Mennyire lepte meg a magyar radikális nemzetirock-rajongók fogyasztási szokásait vizsgálva, hogy kisebb kilengéseket leszámítva, hűek az ideológiájukhoz, azaz valóban nem „tetszik”-elnek gyorsétteremeket, multikat, inkább a magyar termékeket preferálják? Azt gondolom, a kutatási hipotézisük alapján mást várt.
Tényleg azt feltételeztem előzetesen, hogy a mindennapokban ezt sokkal lazábban veszik, tehát hiába az idegenellenesség, a nacionalizmus, az étel-ital fogyasztásuk, az öltözködésük, márkahűségük alapján jóval „kozmopolitábbak”. Ám az derült ki, hogy ez valóban egy zárt, ideologikus értékek mentén szerveződő szubkultúra, aminek a tagjai a hétköznapokban is inkább a Harcos-pólót veszik fel, és nem a H&M-be mennek vásárolni. Ettől egyedül az alkoholfogyasztás tekintetében, a sörmárkák terén érzékelhető némi eltérés, nem feltétlenül ragaszkodnak a magyar tulajdonú márkákhoz. A megcáfolt hipotézis a társadalomtudományokban azonban éppolyan értékes, mint a visszaigazolt hipotézis. És ez a fajta kutatás, ami a digitális nyomok, aktivitás alapján következtet valós életbeli attitűdökre, tehát nem direkten kérdez, éppen olyan viselkedést tárt föl, amivel nem voltunk tisztában korábban.
A digitális nyomkövetés alapján kirajzolódó csoportprofil azonban még csak valószínűséget jelent, nem? Attól, hogy egy Kárpátia-rajongó „tetszik”-eli a Csíki sör oldalát, még ihat Heinekent vagy vasárnapi ebédre viheti a gyerekeit a Mekibe…
Ez valóban nagy kérdés minden kutatásunk esetén: hogyan viszonyul egymáshoz az online magatartás és a valós viselkedés? Nincs is rá konkrét megoldóképletem. Azt azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a digitális forradalom olyan adatrobbanást hozott magával, ami az élet minden terén óriási változásokat okozott: a digitális elem mindenhová beférkőzött. Megjelenik akár a párválasztásokban, akár egy általános iskolában az osztályon belüli, vagy éppen a halál kommunikációjában. Így létrejön egy digitális kettősség: nemcsak az változik meg, amit vizsgálsz, de az is, ahogy vizsgálod. Mivel az élet maga is egyre inkább a digitális/valós kombinációjává válik, a digitális vizsgálatok alkalmasabbak e komplexitás egyes vetületeinek a kutatására, mint a hagyományos, például kérdőíves módszerek. Tehát, ha valaki egyszerre Kárpátia- és Csíki sör-rajongó, „tetszik”-eli a Jobbik Magyarország oldalát és a Ferencváros futballklubot, az valamiféle affinitást kifejez. Az ilyenféle halmozás, csoportképző erőként való aktivitás a valószínűséget erősíti: ha egy 20 ezer fős közösségnél erős online affinitást látunk a Csíki sör irányába, akkor nincs okunk feltételezni, hogy a valóságban ne szeretnék a Csíki sört, és inkább Heinekent isznak.
Annyi mindent elárulunk magunkról az online térben, annak ellenére, hogy tudjuk, nem csak az anonim kutatásokat végző szociológusok profilozhatják a viselkedésünket tudományos szándékkal, de marketing, üzleti, politikai célok érdekében is épülnek az adatbázisok. Miért tesszük mégis nyilvánossá az életünket?
És el ne feledjük magukat a platformokat, ahol mindezt megosztjuk magunkról! A Facebooknál, ha csak az adatokat nézzük, senki nem lehet okosabb. A különféle közösségi médiaoldalak, különösen a Facebook egyfelől azért verhetetlenek ebben az önkéntes adatszolgáltatásban, mert az emberek alapvetően szeretnek pletykálni, beszélgetni, vitatkozni, játszani, megosztani. Érdekli őket, mennyire hízott el a középiskolai osztálytársuk, kivel poharazgat a volt barátnőjük. Másfelől, ha megfigyeljük, az új technológiák kitalálói nagyon naiv és absztrakt, az emberek valós érdeklődésétől távoli elképzelésekkel hozzák létre a termékeiket. Amikor például a televízió született, azt gondolták, ez lesz a távoktatás fantasztikus eszköze. Teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy az emberek elsősorban kikapcsolódni vagy a szereplőkkel azonosulni akarnak. A tv sikerének egyik legfőbb oka, hogy vizuális azonosulási mintázatot tudott felkínálni. Amiben a változást aztán a valóságshow-k hozták el, mert hirtelen a hétköznapiságot és nem a kivételességet állították középpontba. Fölvillantva annak a lehetőségét, hogy a korábbi vizuális tv-ikonok már nem megközelíthetetlenek, hiszen te magad is azzá válhatsz, ha bekerülsz egy valóságshow-ba. Az internet a maga brutalitásával mindezt még inkább felerősítette, lehetővé tette. És ez komoly motiváció azoknak, akik ha nem is akarnak feltétlenül celebek vagy véleményvezérek lenni, de szeretnék megmutatni magukat.
A magyar mikroceleb-követők (vloggerekért rajongók) szokásait felgöngyölítő kutatásuk elég riasztó képet fest – élmény- és szórakozáskereső, fogyasztásorientált, felszínes ízlésű, társadalmi kérdésektől, közélettől elzárkózó zárt csoportokat regisztrálnak. Mégis, a jövőbeli társadalmi közösségbe újra beilleszthetőekként írnak róluk reményteljesen. Na de hogyan?
Az újabban vloggerként működő Vona Gábornak múltkor furcsa felvetése támadt, szerinte a jövőben Dancsó Pétertől kell félnie a Fidesznek. (Dancsó Péter a Videománia nevű műsora révén Magyarország egyik legnépszerűbb YouTube-sztárja – a szerk.) De Puzsér Róbert politikai aktiválódását is említhetem a jelenből. Nem állítom, hogy ezekből a mikrocelebekből egy új politikai akarat fog képződni, de ha az elit nem veszi észre, hogy mekkora figyelmet váltanak ki, míg a hagyományos problematikák iránt az érdeklődés ezeknek a töredéke, akkor nem lehet ezekkel az emberekkel sikeresen kommunikálni. Ezeket a rétegeket valószínűleg egy mémmel, egy fényképpel, egy karakteres hanggal sokkal könnyebb megszólítani, mint hosszú, szofisztikált tanulmányokkal, szakpolitikai programokkal. Az O1G mém például ezt a világot százszor jobban eléri, mint bármilyen ellenzéki program. De az oktatásban is hatásosabb lehet, ha olyan tudás mentén próbálunk építkezni, amire van fogadókészség – dilemma persze, hogy akkor Dosztojevszkij helyett jöhet-e a Breaking Bad vagy Harry Potter.
Apropó, Harry Potter! A Politikatudományi Szemle legutóbbi számában megjelent tanulmányukban (Harry Potter, avagy a politikai bölcsek köve. Populáris kultúra és politikai aktivizmus) az egyik legnépszerűbb tömegkulturális regény- és filmsorozat valóságra való hatását vizsgálták a magyar HP-rajongók digitális szokásrendszerét követve. A nyíltan liberális eszméket közvetítő olvasmány hatására az USA-ban 44 államot lefedő szervezet alakult, hogy tegyen is az értékek megvalósulásáért (úgymint társadalmi nyitottság, kisebbségvédelem, halálbüntetés-ellenesség stb.). A hazai helyzetben lehet hasonló hatása a könyvnek?
Fontos rámutatni, az egyéni olvasásélménytől még nem változik meg semmi. Közösségi élménnyé kell válnia előbb – elképesztő, hogy a HP-univerzumhoz csak a Merengő oldalon nagyjából 7000 fanfiction (egy könyv világában játszódó rajongói írások – a szerk.) készült, míg a legnépszerűbb magyar könyv esetén, A Pál utcai fiúknál ez a szám 20. Tehát ha az egyéni élmény megtalálja a maga formáját, és egy önszerveződő közösségen keresztül tudja képviseltetni magát, akkor lehet hatással a környezetére. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy az új típusú, ad hoc és virulensen terjedő mozgalmak (new power) ahhoz, hogy a fiatalokat meg tudják szólítani, mennyire támaszkodnak egyfelől az online, másfelől a tömegkultúra elemeire. Az azonban biztos, hogy mindegyikük adott feltételekhez van kötve. Ott van például az ausztrál GetUp! online mozgalom, amely a semmiből, két fiatalember strandon folytatott beszélgetéséből született és hetek alatt annyira felfutott, hogy elsöpörte a karizmatikus, konzervatív kormányfőt, akit korábban háromszor választottak újra. Ezt a modellt biztosan nem lehet egy az egyben Magyarországra copy paste-elni. Mások a lehetőségek, más a kontextus. Nálunk a HP-rajongók egyelőre nincsenek megszervezve és nem mutatkoznak az önszerveződés jelei sem.
