Kevesen tudhatják magukénak azt a fajta irodalmi érzékletességet, mely mintegy VR-szemüvegként befolyásolva az olvasó látását, akár egyetlen mondatával feladja ránk a szerepjáték gúnyáját. Sűrű szövésű, nehéz szövet, az igaz, mégsem vágyja levenni az ember, inkább maradna benne az utolsó bekezdés után is, tudva ugyan, hogy ahogyan Csabai László fogalmaz: „a történelem aljas fickó, nem sokáig engedi az embert boldogan élni”, ám az a kis méz, amit nyalat vele, megédesíti a szinte törvényszerűen felszolgált feketelevest. Másképp mondva: az író nem külső és passzív szemlélővé teszi olvasóját, hanem közeli szemtanúvá, ami néha kínosan kényelmetlen ugyan, mégis nagyobb az élvezeti értéke, mint a puszta fogyasztásnak.
A szerkezetileg a Száraz évszak című, úgynevezett duovellákat sorakoztató korábbi elbeszéléskötete mentén, most már hármas egységekben (triovella) továbbgondolkodó Csabai ezúttal is a beregi-nyírségi kis- és nagyemberek életének apró rezdüléseibe avat be, motivációikban és viszonyrendszereik alakulásában kísértetiesen maivá téve a történelem elmúlt nagyjából 70-80 évén átívelő történeteiket. Ha egy-egy adott sztori önmagában – mind időben, mind pedig térben – távol is állna az olvasótól, a hatalmi játszmák hierarchián alapuló ismétlődései, a társadalmi különbségekből fakadó kiszolgáltatottságérzés koroktól függetlenül újra- és újrateremtődő jelensége húsba vájóan ismerőssé teszi a kondás apró stiklijeit éppúgy, mint a pártvezető ok-okozatiságon alapuló kedélyes fenyegetőzését. Van még valami, ami Csabai szerint állandó: a tenyészkanok, amióta világ a világ, termékenyítenek, az anyakocák fogannak s fialnak, a malacok szopnak szorgalmasan, a süldők pedig erősödnek. „A sertéseket egyáltalán nem érdekli az országos politika, a békeharc hullámhegyei és hullámvölgyei, a nemzetközi helyzet fokozódása.”
A civilben történelemtanár író gondosan ügyel a szociografikus hitelességre, ugyanakkor olyan irodalmi zamatossággal, nem utolsósorban pedig humorral szövi a valószerű – többnyire fikciós, néhol valósághű – történeteit, hogy a mondatai szó szerint etetik magukat. Abbahagyhatatlan kalandozást nyújtva a Vesuvio bártól, ahol a táncosnő úgy teszi-veszi magát, hogy kilátszanak a csöcsei, a szerző Szindbád-regényeiből már jól ismert Nyárligeten át a szibériai internálótáborokig. Egyszerre abszurd és nyomasztó az a világ, melynek működésén csak nevetni, az egyes ember nyomorán viszont üvöltve sírni volna kedvünk. Ma éppúgy, mint 70 éve. A lényeg a gyakás: akinek nincs párja, annak kerítenek, egy varrónőbrigádot összehoznak egy hegesztőbrigáddal. Pankotai Gizella a Konzervgyári Nők Munkás Testedző Körét tréningezi; az állatforgalmi megyei vezetője, Scweinemann Oszkár Kossuth-díjas közgazdász vegetáriánus; Amerikában nejlonharisnya-kollekcióból van a kerítés, nálunk meg sütőtőkből és citromsavból a narancslé. Sokszor mondatok sem kellenek, elég egyetlen szó, egy beszédes titulus, és értünk mindent: exalfőtörzs. Ugye? Kuknyó Robi körzeti megbízott, a gonosz újabb követe, az ávós pribékek és terménybegyűjtők méltó utóda, aki a rendszerváltáskor eltűnt ugyan, de „most mondják, hogy megint a megyében van, parkolási kft.-t alapított. Valamelyik városban ő béreli az önkormányzattól az összes parkolóhelyet…”
A három – vagy több – különböző nézőpontból körbejárt történetek és szereplősorsok a jelenhez közelítve, a Terítés című triovellában szépen egymásra futnak – az elbeszélés főhősét a társadalmi és politikai rendszerek kisemberek számára megépített Via Dolorosájának 14 stációján viszi végig Vince kereszt, a keresztapa, az udvar végi pöcegödör mocskától a kapitalizmussal és korrupt körzeti megbízókkal feldúsított, lecsengő szocializmusig.
S hogy mennyire igaz a minden mindennel összefügg tézis, az nemcsak a társadalmi berendezkedésektől függetlenül ugyanolyan hierarchiába rendeződő emberi viszonyokon tetten érhető, hanem Csabai detektív figuráján, Szindbádon is, aki imitt-amott felbukkan az elbeszélésfüzérben is – hogyne tenné, nyárligeti ő is, benne van a történelemben. – Ő az a Schiffer, aki Szibériában járt? – hangzik el egy látszatra semmitmondó asztali csevegés során a kérdés. „– Nemcsak járt, de dolgozott, nyomozott is. – szól a válasz. – Igazán érdekes dolgokat élhetett át. – Hátha lesz majd valaki, aki megírja a kalandjait. – Azt a könyvet elolvasnám.” Egy helyen pedig a végén, előrevetítve a Csabai-univerzum jövőjét, felbukkan egy másik Schiffer, Szindbád fia is, aki a tényleges jelenben a nyárligeti rendőrség bűnüldözési osztályának nyomozója. Különös figura, mint az apja. „Például Ugornyán nem hekket evett, hanem sült keszeget. És annak is csak a fejét.” (Magvető, 2019. 240 o.)
