk című kötet borítójához. Ahogy az is igaz, hogy az ismert szerzőnek, pláne a jó könyvnek is kell a cégér! Márpedig Stefánsson neve manapság a Menny és Pokol-trilógia magyarországi fogadtatásának köszönhetően igencsak jól cseng, nem kétséges, sokan várták, hogy újabb műve legyen elérhető magyarul is – talán ennek biztos tudatában szedték igen kis betűkkel a nevét a borítón. Aki odavan érte, így is rátalál. Mindenesetre ez a visszafogottság fura a könyvpiacon; a rajongói énem pedig nem véletlenül méltatlankodik: a szerzői kvalitás jóval szembeszökőbb vizualitást és betűméretet érdemelt volna.
Mert ez a könyv is igencsak figyelemre méltó (a zseniális jelzőt sem spórolnám meg – lásd korábbi interjúinkat a Menny és Pokol-trilógia fordítójával, Egyed Veronikával: „Emberek a hóban”, Nyitott mondat, 2019. május 24.; és az íróval: „Hinni rendületlenül a jóban”, Nyitott mondat, 2019. október 18.).
A mindenséghez mérhető (2015) gyakorlatilag A halaknak nincs lábuk (2013; magyarul: 2018) folytatása, második része, pontosabban második kötete, ami ott kezdődik, ahol az előző kötet abbamaradt – lehet egy regényként is olvasni, és lehet kettőként is, vagy egy regény két köteteként. Egyként érdekes és érdemes, szerintem. Ahogy azt is mindjárt meg kell jegyeznem, hogy Patat Bence fordítása kitűnő: épp olyan a szöveg, mintha nem is átültetés lenne, hanem magyarul íródott volna. Prózalírában, szépséges, magával ragadó költői prózában (skáldskapur).(Ford. Patat Bence. Typotex, 2020. 380)
A történet az Izlandra, Keflavíkba Koppenhágából többéves távollét után visszaérkező 50 éves Ari második napját meséli el, amikor a halálos beteg apját látogatja meg. Maga a látogatás nem tart sokáig, a könyvben is csak pár lapnyi terjedelmet tesz ki (valahol a vége felé), de közben az egykori költő, ma irodalmi szerkesztő családjának – A halaknak nincs lábukban már részben elmesélt – 100 éves (többek közt érzelmi) sagája elevenedik meg újra, illetve egészül ki a Halak első napját követően. Elsősorban a halál, az elmúlás állandó közelségének tudatában, de mindig az életről szólva – létkérdésekről, az élet értelméről. Az egyes családtagok közti viszonyok és az egyes – elszalasztott – életlehetőségek körüljárásával. Hogyan szövődnek szerelmek és esnek szét a házastársi kötelékek, akár egy időben; hogyan alakulnak a gyerek-szülői kapcsolatok, főleg a sűrű hallgatások mentén; miért annyira fontos (vagy nem) az irodalom, a költészet, a zene és a múlt ismerete – az izlandi társadalom „elszigetelt”, különösen ’30-as és a ’60–’80-as évekre eső történetének beágyazott (elmélkedéssel gazdagon fűszerezett) elmesélésével mindezekről nyelvileg is roppant izgalmas, érzékeny, elgondolkodtató, kihívó és lenyűgöző prózakölteményt kapunk.
S végre azzal is tisztába kerülünk, nagyjából, hogy ki is az az én-elbeszélő, aki mindezt megosztja velünk Ari állandó árnyékaként, társaként, ki az az „én”, aki így búcsúzik: „Mindent látok, miközben lassan beleolvadok a hóesésbe. Annyira tökéletesen beleolvadok, mintha soha nem is léteztem volna.”
