Valahogy, mintha mindennek egyre hamarabb lenne vége.
Az intésben ott a legyintés, féltett ruháinkban a rongy.
A fogadalomban ott a megszegés bűne. Valahogy, mintha.
Nem is tudom, esteledik egyre, nem jönnek vendégek.
Nem eveznek a kanyarban, nincs kiáltás, nincs lámpa gyúl.
Most már áprilisig este lesz. Egyre távolabb ring a nyári hintaágy.
Akkor sem volt jó. Valahogy, mintha. De nem is tudom.
Mintha ez lenne a valóság, amit olvasok, Márai revolvert vesz.
Nincs már Lola és János, minden évben meghalnak, mint az évszakok.
Valahogy, mintha minden ugyanolyanná alakulna.
A végső alak felé közeledünk, és mégis idegen minden avar alatti fulladás.
Valahogy, mintha minden egyre hamarabb érkezne el.
Az intésben ott a búcsú, féltett ruháinkban a meztelenség.
A fogadalomban ott a komolytalanság bűne, valahogy, mintha.
Nem is tudom, hajnalodik, elmentek a vendégek.
Nem fuldokolnak a kanyarban, nincs némaság, nincs csillag hull.
Most már örökké világos lesz, egyre közelebb a gyerekkori hintaágy.
Akkor is jó volt, valahogy, mintha. De tudom.
Mintha ez lenne az álomvilág, amit élek. Eldobom fegyverem.
Már nincs Miklós és János, minden évben mégis feltámadtok.
Valahogy, mintha minden ugyanazzá lényegülne.
A végtelen alaktalanság felé távolodunk, és mégis rokonunk minden égnyitott lélegzet.
