Száz évvel ezelőtt Kaffka Margit végtelenül fel volt háborodva azon, hogy a nyugatos szerzők a kávéházakban külön asztalhoz ültették a költő feleségeket és őt magát is közéjük "száműzték" – szól Dénes Zsófia, Ady Endre menyasszonyának meséje Kaffkáról. A történet akár igaz, akár nem – a Dénes Zsófiára jellemző vitriolos természet alapján könnyen előfordulhat, hogy nem az – maximálisan visszaadja a századforduló nőinek vágyakozását arra, hogy egyenrangú félként vehessék ki részüket a férfiak mellett a művészetekben.
A Múzsák, modellek, művésznők című a Magyar Nemzeti Galériában tartott előadásában Szécsi Noémi írónő, a Halcsontos Fűző blog szerzője kiemelte, hogy a századforduló előtt a nőknek két lehetőség jutott, amit a társadalom elfogadott: a viszonylag passzív szerep, amely azt diktálja, hogy a nő legyen mentes a külső világ "szennyétől" és ettől a férfi védelmezze meg; ilyenek voltak az otthonülő, családot irányító és gyermeket nevelő asszonyok.
A másik szerep a múzsaként való megjelenés, vagyis amikor a férfiak művészetének lettek az alárendeltjei. "Művészatyádnak ideálja, megihletője, mindene" – idézte Szécsi Lotz Kornélia sírfeliratát, aki Lotz Károly festészetének volt az alárendeltje: hiába volt zongoraművész, mégis múzsaként ismerték el és saját művészete végig mellékes maradt.
1900-as mérések szerint 2,5 millió olyan nő élt Magyarországon, aki dolgozott és jövedelemmel rendelkezett. Ez alapján gondolhatnánk, hogy nem is volt akkora differencia a nemek lehetőségei között, ám Szécsi rámutatott: a Statisztikai Közlemények kimutatása csalóka, mert ezeknek a nőknek a nagy része ipari munkás, házicseléd vagy parasztasszony volt. Ráadásul női szakmának klasszikusan azt tekintették, amely ápolással, gondoskodással függött össze.
Azokon a területen, amelyek ezen kívülre estek pedig szinte lehetetlen volt egy nőnek elhelyezkedni. "Muszáj volt házasodniuk ahhoz, hogy ezekből a szakmákból ki tudjanak törni, mert ha nem mentek férjhez, akkor a család, a rokonság nyakán csak koloncok voltak és csak ilyen klasszikus női munkákra volt lehetőségük" – mondta az írónő.
Az oktatás területén is csak magukra hagyatkozhattak: egyetemre 1895-től iratkozhattak be, viszont az első leánygimnázium csak 1896-tól indult. Vagyis aki egyetemre szeretett volna menni, annak máshogyan kellett megszereznie azt a tudást, amire a felvételihez szüksége volt. Azonban gyorsan behozták a lemaradást: "az első feminista szervezet alapítói 1904-ben már ezek az első egyetemet végzett nők lettek" – hangsúlyozta az írónő.
Szécsi Noémi szerint voltak olyan művészeti ágak, amelyekben jobban elfogadták a nőket, és így ezek nagyban hozzájárultak a nők "felszabadulásához". Ilyen volt a képzőművészet vagy az előadó-művészet, hiszen ezekben aligha lehetett kiküszöbölni a nők jelenlétét. De a zeneművészet is elfogadónak bizonyult, például Geyer Stefi – aki egyébként Bartók Béla nagy szerelme volt - a századfordulóra koncertező hegedűművésznővé vált. Azonban hiába ért el páratlan sikereket, még mindig nemi alapon hasonlították össze más művészekkel. Szécsi egy 1907-es koncertkritikából idéz: "szinte már csak egy egyetlen női vonás maradt meg benne: a meleg, hajlékony énekszerű dallam".
Az írónő szerint ez is alátámasztotta azt a korabeli vélekedést, amely mindig a férfias vonások összességéhez hasonlította a női művészetet, mert a férfit tartotta tökéletesnek. "Ha még egy karrier ígéretesen indult, akkor is azt gondolták, hogy a nő később, amikor megházasodik és gyermeke lesz feladja majd a művészi ambícióit" – mondta Szécsi.
Az írónő idézte Tábori Kornél újságírót, aki 1907-ben három kasztba osztotta a dolgozó nőket a keresetük alapján: a diplomás, festő- és írónők csoportjára, a munkásnőkére és a hivatalban dolgozókéra. Tábori szerint az írónők kerestek a legjobban és példaként hozta Beniczkyné Bajza Lenkét, Tutsek Annát, Lux Terkát, Szikrát (Gróf Teleki Sándorné) és Szabóné Nogáll Jankát. Szécsi szerint igaz, hogy ezek a nők valóban igen sikeresek voltak, csakhogy csupa női témával foglalkoznak, vagyis nem a szépirodalom, hanem az éppen népszerű műfajok művelésével. Így ismét csak egy kifejezetten női platformon kaptak helyet és nem a férfiak mellett.
Hogy lássuk mennyire egyoldalú Tábori felsorolása Szécsi kiemelte, hogy például Kaffka Margit, aki a "férfi témákban" állta meg a helyét, még halálának évében, 1918-ban is azt írta egy Hatvany Lajosnak fogalmazott levelében, hogy írói honoráriumából képtelenség megélnie.
Ugyanakkor lassan a társadalom kezdte elfogadni a nőket mint a művészet művelőit is: 1913-ban a Vasárnapi Ujság képriportot közölt Kalivoda Kata festőről, akit otthonában látogattak meg. Kiemelkedő dolog volt, hiszen főleg férfiakról, esetleg színésznőkről jelentek meg riportok. "Bizonyíték arra, hogy a festőnők meghódították a társadalom elismerését" - hangsúlyozta Szécsi.
