Mi következik azután, hogy az ember annyira tönkreteszi maga körül a világot, hogy jelen valójában lényegében megszűnik létezni benne? Hogy kénytelen úszóhártyát növeszteni, és ahogy az octopusz című vers mondja, az apokalipszis utáni atlantiszban (minden csupa kisbetűvel!) élni, ahol „növényi-állati-emberi maradékok építenek szerelem-kapcsolatot”.
A legfontosabb, hogy megszűnik az ember mindenhatósága. Felborul a vélt hierarchia, ami amúgy szerintem eddig sem volt. Csak az ember képzeli, hogy létezik egy tápláléklánc, egy piramis, aminek a csúcsán ő csücsül. Mindig is körforgás volt. Gyakorlatilag belőlünk táplálkoznak a vírusok, baktériumok, mindenféle kis mikroszervezetek, amelyek a szerveinket már akkor is használják, amikor még élünk. Bennünk vannak, együtt létezünk velük. Aztán a halálunkkal, a lebomlásunkkal a talajban tudnak tovább fejlődni. Etetjük a növényeinket, ha jó humusz vagyunk. Végtelenül gőgös és öntelt gondolkodásmódnak tartom, hogy az ember azt hiszi magáról, ő a teremtés koronája, miközben pont a legnagyobb kártevője ennek a csodálatos bolygónak. Nagyon bízom abban, hogy azok a katasztrófák, amelyek már beköszöntöttek, nincs mit csinálni, kicsit megtanítanak minket az alázatra. Vagy legalább arra, hogy felfogjuk végre, egy biomasszában forgunk mindannyian.
A kukacok, a vírusok, a baktériumok, a háziállataink. Azt gondolom, de ezt nálam sokkal okosabb emberek is mondják, hogy ideje az embernek felelősséget vállalni a tetteiért. Az octopuszban pont arról van szó, hogy az ember észreveszi a pusztulás után, hogy mit is csinált, miként erőszakolta meg a természetet, és talán-talán van egy pont, amikor leborul annak a lába elé. És ott, azon a ponton megérkezhet a belátás is.
Az egyik versben, a 014-es számúban felidéződik egy dal: „love the story, shake the city” – a Shake City egy koreai keresztény dicsőítő zenekar. Szándékos az áthallás, és valahogy behozza Istent a képbe?
Nem tudtam, hogy van ilyen zenekar, de annál jobb! Mostantól majd így mesélem. Egyébként meg persze, hogy benne van az Isten mint energia a belátásban. Meg a szeretetben. Őszintén bízom benne, hogy ez a katasztrófa, amit most folyamatosan élünk, előbb vagy utóbb kitermeli a szeretetet. Hogy az ember megtanul nem irtani és mérgezni tovább, hanem ápolással, teremtéssel foglalkozni. Annyi mindenünk van, amit betemet a szemét. Hányan találtak rá a karantén alatt az addig észre sem vett csemegekertekre! Úgy tűnik, katasztrófának kell történnie ahhoz, hogy észrevegye az ember a fészert, a kiskertet, magát a földet. Vagy a saját szemetét. A szeptemberi kötetbemutató egy kiállítással is kiegészül majd az 1111 Galériában, ahol a svájci alkotótársammal, Kaspar Mattmann-nel, akivel közösen dolgozunk már jó ideje egy az Írmagokhoz is kapcsolódó, illetve egy másik projektbe hajló fotósorozaton, szeretnénk létrehozni egy fóliasátrat, ahol mindenki megtapasztalhatja kicsit, milyen szó szerint benne lenni a saját szemetünkben.
Honnan a sok szemét? Augusztus elején érkezett Budapestre Svájcból, szeptemberig alig egy hónap marad szemetet gyűjteni.
Hoztuk magunkkal. Két éve gyűjtöm a szemeteimet, műanyag palackokat, papírszemetet, erdei lombhulladékot, de hoztunk termőföldet is. Kicsit izgultam, amikor jöttünk át a határon, mert Kaspar, aki végzettségét tekintve orvos, mesélte, hogy nem egy olyan esetről tudnak, amikor kábítószert földeszacskókba rejtve próbáltak átcsempészni egyik országból a másikba.
Az itthoni föld nem jó? Miért nem lehet venni néhány zsákkal valamelyik itteni kertészetben?
Van egy megállapodásunk, hogy a saját szemetünkkel, a természetes közegünkkel dolgozunk a fotókon, s így a kiállításon is. Arra az anyagra van szükség, amit hosszú ideje használunk. Ami organikus, amivel kapcsolatunk van, amibe például Kaspar betemetett engem. Meg persze az is szempont volt, hogy okvetlenül ne halmozzunk további szemeteket, hanem dolgozzunk azzal, ami van. Nem nagy dolog, az Ausztriában felhalmozott szemetemet egyszer már átköltöztettem Svájcba.
Azt mondja az egyik vers, hogy „megpróbáltuk megismerni egyre több állapotunkat / kivédeni kidönteni magunkat a kitöröltek múzeumából” – kik vannak ebben a múzeumban?
Konkrétan a politikára gondolok itt, ami amúgy majd a következő, apácaművészettel és szentéletű nőkkel kapcsolatos projektemben lesz igazán hangsúlyos. Arra, hogy az aktuális politikai helyzet mennyire átírja a múltunkat. Hogy hány ember, mennyi filozófus és művész eltűnik a süllyesztőben, mert egyes hatalmi csoportok azt gondolják, hogy a történelmet is átírhatják. S hogy ez megtehető pusztán a nyelv által: megtartom vagy kitörlöm a nyelvet. Azzal, ha kitörölsz a nyelvből, emberek radírozhatók le a képről, ki irodalomkötetekből. Nem is kell őket megölni. Már az egyenlő lehet a teljes megsemmisüléssel, ha egy-egy generáció számára nem léteznek.
Nagyon hangsúlyos a költészetében a kifelé-befelé létezés is, ami a 2018-ban megjelent Holdvilágképűek című prózakötetének hőseit, a különféle autoimmun betegségekkel küzdőket is jellemzi…
Ez egy izgalmas állapot. Sokáig nem beszéltem róla, pedig nyilvánvaló volt – nem is tudom, miért kellett rejtegetnem –, hogy én is egy rejtőzködő voltam. Olyan, akikről a Holdvilágképűek írásai szólnak. Akiknek van egy kifejlett belső világuk, reflektálásuk a testre, a test üzeneteire, közben pedig mindent megtesznek azért, hogy kifelé egy tökéletesen precíz és jól működő szervezetet vagy egységet mutassanak. Ez az állapot egyfelől folyamatos harcban levés, ami persze nem könnyű, másfelől alkotóként jól ki lehet használni. Volt egy traumám, ami a Holdvilágképűekben meg is jelenik, hogy mi lesz, hogyha meggyógyulok, ha egészségessé válok? Hogy fogok akkor beszélni, hogy fogok írni, mi lesz a nyelvvel, amit használok? Ez zajlik most. Már több mint két éve tünetmentes vagyok, úgy érzem, gyógyult is, de szerencsére az örökös fájdalom megszűnése csak finomhangolja a rendszeremet. A testemet éppúgy, mint az ipari zajköltészetet.
Hangköltőként vallja: az irodalomnak hangja van. Az Írmagok is hangzik? Zajong?
Abszolút. Mivel a kötet, más formában ugyan, de németül is megjelent, volt már egy hangperformanszuk a karantén előtt, melyet Silvia Rosani olasz zeneszerzővel készítettünk. Szeptember 10-én, a Trafóban lesz a magyar bemutatója. Ezenkívül egy görög zenész barátommal összehoztunk egy hangköltészeti anyagot is – ez egyrészt benne lesz a kötetben, és meg lehet majd hallgatni a már említett kiállításon is.
– Európa nálunk kulturálisan felvilágosultabb részein mennyire élő műfaj a hangköltészet? Nehezen tudom elképzelni, hogy itthon Ladik Katalinon túl mást ismer az átlagember. Talán őt sem.
Kint sincs ez másként, ott is kicsi a közeg. Mindenki ismer mindenkit. Azt hiszem, a hang- és vizuális költészet mindig rétegműfaj marad. Még ott is, ahol nagyobb presztízse van. Ami mostanság pici fényt, hangot vagy színt ad ennek az egésznek, az az, hogy az olasz Bonotto Center, ahol egyébként Ladik Katinak is vannak munkái, illetve a párizsi Pompidou Központ pár éve elkezdte a vizuális és hangköltészetet egy úgynevezett Bernard Heidsieck-díjjal elismerni. Két éve rajta voltam a bővebb sortlisten, de idén már a négy között vagyok. Szeptember 19-én lesz a díjátadó Párizsban. Picit izgulok és drukkolok.
+1 kérdés
Az Írmagokat nem irodalmi kiadó, hanem egy vegán és környezetbarát csomagolóanyagokkal foglalkozó cég adta ki. Miért?
Az én szövegeim nem teljesen bekategorizálhatók egy szépirodalmi kiadó számára. Mindig van mellettük egy erős vizuális tartalom – már a Holdvilágképűek is nagy vállalása volt a Magvető Kiadónak. Nehezebb ezt a vegyes műfajt tálalni, mert nincsenek meg azok a hagyományos fogódzók, amikkel például egy regény el tud jutni az olvasóhoz. Ennél az alapítványnál nem voltak ilyen szempontok, teljesen szabad kezet kaptam a munkához. Úgy érzem, ennél kerekebb nem lehetne a történet: egy a természetről és a környezetről szóló kötet nem tudott volna jobb helyen kijönni, mint egy vegán és környezetbarát anyagokat forgalmazó cégnél, amely mellesleg nehéz sorsú gyermekeket és művészeket is támogat.
