„Rám a magyar nép visszavágyik, mert csak én menthetem meg Magyarországot! (…) Tudósítson otthon arról, hogy kész vagyok a hazatérésre! Megmentem a forradalmat!” – e szavakkal búcsúzott Rákosi Mátyás, a Szovjetunióba száműzött diktátor 1969-ben egy isten háta mögötti kisváros, a kirgizisztáni Tokmak piacán a vele véletlenül találkozó megdöbbent magyar festőnőtől.
A kommunista éra korifeusai közül Rákosi Mátyás élete viszonylag feldolgozottnak számít, megjelent már életrajza, a nevével fémjelzett korszakot is vaskos kötetekben taglalták a történészek, ám ez a hiánypótló mű idáig nem látott kordokumentumokat tár a napvilágra. Ungváry Krisztiánnak 2016-ban, kémhistóriákba illő módon került a birtokába egy műbőr táska – amit egy angol újságíró talált a kilencvenes évek végén egy ciprusi hotelszobában –, melyben évtizedeken át pihentek a kommunista pártfőtitkár személyes dokumentumai, köztük diplomata-útlevele, eltitkolt szovjet tartózkodási engedélye, a hazai és szovjet vezetőkkel folytatott levelezése, többek között Hruscsovhoz és Brezsnyevhez intézett leveleinek egész sora. Mindezek eredetisége a szerzők szerint megkérdőjelezhetetlen.
A lebilincselően izgalmas és olvasmányos kötetben kirajzolódik Rákosi életútja, kezdve tizenöt éves raboskodásával a szegedi Csillag börtönben – ami a Horthy-korszakban az ÁVH későbbi börtöneihez képest szanatóriumnak számított –, mely remek iskola volt számára: elkezdhette önmaga politikai topmenedzserré fejlesztését a többi bebörtönzött kommunista között. Szabadulását követően a moszkvai Komintern-évek során a GRU, azaz a szovjet katonai hírszerzés ügynökévé avanzsált; orosz történeti források is megerősítik Rákosi áldozatos ténykedését, melyeket a csehszlovák és német kommunista vezetők feljelentése érdekében tett. Miközben az általa kialakított „Rákosi-brand” (a szerzők szóhasználatával élve) eljuttatta a hazai párthierarchia csúcsára, ahol 1948 és 1956 közötti regnálását sok száz halálos ítélettel végződő koncepciós per fémjelezte, tízezrek sínylődtek politikai okokból börtöneiben és kényszerlakhelyekre kitelepítettek 300 000 embert.
Mélyrepülése 1956 nyarán kezdődött moszkvai „gyógykezelésre” utazásával. Éveken át fáradhatatlanul bombázta hazatérését sürgető leveleivel a Kreml urait és a hazai pártvezetést egyaránt – ezek sorra válasz nélkül maradtak –, mígnem Kádár közbenjárására (aki számára Rákosi egy politikai lidérc maradt) a kínai határ mellett lévő kirgiz városka komfort nélküli lakásába telepítették át. Innen 1967-ben a nyizsnyij novgorodi Gorkijba költöztették át, itt élt 1971-ben bekövetkező haláláig.
Ungváry és Meruk kötete Rákosi lelki torzulásának anatómiája is egyben.
A könyvben szereplő levelezései alapján és a szerzők szerint is megállapíthatjuk, hogy tetteiért sosem tartotta önmagát felelősnek, önkritikája legfeljebb arról szólt, hogy még keményebbnek kellett volna lennie.
Mások, mint a vele barátságban álló Varga Jenő, tisztábban látta a helyzetét, egy Rákosinak írt levele szerint „aki a politikai sakkjátékban mattot kapott (…), annak azért fizetnie kell (…), van, aki az életével fizet, van, aki a száműzetésével”. (Jaffa, 2018. 338 o.)
