– Az étel-élet-irodalom szentháromsága számtalan szerzőnél alapvetés: tudatosan építi ön is ezt a triumvirátust vagy egész egyszerűen így alakult?
– Nincs, nem is volt benne tudatosság, ez egészen biztos. De tény, hogy teljesen másképp tekintek az irodalomra, amióta a gasztronómia így-úgy bekerült az írói munkám fókuszába. És most, hogy szóba hozta, rá kell döbbennem, lehet benne valami sokkal mélyebbről feltörő, a szándékoltságnál mindenképpen árnyaltabb gesztus igénye, mert A test hangjai című novelláskötetem is ételcímek mentén halad. Ráadásul épp mostanában merült fel a könyvszerkesztőmmel beszélgetve az is, hogy ha már afféle főzős íróként kezdek jelen lenni a köztudatban Az újrakezdés receptjei okán, mi lenne, ha alkalmasint elkészítenénk egy korábbi mesegyűjtemény-fordításomban, a Pentameronban felbukkanó nápolyi ételek némelyikét? Kezdenek tehát egymásra találni, rezonálni olyan összefüggések, amik egyelőre számomra is meglepőek. Lehetséges, hogy valamiféle őskapcsolatom van az étellel…
– Korábban is voltak erre utaló élményei? Netán a marosvásárhelyi múltban, a Ceausescu-érában az éhezést is megtapasztalta?
– Éhezni soha nem éheztünk, de az ízek utáni sóvárgás élménye kitörölhetetlenül megmaradt. Nagyon korán elkezdtem például főzni, 9 évesen készítettem el életem első gulyás levesét, amit addig fűszereztem, mígnem megtaláltam a vágyott ízeket. De emlékszem, az is gyakran előfordult, hogy ellógtam a suliból, mert teljességgel érdektelennek találtam, az irodalmat meg érdekesnek, úgyhogy inkább olvastam. Ilyenkor megsütöttem egy tepsi süteményt, bekucorodtam egy könyvvel a fotelbe, és hogy eltüntessem a lógás nyomát, olvasás közben befaltam az egészet.
– Emlékekről kevesen tudnak olyan érzékien, a szó érzékszervi értelmében írni, ahogyan akár az Apa Szarajevóba ment című regény szereplői idézik fel a múltat, akár Az újrakezdés receptjeinek holokauszt-túlélői mesélnek dokumentarista részletességgel. Az érzékszerveivel kapaszkodik a múltba?
– Amikor az Apán dolgoztam, rá kellett jönnöm, hogy iszonyúan rostál az emlékezet. Az enyém mindenképp. Ahogy az ember korosodik, nagyon felgyorsul az élet. Negyven, de talán már 35 év fölött is egyre inkább csökevényesednek az emlékek, nagyon nehezen adják magukat. Írás közben az írónak hatalmas anyagot kellene megbányászni és felszínre hozni, ami nem biztos, hogy az adott pillanatban a maga teljességében elő is fog bukkanni. A töredék pedig torzó,könnyen lehet, hogy értelmezhetetlen az olvasó számára. Úgyhogy kénytelen voltam az adott emlékhez köthető összes érzékszervet hadba hívni, hogy előkotorjam a múltat. De, mondom, ez sem volt előre eltervezett. Inkább egy önkéntelenül megtalált írói eszköz. Illatot, színeket, textúrát adni emlékeknek – fontossá vált számomra.
– Tudta, amikor belevágott az erdélyi zsidó konyha maradványainak felkutatásába, hogy az illatok, szagok és ízek milyen elementáris erővel keltik életre az emlékezetet, vagy közben szembesült vele, hogy egy sóletrecept sebeket téphet fel?
– Utólag tudom, hogy az íz- és szaglásemlékezetet ugyanott őrizzük az agyban, a limbikus rendszerben, ahol az érzelmi kötődéseinket. Éppen ezért iszonyú gyorsan hívnak elő illatok és ízek embereket, eseményeket. Bár a tudományos kutatása viszonylag új keletű, azért van irodalmi precedense: elvégre Proust is elidőzgetett a Madeleine-süteményeken. Ezzel együtt nem tudtam, mire számítsak, az igazat megvallva, kicsit szégyellem is, ahogy a könnyed, nyári ruhácskámban betoppantam az első interjúalanyomhoz, hogy na, akkor beszéljünk az ételekről. Karpelesz Leopold, azaz Rudi bácsi viszont mindjárt az első mondatával sínre tett azzal, hogy megjegyezte: a túlélők akkor még legfeljebb gyerekek lehettek. Amiből megértettem, hogy a meggyilkolt édesanyák alakja, az újra meg újra átélt gyász és fájdalom ott lebeg majd a beszélgetésünk felett. És valóban: egyik beszélgetés, interjúhelyzet sem pusztán a gasztronómiára irányult, hiszen egy húsleves vagy akár egy libalegeltetés kapcsán mindig felsejlett valamelyik megölt családtag emléke, megelevenedett a fájdalom. Két-három ilyen alkalom után már tudtam, hogy nem csak nem lehet megkerülni, de köteles vagyok rákérdezni a vészkorszakra, a deportálás borzalmaira.
– Azt gondolta, meg lehet kerülni?
– Azt gondoltam, hogy fogjuk érinteni, de a beszélgetőtársaim iránti tiszteletből, együttérzésből, csak kíméletesen. Azt azonban nem, hogy a receptek, ekképpen az ízemlékezet gyakorlatilag kifordítja bennük a világot. Hogy olyan részletességgel fognak beszélni, ahogyan aztán meg is tették, és nemcsak azért, mert én kértem, hanem mert megpiszkáltunk valamit, amire addig sok-sok védőréteg borult. A maguk számára is újra akarták definiálni az „ártatlanság” korát. Ekképpen, amíg én az erdélyi zsidó konyha után kutattam, ők megírták a saját gyerek- és kamaszkoruk történetét. Kimondhatatlanul hálás vagyok ezért.
– A népirtások iránti érdeklődése sem tudatos választás? Antonia Arslan Pacsirtavár című műve, melyet ön fordított, az örmény genocídiumról szól, és úgy tudom, a készülő regénye is hasonló témát jár körül.
– Megint csak azt tudom mondani, hogy inkább összeérnek bennem a dolgok. Számomra is csak mostanában kezd kirajzolódni, hogy a női sorsok foglalkoztatnak leginkább. Az anyák alakja, gesztusai, főztjei által a recepteskönyvben is leginkább női sorsokat érintek, hiszen az elvesztett édesanyák főztjét rekonstruáljuk. Azokét az édesanyákét, akikről kivétel nélkül szinte mindenkinek a füst a legutolsó emléke. Az ő túlélésük pillanatában – ez egy rettenetes, kimerevített pillanat abban az ipari gyorsaságban – terelték gázkamrába a szülőket és a kisebb testvéreket. És az a szörnyű füst a krematórium kéményében egyben az első róluk való tudás is a lágerben. Nagyon gyötrelmes volt felidézni az eszmélés szakaszait, az első rendes zuhanyzás utáni pillanatot, amikor van az embernek ideje, lelkiereje kiemelni a fejét a saját, pokoli gyorsan lezúduló borzalmából, és rákérdezni arra, hogy mi van a többiekkel. És mindig akad valaki, mondjuk, egy lengyel kápó, aki már évek óta él a leembertelenített körülmények között, és aki szigorúan, lekicsinylően, olykor kárörömmel elmondja, hogy mi is van a többiekkel. Hasonló női sorssal találkozni a Pacsirtavárban is, ami az Anatóliából Aleppóba, a sivatagon át tartó erőltetett menetben láttatja az asszonyokat; és bár nem tudatos választás, az új regényem is női sorsokról szól: II. világháborús történet, ami a Mussolini által létesített szabad internálótáborok világát idézi fel Olaszországban.
– A szabad szó nem nagyon jön össze az internálótáborral.
– Azt jelentette, hogy a stratégiailag kevéssé fontos helyekre, falvakba, „idegenrendészeti” okokból, internálták a hontalan zsidókat, adtak némi állami segélyt, amiből a lakhatást és élelmezést megoldották, kijárási tilalmat csak éjszakára rendeltek el, dolgozniuk, utazniuk azonban tilos volt. Egyfajta börtön volt persze, de a koncentrációs táboroknál enyhébb körülmények uralkodtak. Olaszországban, főként délen egy sokkal heterogénebb képe rajzolódik ki a holokausztnak, mint Magyarországon, mert a szövetségesek előrenyomulásával sokakat idejében fölszabadítottak. Engem leginkább az érdekel, hogy mi történt ezekben a táborokban az asszonyokkal. Egy olyan helyen, ahol akár nagyon szerencsésen is alakulhatott volna a sorsuk, mert a civilek, a partizánok és a papok sokaknak segítettek. Bár nem szeretek számszerűsíteni, mondanám, hogy fordított az arány a magyar viszonyokhoz képest: Olaszországban a zsidók 80 százalékát megmentették, olykor tényleg nagyon heroikusan. Abruzzóban, ahová kutatni járok, volt olyan asszony, aki kukoricás kosárba tett egy menekülő nőt, letakarta, trágyát szórt rá, majd a kosárral a fején gyakorlatilag elsétált az SS-katonák előtt.
– Van írott anyaga a témának?
– Nincsen. Magyarul jószerint semmi. A washingtoni holokausztmúzeummal dolgozom együtt, most térképezzük fel az olasz internálótáborok világát szemtanúkkal interjúzva. Szerencsére ezekben a hegyi falvakban az átlagosnál sokkal magasabb az élettartam, így sok a szemtanúnk, aki szívesen mesél. Többek között az egyik ilyen faluban élt internálva Margaret Bloch is, Franz Kafka egykori bizalmasa, aki azt állította, hogy volt egy közös gyerekük. Az asszonyt végül deportálták, Auschwitzban halt meg, őt nem tudták a helyiek megmenteni.
– Olykor nagyon naturálisan ír a testről, a pusztulásról – ez is inkább a nő sajátja?
– Az ember fiatalon azt hiszi, hogy a fizikai szépség, de legalábbis a külseje állandó. Nem számol az öregedéssel. Engem, így negyven fölött, nagyon foglalkoztat, hogy mindaz, ami az identitásom része, a nőiségem külső, tehát első blikkre megragadható aspektusa, hogyan fog szétmállani. Lássuk be, olyan kultúrában élünk, amiben az idő múlásával egyre láthatatlanabb egy nő a világ számára. Külön izgalmas, hogy mi történik akkor, ha mindennek tetejébe a háború is hozzáteszi a magáét ehhez a folyamathoz, még láthatatlanabbá teszi az embert, akit a láthatatlanság érzete eleve gyötör. Mindig is nagyon érdekelt, hogy mi van egy-egy felület mögött. Nemcsak a testben, hanem az emberi kapcsolatokban, az intézményi rendszerekben sorolhatnám. Hogy mi mocorog és romlik a felületek mögött, alatt, ha a felszínt megkapargatjuk. Amúgy ez, jut eszembe, megint az ételhez vezet – az is milyen romlékony.
– Az Apa Szarajevóba ment című regénye, melyről még most, két év után is sorra születnek a kritikák, szintén egy lány sorsát meséli el, csak nem a történelembe ágyazva. Mit gondol, miért ennyire népszerű az irodalomkritikusok körében?
– Nem tudom. Talán most sejlik fel, amit ezen keresztül el szerettem volna mondani, nyilván nagyon burkoltan és nem didaktikusan, legkevésbé ideologikusan. Vagyis, hogy a hatalom terében az emberi test határai milyen sérülékenyek. Hogy ez ember teste nem fonódhat össze a hatalom testével, mert onnantól kezdve maradandó sérülések és soha ki nem gabalyítható, soha nem revideálható gubancok keletkeznek. Talán a politikai üzenete kezd most beérni. Talán van ebben némi véletlenszerűség is. Ki tudhatja ezt?
– Talán annak a zsenialitása ragadja meg őket, ahogy a ponyva és az irodalmi szöveg határán egyensúlyoz. Hogy ugyanolyan természetességgel fér bele az olykori vulgaritás, a lecsupaszított szexualitás, mint az emelkedett irodalmiság.
– Az biztos, hogy amit ponyvának nevez, a testiséggel kapcsolatos réteg, amire hónapokon át gyúrtam, hogy meg merjem szólaltatni egyáltalán, a családomat például eléggé érzékenyen érintette – még az anyukám is referenciálisan olvasott egyes részeket, pedig ő pontosan tudja, mit jelent egy irodalmi szöveg. Ez engem egyébként rettentő szemérmessé tett. Most, az új regényemnél konkrétan el kell mennem hazulról, hogy amíg írok, ledobhassam a kötődéseimet és a morális felelősséget, vagy az utóbbinak valami rosszul értelmezett kényszerét. Túl kell ezeken lépnem, ha azt akarom, hogy érvényes szöveg szülessen. Olyannyira naturális részletekre, amilyen az Apa egyik szexuális aktusa, egyébként most nem készülök. Ott is csak azért van helye, mert azon keresztül szerettem volna megmutatni, hogy nincs „én”, egész egyszerűen kisatírozták. Épp ezért a főszereplőm a férfitesten keresztül, az idegen testben akarja definiálni önmagát. Tudtam, hogy le kell menni a legeslegaljáig, a nyelv és az irodalom határáig, az undorig. Ezért merészkedtem el addig a vulgaritásig és elbeszélői hangig, ami az irodalom határán mozog.
– Az én elfogyása is visszatérő motívum – nyilván Az újrakezdés receptjeiben sem pusztán az a kérdés, mi maradt az erdélyi konyhából, hanem az is, mi maradt az „én”-ből. Mi morzsolja?
– Nagyon sok minden. Az Apában például a szexualitás mint hatalom. Csodálom a mai fiatal lányokat, milyen elképesztő erővel tudnak ellen tartani ennek a szexista, macsó kultúrának, ugyanakkor kétségbeejtő, hogy naponta hallunk abúzusokról, gyilkosságról, mintha a nők tudatosságával az elkövetők brutalitása is erősbödne. De hadd térjek vissza az előbbi gondolathoz: ami a határaink megismerésének indul, az a női identitás esetében sokszor veszélyessé válik, kiváltképp ebben az országban, ahol a kíváncsiságot, ami ugye a megismerés egyik hajtómotorja, egyre inkább elhallgattatják. Ez a kurzus az erőnek meg a gőgnek kedvez, préda és vadász, trófea és győztes viszonyának. De a szexualitástól függetlenül is sok az ilyen alá-fölé rendelő helyzet, hatalmi visszaélések döngölnek földbe naponta minket, és kialakulóban van egy rend, amelyik előírja, hogy milyen feltételek mentén minősülünk embernek. A mindennapjaink egyik legnagyobb kihívásává vált, hogy választ és megoldást találjunk azokra a szituációkra, amelyek morzsolják a személyiséget. Amit minden áldott percben gyűr, satíroz a világ. A család is. Például amikor egy elnyomó rezsimben élő családba beszivárog az elnyomás. Vagy amikor hiánnyal és csenddel bántalmazó szülők, mentorok, felettesek vesznek körül. Aztán ez gyűrűzik tovább és tovább.
Az újrakezdés receptjeiben azt szerettem volna megmutatni, hogyan tompult hozzá egy országnyi közösség a gyűlölethez és propagandához, hogyan nem volt képes megszólítani magában az embert, a közösségvállalást azokkal a honfitársaikkal, akikkel, Erdélyben legalábbis, az impériumváltás, vagyis a „román világ” idején még karöltve küzdött a kisebbségi jogokért. Ez az eltompulás ugyanúgy a személyiség lemorzsolódásához vezet, ha nem maga a lemorzsolódás. Néha úgy tűnik, egész életünk során egyebet sem teszünk, mint védjük magunkat, a védekezési ösztöneinket és dinamikákat örökítjük át. És nem marad hely a szépségről való beszédnek…
