A kormányzat nagyban támaszkodna az alternatív iskolák szakmai tudására, de a magánintézmények egy része mégis nehéz helyzetbe került a minisztérium késlekedése miatt

Lannert Judit oktatási miniszter egy nyári egyeztetés után, amit az AME-val, valamint a Magyar Waldorf Szövetség képviselőivel folytatott, azt írta, az önök által felhalmozott tapasztalatok – például a sajátos nevelési igényű gyermekek inkluzív neveléséről vagy a művészettel támogatott tanítási-tanulási módszerekről – olyan értékes szakmai tudást jelentenek, amelyre érdemes építeni, akár az állami iskolákban is. A korábbinál könnyebb idők jöhetnek az alternatív iskolákra?

Az egyeztetések jó, konstruktív hangulatban zajlottak, de a működés szintjén egyelőre még nem érzékeljük, mi felé megyünk. A szakmai tudásról fontos beszélni, de a magánintézmények működése sokkal bonyolultabb ennél. Jelenleg a miniszter jogköréhez tartozik az intézmények nyilvántartásba vétele, illetve a köznevelési szerződéshez kötött finanszírozásban részesülő intézmények esetében ezeknek a megkötése vagy meghosszabbítása. Ezt a gyakorlatot az előző oktatásirányításból örököltük, még egy viszonylag kisebb intézményi változtatás is minisztériumi szakvéleményhez kötődhet. Sajnos idén ezeknek a szakvéleményeknek a kiadása nagyon nehézkesen zajlott, több intézményünk elutasító határozatot kapott, és szintén több esetben egyáltalán nem érkezett meg a szükséges határozat. Még nem látjuk teljesen át, ez milyen következményekkel jár, de lehetséges, hogy van olyan intézmény, amelynek így ellehetetlenül a működése. Az új intézmények esetében még akár érthető is lehet, jobban meg akarják vizsgálni, kell-e egy új iskola az adott helyre. De amikor például egy alapfokú művészetoktatási intézmény másik épületbe költözik, mert az előző helyéről kirakták, és ott pontosan ugyanazt a tevékenységet szeretné folytatni, érthetetlen, miért nem veszik nyilvántartásba. Nagyon örülünk, hogy a minisztérium elismeri a szakmai munkánkat és a tudásunkat, de ha ezek az intézmények nem működhetnek, akkor a tudásunkat is nehéz lesz átadni.

Mivel indokolta minisztérium ezeket a döntéseket, illetve a késlekedést?

Ha van hivatalos indoklás, akkor általában arra hivatkoznak, hogy az adott körzetben van elegendő férőhely más intézményekben, de úgy tudjuk, egyes esetekben semmilyen visszajelzés nem érkezett. Úgy tűnik, hogy nagyon nehezen indul az új rendszer kialakítása, ami minket nagyon rosszul érint. Mielőtt a kormányhivatal kiadhatja a működési engedélyt, ki kell kérnie a miniszter szakvéleményét arról, hogy szükséges-e az adott feladatellátás. Ez önmagában is problémás, ezt az előző oktatásiránynak is többször jeleztük, ugyanis a jogszabály nem definiálja azt, mit jelent, hogy valami szükséges. Eddig is volt olyan, hogy egy településen az egyik intézmény nyilvántartásba vételét elutasították, mondván nem „szükséges”, egy másikét meg mégis engedélyezték. Ez a rendszer eddig sem volt átlátható, lehetőséget adott az egyedi mérlegelésre.

Ez azt jelenti, hogy vannak iskolák, amik most ott állnak üresen, és nem tudtak elkezdeni szeptember 1-jén gyerekeket fogadni?

Nem egészen. Gimnáziumok és általános iskolák csak olyan módon érintettek ebben a történetben, hogy újak nem kaptak működési engedélyt. Ez sem könnyű helyzet, van olyan alapítás előtti vidéki iskola, aminek az indulását a helyi önkormányzat és a helyi közösség nagy része is várta, mert örömmel fogadják a betelepülőket, és ettől várják a hely megtartó erejét a fiatal családok számára. Akik nagyobb számban érintettek a mostani problémában, azok a nem kötelező feladatellátást végző intézmények, például az alapfokú művészeti iskolák. Ezeknek közül sokan dolgoznak vidéken, elmaradottabb településeken. Ezek esetében nem arról van szó, amit általában gondolunk a magániskolákról, hogy jön a szülő és sokat fizet az iskoláért, sőt ezeken a helyeken sokszor nem is a szülők keresik meg az intézményeket, hanem az intézmények mennek oda, és ott helyben, a hátrányos helyzetű falvakban végeznek művészeti oktatást. Komoly hátránykompenzáló feladatot látnak el avval, hogy a zsákfaluba elviszik például a néptáncot, és ezzel megszólítanak gyerekeket. De az is jellemző, hogy állami iskolákkal együttműködve végzik ezt a feladatot, a tankerületi iskolákban tartanak művészeti foglalkozásokat. A most nehéz helyzetbe került érintettek között vannak korai fejlesztő intézmények is. Ez egy nagyon fontos terület, és az országos ellátás majdnem fele magánfenntartónál van, mert az állami rendszerben egyszerűen nincs annyi hely, ahány gyereknek erre szüksége van. A korai fejlesztőknek köznevelési szerződést kell kötni az állammal ahhoz, hogy megkapják a tevékenységükre a finanszírozást.

Lannert Judit korábban többször is kifejezte, úgy gondolja, az alapítványi és magániskolák tovább nyitják azt a társadalmi ollót, amit egyébként az állami oktatás sem képes bezárni. Igaza van ebben?

A magániskola kifejezés ilyen szempontból nagyon félrevezető, mert kétségtelenül vannak profitorientált intézmények, amelyekbe nagyrészt az elit gyerekei járnak. Ugyanakkor a szférának jelentős része nem elit. Sok intézményünk valós szakemberi ellátottsággal fogad be sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyerekeket, és a magánszférában vannak olyan intézmények is, akik szociokulturális területen foglalkoznak hátránykompenzálással. Ilyen például az Iványi Gábor-féle Wesley vagy a Burattino. Emellett vannak az L. Ritók Nóra nevéhez köthető, az Igazgyöngyhöz hasonló kezdeményezések is, akik nagyon nehéz terepeken működnek, és éppen azért dolgoznak, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket minél inkább támogassák, és elérhetővé tegyenek nekik olyan szolgáltatásokat, amit egyébként nem tudnának megkapni. Fontos érteni, hogy számos közösségi, alapítványi, egyesületi iskola kifejezetten azért jött létre magánfenntartásban, hogy minél jobban függetlenítsék magukat szakmailag az államtól. A legrégebbiek közül többen, amelyek a rendszerváltás után alakultak, a kezdetekkor nem is kértek a szülőktől hozzájárulást vagy csak valami jelképes összeget. A kényszer szülte, hogy mára ezek közül több elit iskolává vált, mert a megszűntek az egyéb finanszírozási lehetőségek. Az állam nem ad elég finanszírozást, pályázati források pedig nincsenek. A magániskolák a gyereklétszám alapján kapnak valamennyi pénzt az államtól. De még így is, ugyanannak a gyereknek az oktatása az államnak akkor a legolcsóbb, ha azt egy magániskola látja el.

A magán- és alapítványi iskolák tandíjának összege nagyban különbözik az egyes intézmények között. Mi az a pluszszolgáltatás, amiért a szülők a zsebükbe nyúlnak?

Fontos azt leszögezni, hogy ezek az intézmények azért vannak, mert sok gyerek számára az állami iskola valamiért nem tudja azt nyújtani, amire szüksége lenne. Sok magániskolában lényegesen több pedagógus jut a gyerekekre, éppen ezért sokkal hatékonyabban integrálnak mindenféle nehézséggel küzdő gyereket. Most a Kürt Alternatív Gimnáziumban ülünk, ahol én is dolgozom, itt olyannyira van csoportbontás, hogy ha kell, pár tanulónak is tartunk külön órát. Több iskolapszichológus és több fejlesztőpedagógus is dolgozik nálunk. De ennek ára van. A pedagógusok és szakmai munkát végzők bérét az állam határozza meg, viszont csak annyit finanszíroz meg ebből, amennyit ő kijelöl erre a feladatellátásra. Ha egy magániskola több pedagógust foglalkoztat, mert így tudja hatékonyan ellátni a gyerekeket, akkor a többletet valakinek ki kell fizetni. 

A Fidesz központosított oktatásirányítása alatt rengeteg család döntött úgy, hogy kiveszi a gyerekét az állami iskolából, és inkább keres egy alternatív intézményt. Ez ahhoz vezetett, hogy viszonylag sok ilyen iskola alakult, köztük olyanok is, amelyek nem feltétlenül végzik jól a munkájukat. Önök is tapasztalják ezt?

Az előző kormányzás alatt a magánszférához való viszony elég kétirányú volt. Egyfelől számos olyan jogszabály született, amely korlátozta a működésünket, másfelől időnként megjelentek olyan magánfenntartású intézmények, amelyek komoly állami támogatást kaptak. Egyébként évek óta foglalkoztat minket, hogyan lehetne egy minőségbiztosítási rendszert kialakítani, mert nekünk is problémát jelentenek a szférában azok az intézmények, amik mást csinálnak, mint amiről beszélnek, vagy valahogy nem korrekt módon látnak el gyerekeket. Nagyon nehéz helyzeteket idéz elő, amikor egy-egy ilyen iskola bedől vagy nagy gond van körülötte, mert az a teljes szférára rávetül. Az AME szakmailag nem válogathat az intézmények között, de nagyon igyekszünk, hogy az etikusságnak és bizonyos minimumoknak mindenki feleljen meg.

Mi az, amit el kellene tanulnia az állami iskoláknak az alternatívoktól?

Az egyik legfontosabb a rugalmasság. A mi intézményeinknek alapfeltétel, hogy rugalmasan kell igazodni a változó környezethez minden szempontból. Mivel nálunk a szülő egyfajta megrendelőként van jelen, sokkal hamarabb kifejezi, ha valamivel problémája van, és ez a gyerekekre is igaz, ehhez pedig az iskolának alkalmazkodnia kell. Vidéken nem tudják megvetni a lábukat ezek az intézmények, ha nem tudnak hasznos tagjai lenni a közösségnek. A magániskoláknak muszáj a jogszabályokra, a gazdasági és társadalmi környezetre nagyon gyorsan reagálni. Emellett ezek között az iskolák között sokan nagyon profik abban, hogy hogyan kell a szülőket transzparens módon bevonni a folyamatokba és elérni, hogy a család és az intézmény együtt tudjon működni, és mindenki értse, a gyerek érdeke a legfontosabb. A vidéken működő művészeti iskolák azt is bebizonyították, hogy nem csak a középosztálybeli családokkal lehet jó együttműködést kialakítani és lehet az oktatás mellett egyfajta szociális ellátást is megadni a gyerekeknek. Az Alapítványi és Magániskolák és -óvodák Egyesületével élen járunk a hálózatosodásban. Közel 35 éve fogjuk össze a korai fejlesztőtől a művészeti iskolákon át az érettségit adó intézményekig ezeket a nagyon színes intézményeket szerte az országban. Mostanra eljutottunk oda, hogy különböző szakmai műhelyekben adnak egymásnak tanácsot az intézmények és ezekben hatalmas tudás koncentrálódik.

Ha egyszer csak az állami iskolák magukévá tennének minden értéket, ami az alternatívokban megvan, akkor elképzelhető, hogy többé nem lenne szükség ezekre az intézményekre?

Ez egy nagyon-nagyon lassú folyamat, már csak azért is, mert nincs az országban annyi pedagógus és egyéb szakember, hogy minden iskola így tudjon működni. Sokat hivatkozunk a skandináv modellekre, ahol azért tud az integráció nagyon jól működni, azért tudnak mindenféle gyereket befogadni az osztályterembe, mert nagyon sok az „árnyékpedagógus” és a háttérszakember, aki segíti a tanár munkáját. Egyelőre nem kaptunk egyértelmű választ az új kormánytól arra, hogy mit terveznek az alternatív és magániskolákkal és a magánszféra egyéb intézményeivel még az egyeztetési folyamat zajlik, amiben mi folyamatosan részt is veszünk, minden társadalmi vitára bocsátott tervezet véleményezünk. Annak örülnénk, ha lenne egy szakmai kritériumrendszer, ami meghatározza, hogy minek kell szakmailag megfelelni egy intézménynek, és aki ennek megfelel, fenntartótól függetlenül ugyanolyan finanszírozást kapna. A holland rendszer ilyen, gyakorlatilag senki nem tudja, hogy az adott iskolának pontosan ki a fenntartója, mert pont ugyanazt a finanszírozást kapja mindenki, cserébe ugyanannak az elvárási keretnek kell megfelelni, viszont nagyon nagy az autonómiájuk abban, hogy ezt hogyan érik el. Egy ilyen rendszerben törvényszerűen elhullik az, aki nem jól végzi a dolgát. Annak viszont, aki jól csinálja, nem kell attól tartania, hogy ellehetetlenül.

Ezekben az iskolákban sok esetben olyan gyerekek találnak végül a helyükre, akiket valamiért már nagyon meggyötört az állami rendszer. A KSH legfrissebb adatai szerint az előző tanévben összesen 115 401 főre nőtt a sajátos nevelési igényű gyerekek száma az egy évvel korábbi 109 430-ról. Ez a legnagyobb növekedés az elmúlt 15 évben. Az autizmusspektrum-zavarral diagnosztizált gyerekek száma 13 238-ról 15 285 főre emelkedett egy év alatt. Ön szerint miért van ez és mit kezd velük az iskolarendszer?

A gyerekek szükségletei és a szülők igényei nagyon nagy arányban tolódnak el a gyógypedagógiai ellátás felé. A másik tendencia, hogy egyre több középiskolás gyerek családja fordul iskolaválasztási tanácsért hozzánk, míg korábban inkább ovisok, kisiskolások jöttek ilyesmire. Van, aki bekerül az áhított iskolába, de a tempót nem bírja, van, aki bullyinggal szembesül, és olyan is van, akiről a középiskolában derül ki, hogy alapkészségei hiányoznak. Valóban egyre több – ahogy Gyarmathy Éva pszichológus szokta mondani – a „furi” gyerek, akik számára nem nagyon van ellátás az állami rendszerben. Van olyan tankerületi körzet, ahol papíron az összes iskola fogad autista gyereket, csak éppen egyikben sincs egy ehhez értő szakember sem. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nagyon sok a pszichés terheltségű gyerek is, lehet, hogy nem is kapnak semmiféle papírt az állapotukról, csak éppen nem tudnak bejárni, vagy gyakran nehéz helyzetbe keverednek és erős támogatásra szorulnak. Nem tudom ennek az okát, de tény, hogy egyre kevesebb az átlagos gyerek. Egyre többen kapnak autizmus-diagnózist is, sokszor olyan remekül kompenzáló gyerekek, akikről nem is mondanánk meg, hogy ilyen jellegű problémájuk van, de a társas-szociális helyzetekben mégis nehézségekkel küzdenek.

Közben egyre kevesebb a gyerek, érdemes lenne megadni nekik az oktatási rendszerben, amit csak lehet, nem?

Az egész rendszernek szembesülnie kell azzal, hogy drámaian csökken a gyerekek száma. A minisztériumnak nagyon nehéz dolga lesz, biztosan nagy felháborodás lesz, ha elkezdenek intézményeket bezárni, pedig biztos, hogy előbb-utóbb erre szükség lesz. Nyilván ez a magániskolákat is érinti. Egyértelműen szükség van valamilyen szemléletbeli, módszertani változásra. Az is a meggyőződésem, hogy a többségi iskolai rendszert sok szempontból a pedagógusok és a szülők együtt tartják fenn. A szülők jelentős részére jellemző, hogy azt szeretné, az ő gyereke egyedi igényeit vegyék figyelembe, de az osztálytárs nehézségeivel már nem biztos, hogy ennyire megértő. A tanárok között meg nehezen kapnak támogatást az innovatív szakemberek. Nem lesz könnyű így a változás. Az biztos, hogy mi mindent meg fogunk tenni azért, hogy a szakmai hangunkat hallassuk, és ha van rá lehetőség, átadjuk a szféránkban felgyűlt tudást. Persze az fontos, hogy közben biztonságos körülményben működhessenek az intézményeink, és legyen szakmai minőségbiztosítása annak, hogy a nálunk kifejlesztett és kipróbált innovációk ténylegesen minőségi módon kerülnek felhasználásra.