Feltűnően sokszor nyúl a nyulakhoz. 2005-ben megjelent első kötete a Kísérleti nyúlorr címet kapta; „…Még mindig / akarom, amire vágytam, / de már nem a vágy hajt, csak a tudat, / igába fogott páros plüssnyulak / csüggesztik fejüket a kirakatban” – írja az Álomkonyha Meddig nyúl a nyúl? című versében. Mi ez a különös vonzalom?
A nyúl igen alkalmas metafora. Egyes állatokhoz sztereotipikus tulajdonságokat szokás társítani – például ravasz róka, buta szamár –, holott ezek igazsága nem túl meggyőző. A nyúl például egyáltalán nem gyávább, mint bárki más, csak kis termetű zsákmányállat. Természetes, hogy minden zajra összerezzen, hiszen abban a tudatban él, hogy a szembejövők számottevő része épp őt készül megölni. Azt hiszem, a Kísérleti nyúlorr írása idején a kiszolgáltatottságtól kiélesedő érzékek, a szüntelen, intenzív figyelem kényszeres tudatállapota miatt azonosultam a nyúllal. Aztán együtt maradtunk: a nyúlmetaforák meg én.
Szabó T. Annáról mondja egy A mai nap című verséről írt méltatásban, mennyire zseniálisan tudja akár érzéki orgiáig izzítani a hétköznapiságban rejlő pillanatokat. A kirakatban látott plüssnyulaktól a hámba feszült akaratig eltelő pár sor, vagy az elvadult zoknihordáktól az önmegadásig vezető gondolat épp hétköznapiságában katartikus. Ez volna a költészet? Minden fennköltség és pátosz nélkül?
A pátosztól kiráz a hideg – költészetben, politikában, személyes érzelmekben egyaránt. Mindig gyanús, hogy a pátosz nagy, lendületes ívei remek alkalmat adnak a fontos részletek alattomos vagy szimplán slendrián elsumákolására. Én viszont a felelősségteljes aprómunkában hiszek, azt élvezem, azt csinálom jól, és mások részéről is az okoz örömet.
Amúgy nem hiszem, hogy bármi – a szerelem, a természet, a hit, tetszés szerint folytatható a lista – maga lenne a költészet, viszont az elmúlt évezredek változatos irodalmának tanúsága szerint a költészet bármiben felfedezhető. Személyes használatra valahogy úgy definiálnám, hogy a vers olyan komplex, magán túlmutató jelentésekben gazdag mozzanat, amely koncentrált figyelmet igényel, és cserébe összeköt: szerzőt az olvasóval, egyént a közösséggel, halandót a transzcendenciával. Többek közt a hétköznapi életünk is tele van ilyen mozzanatokkal – az én sportágam az, hogy ezekre figyelek és reflektálok.
„...ebből se lesz vers, / pedig mennyire jó szó a beléptetőkártya, / pláne a kápiapaprika…” – szól a Kötöttpályás közlekedés című versének egy kósza gondolata. Melyik az a pillanat, amikor már biztosan tudja, hogy egy szóból, emlékképből, gondolatfoszlányból vers lesz?
Általában a vers eleje szólal meg bennem. Ez egyszerre dallam és gondolat, szétválaszthatatlanul. Ha kitart néhány soron keresztül, és beugrik a vége, akkor többnyire a két pont közti szerkezet váza is felsejlik. Azaz, ha megvan a versmag, és érzem, mire fut ki a gondolatmenet, akkor nagy biztonsággal számíthatok rá, hogy meg fogom tudni írni a verset, mivel a kettő közt lévő rész kidolgozása nagyjából már mesterségbeli tudás kérdése.
A versmag sosem egyetlen elem, hanem elemek találkozása. Többnyire egy félmondat vagy pár sor, ami elhangzott vagy amit olvastam, és rezonál bennem egy élethelyzetre; vagy egy látvány leírása, amin átdereng egy másik jelenet. Például a Stockholmban járt a Tél a Párisban járt az Ősz parafrázisaként indul. Néhány éve a svéd fővárosban tanultam ösztöndíjjal, és hónapokon át minden hétköznap a budapesti holokauszt áldozatainak emlékét megidéző Raoul Wallenberg parkon át mentem iskolába. Amikor advent idején megláttam a fényfüzérből formázott rénszarvasokat, eszembe jutott az Ady-vers eleje, csak másik városra, más évszakra transzponálva. Ady sokat birkózott a magyarságélményével, én is küzdök vele, rendkívül idegesítőnek, vitathatónak találom például Vörösmarty Szózatában, hogy „Itt élned, halnod kell” – a barátaim tekintélyes része épp azokban az években költözött külföldre –, miközben persze a közösség, az otthon számomra is fontos érték; éreztem tehát, hogy a vers vége Vörösmartyt gondolja tovább: „Lesz-e majd hazám, / hol élni, halni nem kötelező, / de érdemes?” A két pont közti utat pedig már aránylag könnyen meg lehetett építeni a szétszórt kikötői fények és a diaszpóralét asszociációs köreinek elemeiből.
Adyn kívül is számtalan költői utalás van a verseiben – József Attilától Nemes Nagy Ágnesen, Petri Györgyön vagy Ferencz Győzőn át a már említett Szabó T. Annáig rengetegen megidéződnek. Mit jelent önnek a költői hagyomány?
Azt gondolom a hagyományról, amit a kizárólag hommage-verseket tartalmazó, utolsó ciklus Nemes Nagy Ágnestől kölcsönzött címe állít: „Tanulni kell.” Az elszakadás belső kényszerét sose éreztem. Néha persze megkapom, hogy a verseimben túltengnek „a klasszikus (modern) hatások, s így a túlzott ismerősség érzete” – nagyjából ez az egyetlen kritikai észrevétel, ami többször is elhangzott a köteteim kapcsán. Hiszek a kritika építő erejében, ezért törekszem is a hagyománykövető hajlamaim kordában tartására – de ez csak a jó tanuló megfelelési vágya a külső elvárásoknak. Ha rajtam múlna, gátlástalanul lubickolnék a hagyomány örömében. Hiszen ha nem lennének elődök, nem lennének szavaink sem, amin megszólalhatunk. Mindenki elölről találhatná fel a spanyolviaszt, az artikulálatlan nyökögéstől kezdődően – nem tűnik túl hatékony modellnek. Olvastam Harold Bloom The Anxiety of Influence („Hatásiszony”) című, impozáns értekezését a nagy költők ödipális görcsöléséről, miszerint imádattal csüggnek a szellemi apjukon, egyszersmind azonban szeretnék is eltenni láb alól, hogy helyére léphessenek az irodalmi panteonban – de végig az volt a benyomásom, hogy ezt egy romantikus költőzseniken iskolázott, véges kánonban gondolkodó férfi írta. Az eredetiségvágy, a dühödt szabadulás a mesterektől – ez számomra egy érdekes elméleti probléma, amit értek, de sosem éltem át. Sokkal közelebb áll hozzám Virginia Woolf irodalomszemlélete, aki száz éve a Saját szobában épp a női íróelődök gyér számáról panaszkodott – a női irodalmi hagyomány szűkössége, alulreprezentáltsága máig érvényes téma. Márpedig a pompás épületekhez masszív, kiterjedt alap kell. Ha már megadatott számomra egy gazdag magyar, angolszász és európai hagyomány – ezeket ismerem többé-kevésbé –, kutya kötelességemnek érzem, hogy építsek rá, és igyekszem ügyelni, hogy a puszta imitáción túl, tőlem telhetően hozzá is járuljak.
Mindig ennyire pontosan meghatározott körvonalak mentén gondolkodik? Feltűnt például, milyen sokszor használja a „rendszer” szót. Az egyik, bár nem most született, félelmetesen aktuális is: „Ki-be jár a levegő, mint kórházba az ember: nem működő rendszerben a nem működő rendszer.”
A rendszert ezen a tájon hajlamosak vagyunk rögtön politikai rendszerként érteni, pedig ez egy általános, értéksemleges fogalom. Az idézett versrészletben például éppúgy rendszer az emberi test, mint egy egészségügyi intézmény vagy egy gondolati paradigma. Nagyon fontosnak tartom a rendszerszemléletű gondolkodást: amennyire idegenkedem a kiragadott, hangzatos jelszavaktól, olyannyira szükségesnek gondolom annak tudatosítását, hogy minden elem – tárgy, cselekedet, egyéni vélemény, politikai döntés, tényleg akármi – csak kontextusában értelmezhető, és feladatunknak tartom a tetteinket és mások tetteit lehetőleg mindig annak okaival és hatásaival együtt vizsgálni. Ez tömérdek fáradságos munka, de nem látom más módját a rengeteg eltérő kisebb-nagyobb rendszer optimális összehangolásának, mint a részek és az aktuális egész viszonyainak folytonos felülvizsgálatát, az állandó egyeztetést, akár egy ország, akár egy háztartás működtetéséről van szó.
+1 kérdés
Szinte minden versében ott a humor – már a kötet borítója is egyfajta geg, a játék kredenccel és a porcelánmacskával… Fontos?
A PhD-disszertációmban, aminek magyar változata Kétkedők: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában címmel jelent meg, arra kerestem a választ, mi a különbség a másikat lenéző, kifigurázó, szarkasztikus nevetés és a világ sokféle értelmezési lehetőségére rávilágító, saját gyarlóságunk elismerése révén közösséget teremtő önirónia között. A humor számomra ez utóbbi miatt fontos: megakasztja a kommunikáció automatizmusát, és rászorít az újragondolásra – ráadásul nem erőszakosan, hanem a vicc könnyed eleganciájával. A dolgokra pedig tapasztalatom szerint többnyire ráfér, hogy újragondoljuk őket. Ami a borítót illeti: imádom, amit Féder Márta készített. Különösen azzal a kredenc alatt kuporgó bandzsa műmacskával azonosulok.
