John Coltrane (1926–1967), az egyetemes jazztörténet meghatározó személyisége 1963. március 6-án reggel bement a New Jersey-i Van Gelder stúdióba, hogy egyetlen nap alatt felvegyen egy teljes lemezanyagot. Új kompozícióit legsikeresebb kvartettjével rögzítette, amelyben a ma is élő (épp 80 éves) McCoy Tyner zongorázott, Jimmy Garrrison nagybőgőzött és Elvin Jones dobolt. A felvétel sorsa azonban szerencsétlenül alakult: a mesterszalagot véletlenül a stúdióban hagyták, később egy időre meg is feledkeztek róla, aztán (a művész halála után) már hiába keresték Coltrane kiadója, a jelenleg a Universal Music csoporthoz tartozó Impulse szakemberei. Néhány hónappal ezelőttig senki sem tudott arról, hogy a felvételből létezik egy másolat, amit Coltrane átadott az első feleségének, Naima Juanita Grubbsnak. Naima családtagjai a hagyaték rendezése közben, véletlenül bukkantak a példányra, amelynek zenei és technikai minősége olyan kiválónak bizonyult, hogy az Impulse mostani vezetői a kiadás mellett döntöttek. A több mint fél évszázadon át elveszettnek hitt lemez világpremierjét június 29-én tartották a kaliforniai Santa Monicában.
„Olyan történelmi léptékű felfedezés ez a jazztörténetben, mintha a régészek találtak volna egy új kamrát a gízai nagy piramisban” – mondta Coltrane egykori kollégája és barátja, a 88 éves Sonny Rollins szaxofonos a The Guardian kérdésére. Valóban: az albumon szereplő hét kompozíció közül kettő eddig teljesen ismeretlen volt a publikum előtt: még címük sincs, csak sorszámuk (Untitled Original 11383 és 11386). A One Up – One Down című szám azért érdekes, mert bár a legelszántabb Coltrane-rajongók a Birdland jazzklubban rögzített koncertfelvételről emlékezhetnek rá, stúdióban Coltrane soha többé nem játszotta. Különleges a Nature Boy című kompozíció is, amit eredetileg (1948-ban) Nat King Cole vitt világsikerre, Coltrane azonban teljesen átformálta, újraértelmezte a populáris dalt. A Nature Boy-ból egy 1965-ös stúdiófelvétel is létezik, és a kettő között óriási a különbség. A most előkerült, 1963 tavaszi felvételen a kvartett viszonylag kötött formában, hosszas hangszerszólók nélkül interpretálja a balladát, két évvel később viszont már (a megszülető free jazz szellemében) Coltrane rögtönzéseiben szinte fel sem lehet ismerni az eredeti dallamot. Az osztrák és magyar jazzbarátok számára különösen érdekes lehet a Vilia című tétel, amelynek témája Lehár Ferenc operettje, A víg özvegy közismert Vilja-dalából építkezik.
Coltrane életművének avatott kutatója, Ben Ratliff a New York Times kérdésére úgy vélekedett az elveszettnek hitt lemezről, hogy a legendás szaxofonos – halála előtt négy évvel – itt indult el utolsó nagy korszaka, a bebopot fokozatosan felváltó free jazz felé. „Az egyes darabok kibontásában nincs nyoma előre eltervezett koncepciónak: Coltrane és a kvartett rábízta magát a pillanatra. Nagyon sok új hangzást itt próbáltak ki először, sokat merítettek a blues örökségéből, és nem nehéz észrevenni, miként előlegzi meg a Both Directions at Once az utolsó nagy Coltrane-albumok, az 1964-es Love Supreme, az 1965-ös Transition és Ascension hangzásképét.” A furcsa címadást (Egyszerre mindkét irányba) Ratliff egy kompozíciós ötlettel magyarázza: Coltrane szerette úgy „megbolondítani” a témákat és az improvizációkat, hogy egy zenei szakaszt a kellős közepén kezdett el játszani, s onnan párhuzamosan haladt a kezdőpont és a végpont felé. Ezzel nem ért egyet John Fordham jazzkritikus, aki szerint a cím arra utal, hogy a lemez két alkotói korszak határán helyezkedik el. Coltrane még egy utolsó pillantást vet a virtuóz és melodikus bebopra (amelynek világsikerét köszönhette), de közben már előretekint az utolsó évek intenzív, mantra-szerűen ismétlődő, erős spirituális töltetű muzsikájára.
