Egy sztetoszkóp, és néhány halkonzerv – átlagosnak tűnő kiállításmegnyitó és azzal egybekötött performansz az acb Galéria NA kiállítóterében. A konzervdozokat vizsgáló Ladik Katalin láttán könnyen felvetődik a kérdés: mégis, mi lesz ebből? Mígnem odáig hajtja a kíváncsiság, hogy már az ő fülében is ott a sztetoszkóp, és a trükk forrását keresi: mit csinál ez a nő, hogyan kocogtatja ezzel az orvosi műszerrrel a konzervdobozokat, amitől olyan, mintha… Aztán meghallja az egyre erősödő és halkuló szívdobbanásokat.
„A befogadótól függ, hogy milyenek az érzékszervei, a hullámhosszai vagy a csápjai. Valaki csak értelmezni szeretné a dolgokat, az egy réteget kap. Aki pedig inkább átengedi magát a hatásnak, az többet” – hangsúlyozta az előadást követően Ladik Katalin. S bátran kijelenthető, hogy ugyanez igaz művészetére is, újabb és újabb réteget ránt le a benne rejlő határtalannak tűnő forrásról.
- A művész már a hetvenes évektől ünnepelt performere, színésznője és költője volt Jugoszláviának és a régió különböző színtereinek, mert nem csak magyarul adta elő a verseit, performanszait, hanem bizonyos esetekben szerbül, szlovénül is – emelte ki lapunknak Kürti Emese, az acb Galéria művészettörténésze –. Jugoszláviában, ahol a kortárs zenének és az experimentális művészetnek nagyon fontos helyszínei és művészei működtek, elismerték és sokra tartották. Miután 1976-ban megjelent Phonopoetica című lemeze, sorra hívták meg a világ fontos intézményeibe.
A galéria terében bemutatott Éneklő ládák című kiállítás hangköltészeti projektet visz színre; előzménye egy fotósorozat, amely Szombathy Bálint és Ladik Katalin együttműködéséből született. Az 1976-ban készült, betűkkel ellátott halszállító ládákat ábrázoló képeket a művész 2017-ben hanganyaggal, elmondása szerint „egy új dimenzióval” bővítette. S ez a dimenzió tovább bővült és szélesedett egy testi, élő anyaggá A halkonzervek szívverése című performanszon keresztül. „A ládák üresek, csak a tulajdonos nevét jelző feliratok vannak rajtuk. Én csak feltételezhetem, hogy bizonyára halak voltak bennük, élő halak. De ezek eltűntek, s itt vannak a mindennapi polcainkon. A konzervek valójában olyanok, mint a koporsók. Itt vagyok én, aki úgy tekintek a természetre és a tárgyakra, mint az élőlényekre – hiszen a verseimben és mindenben a tárgyakba lehelek életet, beszélnek nálam a tárgyak. Úgy gondoltam, hogy ezt meg tudom valósítani azzal, ha kiállítom ezeket a különböző formájú és színű halkonzervdobozokat, és egy sztetoszkóppal egyrészt konkrét zörejzenét is produkálok – ami nem élő –, valamint a szívdobogást is előállítom hang formájában” – részletezte Ladik Katalin az előadás felépítését. „A múlt idő ezáltal jelenné változik, vágy-idővé. A valamikori életükbe vezet vissza, amikor dobogott a szívük. Olyan jó beleképzelni, hogy ezek is élőlények voltak.”
A művész úgy véli, nem értelmezni kell ezeket az előadásokat, sokkal inkább hagyni, hogy hasson az emberre. Ez a hatás, az érzékelés központi szerepet tölt be művészetében, s úgy látja, az ember úgy élheti a lehető legteljesebben az életét, ha odafigyel a világra, az őt körülvevő rezdülésekre, emellett pedig önmagába is mélyen beleás – erről a folyamatról pedig olyan könnyedén beszélt, mintha ennél mi sem lenne könnyebb, még jelenlegi felgyorsult, zajos, impulzusoktól duzzadó világunkban sem.
„Azok számára, akik a hagyományos művészet nyelvén nevelkedtek, nyilvánvalóan ez egy nehezebben befogadható médium, annak ellenére, hogy nagyon hosszú múltja van. Ennek egyik oka, hogy a nagyközönség nehezebben fér hozzá a nemhagyományos műformákhoz, ami elsősorban az oktatáson múlik, illetve azon, hogy korábban kevésbé jelenhettek meg kiállítási szituációban ezek a művek. Ha ennek a művészetnek egészen az archaikus rétegei, mechanizmusai felől közelítünk, azt látjuk, hogy nagyon egyszerű dologról van szó; a hangköltészet a maga ritualisztikus nyelvezetével egészen könnyedén visszavezethető a zenei improvizációkra, vagy a gyerekhangok működésmódjára” – hangsúlyozta Kürti Emese, hozzátéve, nem véletlen, hogy Ladik legnagyobb rajongói a gyerekek. „Ugyanazt az ösztönös, ritualisztikus, és improvizatorikus működésmódot hallják viszont, mint ami az ő teljesen elfogulatlan nyelvüket is jellemzi. Itt is a nyitottság az, ami rendkívül fontos: az a legnehezebb egy felnőtt ember számára, hogy megszabaduljon az olyan elvárásoktól, mit is kell, hogy nyújtson számára a művészet.”
