A nagyszobában, a szőnyegen szoktunk birkózni, de anyu sokszor azt mondja, hogy fáj, és néha el is sírja magát a vadulásomtól, mert őt le tudom szorítani, és akkor az apu azt mondja, hogy így könnyű, ne a nőkkel kezdjek, hanem vele.
Néha vele is szoktam birkózni, de az nem olyan jó, ráadásul mindig le is győz, és erősen megszorít, meg rám is fekszik, hogy nem kapok levegőt. És ha bokszolunk, akkor először mindig én üthetem a karját, aztán ő üti az enyémet, de akkor mindig elmegy a kedvem, mert olyan nagyokat üt.
Furcsa, hogy milyen gyerekesek tudnak lenni a felnőttek.
Nem értik, hogy ez játék.
Én csak az anyuval szeretek birkózni. Az iskolában is azt szeretem, ha a lányok kergetnek, lehetőleg egyszerre többen.
A fiúkkal nem szeretek játszani, mert vadak.
Beteg vagyok. Nem kell iskolába mennem, de anyu nem is visz a mamihoz. Otthon marad, kettesben, velem, és például társasozunk. Érzem, hogy estére újra forró mindenem a láztól, néha remegek is, és ráz a hideg, de betegnek lenni jó, ha éppen nem csavarnak rám hideg priznicet vagy nem tesznek hűtőfürdőbe.
Ha beteg vagyok, anyu odaül mellém és dédelget. Ilyenkor figyelmes és gyengéd, kedvesen szól hozzám, nem parancsolgat, nem is kiabál, nem is kapkod és nem is siet, hanem úgy viselkedik, ahogy egy igazi anyának kell. Neki is jó szerintem, hogy itthon maradhat, látszik rajta, hogy megnyugszik, nem ideges. Mintha egy felnőttnek is kellene félnie, ha munkába megy, úgy, mint egy gyereknek az iskolában.
Anyu az intézetben beteg gyerekekkel foglalkozik. Velük mindig kedves, láttam, amikor egyszer bevitt.
Azért vitt be, hogy megszokjam, hogy ők is olyan emberek, mint mi. Még simogatta is őket, pedig betegek. Olyan furcsán néztek és beszéltek, és félelmetes volt az arcuk, nyálas a szájuk, és az anyu még az orrukat is kifújta. És nekem azt mondja, hogy a beteg gyerekekkel nagy szeretettel kell bánni, és figyeljek oda, ne éreztessem velük, hogy betegek, de én nem tehetek róla, hogy félek tőlük, ahogy odajönnek hozzám, és engem is meg akarnak simogatni, mint őt.
Szerintem az egészséges gyerekekkel is nagy szeretettel kell bánni, és nemcsak akkor kell sokat lenni velük, amikor betegek. És amikor egészségesek, akkor se kell őket ugráltatni, hogy csináljanak rendet a szobájukban, rakják el a játékaikat, és feküdjenek le korán aludni.
Az anyu az apuval együtt például állandóan csak nevelnek és feladatokat adnak, meg kötelességekre szoktatnak, mint például a tanuláson kívül a cipőpucolás és a szemétlevivés, és ellenőrzik, hogy végrehajtottam-e mindent, csak azután szeretnek, addig szigorúak.
Azért az nem szép dolog szerintem, hogy ilyen munkákat végeztetnek velem. Olyan, mintha én is piszkos volnék. Még az ő cipőjüket is nekem kell kipucolni, merthogy állítólag ez a munkamegosztás, ők addig mást csinálnak, például pénzt keresnek, de szerintem csak azért van így, mert én vagyok a legkisebb, és nem tudok védekezni.
Ezért szülnek gyereket, hogy legyen kit dolgoztatni? Ha meg nem végzek el valamit, akkor haragszanak, hangosan beszélnek velem, és tévémegvonás van.
Az életben első a kötelesség, mondja apu, és mindenért meg kell szenvedni, mert csak annak van értéke, amiért megdolgozik az ember, ami csak úgy az ölébe hullik, annak nincs.
Ezt én nem hiszem, mert én például cipőpucolás nélkül is szívesen nézek tévét, és nagyon is tudom értékelni, ha nem kell dolgoznom érte.
És amikor megkérdezem, hogy ő miért veheti be a kést a szájába, ha nekem nem szabad, akkor apu azt mondja: Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Vagy azt mondja: Csak. Ami pedig szintén igazságtalanság.
Azért jó, ha beteg vagyok és magas a lázam, mert akkor apu és anyu is kedveskednek, csak úgy. Apu is odaül az ágyam szélére, bár fél egy kicsit, hogy elkapja, és arról mesél, amikor ő volt kisfiú, és például bekötötték a torkát. De olyan komolyan és szomorúan mondja az egész gyerekkort, hogy később nem is emlékszem arra, amit mondott, mert csak a szomorúságára figyelek, megkérdezni meg nem akarom, amit elfelejtettem, mert akkor azt hiszi, hogy nem figyeltem eléggé. És már nem is akarok örülni, ha nekik ilyen rossz volt a gyerekkoruk, de egyedül maradni se szeretnék.
Éjszakára, kivételesen, anyu mellé fekhetek, bár apu azt mondja, így megfertőzöm, mégsem küldenek ki a szobámba. Anyu akkor igazán anyu, amikor baj van, ezért én kimondottan szeretek beteg lenni.
