Minek kell megváltoznia?
Azt látjuk, és már tapasztaljuk, hogy a világ a szakadék felé fut, mert mérhetetlen mértékben pusztul az embernek otthont adó Föld. Mind gyorsabb ütemben pusztul, képtelen regenerálódni, és ötletekben, javaslatokban sincs hiány, hogy ezt a rohanást lassítsuk: tiltsuk be az egyszer használatos műanyag-zacskókat, a szívószálakat, korlátozzuk a robbanómotorokat a gépkocsikban, a repülőgépeket, a hajókat. Ha belegondolunk, majd mindent betilthatnánk, ami a technológiai fejlődéssel a lustasággá hájasodott emberi kényelmet szolgálta, beleértve a marhahúst is, merthogy pontos számítások készültek arról, a nyomorult állatok emésztése – szellentése -, mily borzasztó mértékben növeli a felmelegedést. A brazil elnök túlpörgő lelkesedéssel mindjárt az ember biológiai működését szabályozná - ürítsen az ember csak naponta-kétnaponta egyszer –, miközben ő maga mindenféle lobbik nyomásának engedve, minden eddiginél nagyobb erővel irtatja az esőerdőket.
Ezek mind hirtelen gyakorlati válaszok arra az érzelmi hatásra, amit a jég helyett vízben bóklászó, csontsovány jegesmedvék képe kelt, válaszok arra a borzongásra, amit a katasztrófa-filmek láttán érzünk, amikor szigeteket, nagyvárosokat nyel el a tenger, amelyben a valóságban már PET-palackok milliói alkotnak szigeteket és amikor a valóságban nem csak a mélytengeri állatok gyomrában találnak műanyagot, hanem a közép-európai városi levegőben is, miközben az orvostudományon azt kérjük számon: miért nem fedezik már fel a Mars-utazás tervezése közben mondjuk a tüdőrák gyógyításának módját.
A politikai okok is megosztják a világot. A közelgő klímakatasztrófát lesajnálhatja az amerikai elnök, vagy nevezheti baloldali-zöld kavarásnak a magyar kormánypárt (amelynek sajtója maga is tanácstalan, mert azt mégsem mondhatja ki: egyetek tehénlepényt, ötmilliárd légy nem tévedhet). De tanácstalanok a baloldali politikai erők is, amikor csak azon erőlködnek, hogyan integrálják a zöld gondolatot. Meglehet a klímakatasztrófa lépésenként ér majd el bennünket, meglehet, hogy hirtelen következik be, átugorva olyan lépcsőket, amikről mind bizonytalanabbul azt véljük ma, hogy átugorhatatlanok, Nem tudjuk megjelölni az apokalipszis beköszöntének napját, csak azt tudjuk biztosan, ha eljön, senki sem lesz itt kíváncsi senkire és semmire. Akkor, a totális gazdasági-politikai káoszban, amikor – Marx szavaival – az ember teremtette második természet végleg „legyőzi” az első természet csúcsragadozóját, lehetetlen lesz az élet a Földön. Akinek kedve van hozzá, most morzsoljon el egy könnycseppet a szeme sarkában, amint a sötét világűrből visszatekint a Kék Bolygóra, Arra az egyetlen helyre a hideg galaxisokban, amely az embernek teremtő otthona volt, s ahonnan épp a távozását készíti elő. Naiv gondolat. Meglehet technikailag lehetséges lesz, hogy a Marsra – vagy bárhová máshova – költözzünk, de ha ott is ugyanazt fogjuk tenni, amit a Földön, akkor csupán annyit fogunk elérni, amit itt elértünk: ha a valamin nem változtatunk, akkor ott is kiirtunk mindent, amit találunk, azzal, amit teremtünk.
Bajban van a politikai filozófia is. Komoly emberek komoly tanulmányokban elemzik: érdemes-e riogatni a végpusztulással az emberiséget, vagy még csak ott tartunk, hogy az emberi találékonyság most is csupán egy újabb problémával áll szemben, amit a maga idejében, kényszerek között majd megold, mint tette létezése során eddig mindig. Próbálnak válaszolni arra, hogyan változtassuk meg azt, amiről senki sem mondja ki, hogy mi volna az (amit meg kell változtatni). Amíg pedig nem tudjuk a mit, addig nem tudjuk a hogyant sem, s addig azt is csak tapogatjuk: ennek a közelgő globális kataklizmának milyen társadalmi következményei lesznek.
A kapitalizmus maga a probléma
Mi hát az a valami, ami nem mehet tovább? Azt gondoljuk, hogy az maga a kapitalizmus, az a termelési forma, amelyet fel- vagy le kell váltani ahhoz, hogy több mint kétszáz éves, mind jobban kiterjesztett rablógazdálkodásának gátat vetve, a Föld megmenthető legyen. Nem vagyunk csőlátóak. Azt gondoljuk, a földi élet még ma is képes a saját egyensúlyát fenntartani, regenerálódni, képes etetni nyolcmilliárd – vagy még több – embert is, nem mondjuk, hogy önmagában az energiafaló túlnépesedés a Föld pusztulásának egyetlen oka. De meg vagyunk győződve róla: az a kapitalista termelés és a nyomában teremtett életmód, amelyet a nyugati civilizáció gyakorol, fenntarthatatlan. Még a klímakatasztrófa közeledtét elismerő kritikusok is óvakodnak attól, hogy a politikai következményeiről nyilatkozzanak. Pedig megtehetnék, mert nem csak a politikáról van szó, hanem arról a közösségi rendszerről, az emberek együttműködésének, együttélésének rendszeréről, amelyet ma liberális parlamentarizmusnak, demokráciának nevezünk. Ez a politikai forma a kapitalizmus legkedvesebb ágyasa, bár a kapitalizmus mérhetetlenül alkalmazkodó, ki tud virulni autokráciákban, vagy diktatúrákban is, már ha működési öntörvényeit, funkcionális alapját nem kérdőjelezi meg senki. A legkedvesebb ágyas bukásáról, mint elkerülhetetlen következményről nyíltan beszélni, ma öngyilkosság.
A kapitalizmusba „belekötni” sem egyszerű. Leginkább azért nem, mert ma követendő mintaként szolgál az emberiség szegénységben élő többségének, de nyolcmilliárd – vagy több - ember, bármennyire vágyik is a nyugati életminőségre - a növekedésre alapozott termelésre, a túlméretezett, és nagymértékben manipulált fogyasztásra - nem érheti el azt, mert mielőtt elérné, szó szerint kicsúszik a lába alól a konkrét talaj. A Föld, amelyre kimeríthetetlen energiaforrásra gondoltunk eddig. Egy bangladesi nyomorgó szemei előtt álomként lebeghet az amerikai középosztály életszínvonala, de még a budapestit sem érheti el, mert nem országa, hanem a Föld tartalékai fogytak el hozzá.
Mi legyen akkor?
Néhány hete, hogy a mai magyar közviszonyok és politikai légkör legnagyobb dicsőségére, az Európa Kiadó ismét megjelentette Marx és Engels Kommunista kiáltványát, ezt a remekbe szabott politikai pamfletet. A kiadói bátorságot megtetézte, hogy a szlovén filozófus, Slavoj Zizek Marx időszerűségét taglaló kommentárjával. Zizek - nem csak ebben a kommentárban - bírálja a kapitalizmus végét hirdető prófétákat, mert „a kapitalizmus végéről alkotott felfogásuk a kapitalizmus végéről alkotott kapitalista felfogás, amelynek megfelelően minden úgy változik, hogy ugyanaz marad az uralom alapszerkezete…”. Ehhez pedig felhasználják – amit Marx nem láthatott előre – az általános értelem (valamely társadalom kollektív intelligenciájának) privatizálását. Gazdasági és politikai kisajátítását. Tehát ott tartunk, hogy a közelgő apokalipszisről is csak azon keretek között gondolkodhatnánk, amely kereteket a kollektív intelligencia privatizálása megenged. Ha nem értjük félre, akkor Zizek a kapitalizmuson kívül eső archimédeszi pontot keres, hogy azt ki lehessen forgatni a sarkaiból.
Marx – a Kommunista kiáltvány az egyik nyitó példa rá – ezt a pontot a történelem belső mozgásában találta meg, mondván „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Nem vennénk a bátorságot, hogy Marx-kritikát írjunk, inkább csak azt mondjuk: nem gondoljuk, hogy a hegeli világszellem helyébe lépő történelemnek volna belső logikája, de legyen: osztályharcok történetének is fel lehet fogni a történelmet. Termelési módok változásának, amely termelési módok megteremtették saját, az uralkodó osztályoknak is legkedvezőbb politikai felépítményeiket. Így jutunk el a kapitalizmusig, a burzsoáziáig, amely „felettébb forradalmi szerepet játszott a történelemben”. Nem csak, hogy minden korábbi gazdasági és társadalmi viszonyt szétrombolt, helyükbe ültetve a sajátjait, de mint a XXI. század elejére látjuk, ez a forradalmi szerep, a piac szabadsága kiteljesedett, mérhetetlen, korábban elképzelhetetlen jólétet teremtett az iskolázottsággal, az egészségüggyel, a tudománnyal és az emberi jogok egyetemessé tételével az uszályában. Politikai értelemben a népfelség elvének általánossá tételével. Hogy ebben milyen szerepet játszott a marxi értelemben vett osztályharc, és a politikai liberalizmus, attól most tekintsünk el.
A győzelem pillanata a vereségé
Azt gondoljuk azonban, hogy a kapitalizmus globálissá válásával elérte határait, amennyiben megteremtette az ember gazdasági totalitását, aminek következménye saját természeti forrásainak teljes kirablása, viszont még nem teremtette meg az arisztotelészi zóon politikon – a közösségi ember – és a történelmi termék emberi individuum harmóniáját.
Talán nem véletlen, hogy a „Mit kell megváltoztatni?” kérdésére szinte senki sem meri kimondani: a kapitalizmus fenntarthatatlan, hiszen annak éltető levegője a növekedés, a növekedés határa pedig lehet, hogy a csillagos ég lesz, de egyelőre a Föld horizontja az, amelyet mind sötétebb köd borít. Mert, ha a kapitalizmus, mint fenntarthatatlan termelési mód végét „jósoljuk”, akkor az apokalipszis másik kérdésére is válaszolni kellene. Arra, hogy a jelzett globális klímakatasztrófa milyen felfordulást fog okozni a kapitalizmusra épülő társadalmi-politikai berendezkedésben. Jön a hollywoodi Mad Max-világ, ahol egyetlen korty vízért, egyetlen liter benzinért folyik a küzdelem az egyének és a közvetlen érdekek mentén szerveződő hordák között. Van rá esély, mert az ember érezheti magát elég civilizáltnak ahhoz, hogy szomjazza a barbárságot, hogy az ész uralmát megunva irracionalitásba forduljon. Vagy jön a diktátorok által megszervezett világ, mert az emberben mindig több fantázia és lustaság volt ahhoz, hogy helyette gondolkodó és cselekvő vezénylő autoritert ültessen a saját nyakába, minthogy azon töprengjen, hogyan kergethetné el a diktátorokat és ültethetné a helyükbe a társadalmi együttműködést. Hiszen egyszerűbb egy diktátor nyomában lépkedni, mint megszervezni a közösséget, amely az apadó erőforrásokat demokratikus módon osztja el.
Zizek elismerve Marx teljesítményét, a marxi kapitalizmus-dinamikát követve túllép rajta: „Hegelül fogalmazva csak ma, a globális kapitalizmussal jutott el a valóság a maga fogalmához. Csakhogy itt lép közbe a megfelelően dialektikus megfordítás: épp a teljes aktualitás e pillanatában meg kell jelennie a határoltságnak: a győzelem pillanata egyben a vereségé is, a külső akadályok leküzdését követően belülről az immanens inkonzisztenciát jelző fenyegetés. Amikor a valóság eljut a teljes fogalmához, a fogalomnak magának át kell alakulnia.”
Nincs azonban igaza sem Marxnak, sem Zizeknek: a kapitalizmusra leselkedő fenyegetés ezúttal nem belülről jön, a kapitalizmus ritka önvédelmi módszerei, amelyekkel, korrigálva saját gazdasági és politikai gyakorlatát, ki tudta védeni a belülről támadó veszélyeket, most nagyon kemény külső korlátba ütközik. A kimerült Földbe.
Ez okozza majd bukását. Mi jön utána? Nem tudjuk. De: minden vagyunk, csak optimisták nem.
