Ungváry Rudolf az igazi magyar valóságról
Fontosnak tartotta a könyvében is rögzíteni, hogy az elbeszélőnek valamilyen személyes viszonyban kell lennie az általa elmondottakkal. Ugyanakkor kifinomult elbeszélői érzékkel – az olvasói kíváncsiságra apellálva – egészen a regény végéig nem árulja el, mi is volt az az esemény, ami a megíráshoz szükséges kutatómunkára ösztönözte. A badacsonyi hegyoldalban álló ház egykori tulajdonosainak leszármazottaival való találkozás tényszerűségén túl az érzelmi okok felől érdeklődnék: mitől volt ez annyira átütő élmény, hogy társadalmi regény született belőle?
A nyilas uralom, az 1944-45-ös budapesti ostrom után maradt romhalmaz és a rengeteg hulla látványa, a magyar zsidók megbélyegzése, elpusztítása, a kommunista hatalomátvétel, az ’56-os forradalomban való részvétel, majd az utána következő gumibotos kihallgatások elszenvedése, a kistarcsai internálótáborba kerülésem élményei erős érdeklődést alakítottak ki bennem a történeti alakulások iránt. Hogyan válik megragadhatóvá, ahogy a múlt kihat a jelenünkre, ahogy előbbiből következik az utóbbi? Asimov egyik novellájában a tudósok képesek kivetített látványsorrá alakítani a köveket ért hatásokat –megjelenítve így a történelem egy-egy szakaszát. Ez az elképzelés a bűvkörébe vont: ha megláttam egy követ, mindig elgondoltam, vajon mi mindent „láthatott” az idők folyamán. Ugyanakkor – anyám révén, svájci-német anyanyelvűként – soha nem értettem azoknak a magyaroknak a hallgatását: akik semmit nem követtek el, akiket meghurcoltak, megaláztak, mindennek ellenére mégis hallgattak erről. Én mind a két alapélményemről – az ostromról és a forradalmat követő megtorlásról – részletesen meséltem a gyerekeimnek. Már amikor Kistarcsáról kikerültem, boldog-boldogtalannak elmondtam, mit éltem át.
Amikor a feleségem Párizsban élő unokanővére és a férje megvásárolta a svájci stílusban épült badacsonyi nyaralót, és mi is sűrűn megfordultunk ott, az első pillanattól kezdve nagyon érdekelt, mi mindent láthatott ez a ház az elmúlt évszázadban. De senki nem tudott semmit, csupán azt, hogy korábban egy zsidó borkereskedőé volt. Az emlékezet mást nem őrzött meg, az egykori lakók pedig füstté váltak Auschwitz egén. Ám túlélők mindig vannak. Én pedig nagyon vágytam tudni a ház történetét, és amire az ember erősen vágyik, előbb-utóbb bekövetkezik. 2017 májusának végén aztán egyszer csak bekopogtattak Lessner Mór leszármazottai – az ő révükön pedig fel tudtam gombolyítani a történet szálait.
A gombolyításhoz sajátos elbeszélői módot választott, amit regés értekezésnek, illetve értekező regének hív: ez a hibrid műfaj magába olvaszt családregényt, település-, táj-, mentalitást, társadalom- és politikatörténetet, nem riad vissza az anekdoták, legendák becsatornázásától, sőt még a kritikai kommentároktól sem, teszi mindezt iróniával, humorral. Miért e kitalált és tényirodalmat ötvöző, köztes megoldást választotta?
A regéből lett regény mindig is két gyökérből táplálkozott: vagy az igazat adták általa vissza, vagy a képzelet szárnyán repültek. Ez a kettősség végigkísérte a szépirodalmat, de a posztmodern irodalomban az én ízlésem számára túlságosan megerősödött a szárnyalás. Ahogy Esterházy Péter Wittgenstein nyomán megfogalmazta: nincs jelentés, csak szövegösszefüggés. Én úgy gondolom, a kettő – valóság és az elszálló képzelet – elválaszthatatlan egymástól, ráadásul okleveles gépészmérnökként a természettudományos műveltség számomra adott, ezért mindig egyensúlyt akartam tartani köztük. A hibriditás ennek köszönhető. És emiatt állandóan szabadkozhatom is, hiszen a Balatoni nyaraló bár egy társadalom-földrajzi értekezés, egyben rege is – egy dokumentarista műben nem lehetnék annyira személyes, mint ahogy itt teszem.
Ahogy mondja, a hallgatással szemben a társadalomtörténeti mese gombolyításának szándéka régóta megvolt önben. Mocorgott is bennem a kisördög, miért nem egy másik „követ” választott ehhez sarokpontnak? Mondjuk épp ezt a budai házat, az otthonát, ahol beszélgetünk, amit egykor Molnár Ferenc építtetett Darvasi Lilinek, hogy aztán mégis a Vészi Margittól született lánya, Márta költözzön be, s legyen évtizedekre fontos találkahelye értelmiségi köröknek – egy szintúgy történetekkel teli házat?
Elmesélhető lett volna az a történet is. Ám a lakhelyemül szolgáló ház története túl közel áll hozzám. Ahhoz, hogy az ember meg tudjon valamit nézni, körbejárva-körbetapogatva, kell némi távolság. És a balatoni ház révén megkaptam ajándékba ezt a távolságot: a rálátás mégoly közeli és eltéphetetlen távolságát.
A látens kisördög továbbra is izeg-mozog: ha az emlékezetvesztésnek szintén áldozatául eső, a zsidó tulajdonos villája szomszédságában épült, vidéki keresztény középosztály képviselői által egykor birtokolt házak egyikébe veti a sorsa, akkor a regéjéből kihagyható lett volna a zsidóság, a vészkorszak, a holokauszt?
Egyként erkölcstelen lenne nem elmondani azt, ami a magyar zsidókkal, a magyar keresztény középosztálybeli magyarokkal és az egyikhez sem tartozó, majdhogynem láthatatlan köznéppel történt! Egyiket sem lehet kihagyni, különben nem teljes a kép – sőt ezek mellett a bevándorló, sokféle náció képviselőinek (németek, olaszok stb.) története nélkül sem, akik hihetetlenül fontos, az ország kultúráját gazdagító szerepet játszottak. Az ő történetük együttesen adja ki a magyar polgárosodásnak azt a végtelenül esendő, állandóan újra meg újra, egészen a mai napig ismételten megszakított történelmét, ami olyan kétségbe ejtő, hogy valójában zokognunk kellene miatta.
A magyarok valósághoz való viszonya többször is előkerül a könyvében, mintha mindig félreértenék a valóságot, vagy fel sem ismerik. Mi tehát az igazi magyar valóság?
Az I. világháború kitörésekor a gazdasági és pénzügyi szakemberek, beleértve a legfelső vezetést, pontosan tudták, nemhogy Magyarország, de az egész Monarchia sincs felkészülve a háborúra, a lakosság azonban azt hitte, a valóság az, hogy most aztán elérkezett a hadüzenet ideje. Eközben a szerbek úgy érezték, hogy Boszniát elorozták a szláv világtól, a területüket okkupálta Ausztria-Magyarország. Nekik meg ez volt a valóság. 1938-ban a magyar lakosság szintén túlnyomó többségének szilárd meggyőződése volt, hogy érdemes vállalni a területi revíziót a német szövetségben. Mi volt hát az igazi valóság?
Ezzel szemben ma…
Ma meg lehet teremteni a demokrácia látszatát, miközben valójában diktatúra van. Valaki ezt nem akarja észrevenni, valaki helyesli, valaki pedig azt hiszi, ilyen a valóság.
Párhuzamos valóságok?
Ez egy posztmodern gondolat, amivel mélységesen nem értek egyet. Létezik egy természettudományosan meghatározható valóság, és erre ráépül egy másik, „emeltebb” valóság, ami az összemberi kultúrából következik. Az igazi valóság az, ha képesek vagyunk szembenézni például a két önző, hazug és gyilkos indulatú kijelentés – „ahol szerbek laknak, az a szerbek földje”, és „ahol magyarok laknak, az a magyarok földje” következményeivel; és megteremtjük azt a valóságot, amelyben elviselhető, hogy szerbek és magyarok is ugyanazon a területen éljenek. Ahogy a nyugati polgári demokráciákban: fokozatosan javítani tudnak az igazságtalan viszonyokon, akár a baszkok, akár az írek esetében, akár a flamand–vallon ellentét kapcsán. Kínlódva, a valóság mocsarában, de előbb-utóbb megvalósítva az elviselhetőséget.
Valóságos kivétel, hogy ’56-ban a magyarok fellázadtak a rezsim ellen, ahogy írja, erre sem a zsidók elhurcolásakor, sem a kommunista hatalmi puccs idején, sem ’89-ben nem vállalkoztak. És azóta sem. Mi ennek az oka?
A válasz a magyar kultúrát történelmileg jellemző iszonyatos megvertség érzete. Noha 1526 és 1918 között nem létezett független magyar államiság, mindeközben a magyar történelmi tudat szerint ez létezett: „Eb ura fakó” és „Ugocsa non coronat” – köhögött a bolha. Ebből következett az állandó hibás külpolitikai helyzetmegítélés, amelynek eredménye mindig irtózatos véráldozatokkal járt, akár a Rákóczi-féle felkelést, akár a ’48-49-es forradalmat nézzük. A célját egyik sem tudta megvalósítani, valamiféle megalkuvás, kiegyezés lett a végük. A hitek és remények mindig sírba szálltak, a tiszta nacionalista magyar naivitás iszonyú traumát szenvedett, amit a 20. század történései – Tanácsköztársaság, román megszállás pusztításai, II. világháború, zsidók deportálása, németek kitelepítése – csak tovább fokozott. Az a csoda, hogy mindebbe nem rokkant bele mindenki. Ilyen lelkiállapotban és környezetben nagyon ritka a lázadás.
A Balatoni nyaraló 18. század elejére visszanyúló történeti szálai alapján is látható, és már a beszélgetésben is érintettük, mennyire sok bevándorló, különféle nemzetiségű, kultúrájú csoportból áll össze a magyarság. Mit gondol, mikor és miért vált a befogadó attitűd a jelenlegi elzárkózó-elutasítóvá?
– Mindig fejétől bűzlik a hal. 1919 borzalmai után a végletes ellenhatásként hatalomra került politikai elit az antiszemitizmus és a hamis nemzeti pátosz sulykolásával a legrosszabb beidegződéseket hozta elő a társadalomból, hosszú távon megpecsételve Magyarország sorsát. A rákövetkező, ránk kényszerített kommunista rendszer gyakorlatilag megakadályozta az emberek demokratikus politikai kultúrájának kialakulását. Ugyanolyan kiskorúságban tartotta a lakosságot, mint amilyenben a két háború között is volt. A ’89-es felszabadulást követően ezek után ugyan mit lehetett várni egy olyan többségtől, amelynek nincsenek meg a demokratikus hagyományai? Amíg a liberálisok Európa-szerte nem ismerték föl a migrációs probléma következményeit – az iszlám világból érkező tömegek integrálására az európai társadalom nincs felkészülve –, addig a mindenütt, nálunk is szunnyadó szélsőjobb koncot kap, amelyre rávetheti magát. A jelenlegi magyar politikai elit éppen ezzel és az antiszemita-kirekesztő ösztönöket felpiszkáló sorosozással, a demokratikus politikai kultúra hiányát felismerve és kihasználva, ugyanúgy megtéveszti a lakosságot, ahogy tette azt a két háború között is az akkori rezsim.
