Kattintás a művészetbe. Váratlan és egyértelmű. Pattognak egymást váltva a csatornák, ismerős arcok formálják a véleményt, nyomozók törik a fejüket, valaki nagyon nevettetni akar, felrobban egy teherautó, még mindig van NB I, vetélkednek a túl sokat tudók. Aztán egyszer csak... Szegényes szobabelső, a kép jobb szélén három alak sötétben, egyikük gyertyát gyújt, ráhelyezi – egy tortára. Most már van egy kis fény, kisfiú születésnapját ünneplik. Nehézkesen kerülnek fel a gyertyák, mindegyik évben történt valami fontos, így kiderül a gyerek élete, hogy mostohaapja van, aki alighanem alkoholista, nem is tudja végigcsinálni a ceremóniát. Majd a fiú az anyjával elindul egy titokzatos helyre, ahol gazdag ünneplésben lesz része. Vízivárosba jutnak, szép épületek, hullani kezd a hó.
És nincs több kattintás. Az egész magával ragad, kíváncsivá tesz. Csodálatos érzés. Mikor nem tudod, mit látsz, ki az író, ki a rendező, csak a mű lélegzése nyűgöz le. Akár egy fellobbanó vonzalom. Igaz, az alkotó feltárulkozásnál ritkán érnek meglepetések. Ezúttal Bereményi Géza tévéfilmjébe botlottál (Gothár Péter volt az első tipp): Hóesés a Vízivárosban.
Később majd utánanézel, hogy 2004-ben készült az író azonos című novellája alapján, amely a 2021-ben megjelent Azóta is élek című novelláskötetében olvasható. De mindez egyelőre nem érdekes. Csupán az, hogy anya és kisfia megérkezik egy impozáns házba, ahol a rég látott apai nagyapa fogadja őket egy nagy, elegáns lakásban. Felismerni benne Darvas Ivánt, de a színész ezúttal olyan eleven karakter-műalkotást farag kedvelt manírjaiból, hogy elfelejted, mekkora kedvenc, ikon. Itt nincs Darvas, csak egy deklasszált, bohémkodóan urizáló figura. Bevezet a fiú ünneplésére összehívott társaságba, rokonok, barátok közé, ott is semmivé foszlanak a színészmaszkok. Sodró társasági dinamika, árulkodó mondatok, gesztusok, ruhák, csipkelődések, gyors hangulatváltások. Belőlük derül ki minden, formálódik plasztikussá a közeg. Sejthető, hogy ez az erőteljesen vizuális jellemzés, az enyhe optikai torzítások, a kiugró, hangsúlyosan kemény, világos tónusok kiváló operatőr munkájának, stílusának gyümölcse (nem meglepő hát, mikor Kardos Sándor neve bukkan elő a záró feliratokban), de az élmény félrelöki az értékelési reflexeket. Az 1960-as évek elején vagyunk. 1956 életben hagyott szereplői szabadulnak a börtönökből, a kezdődő új érában mindenkinek újra kell definiálnia a helyét. Bereményi műve a nemzeti polgári rétegre vetíti rá a szituációt, a szorongás hangulatát egy sebeket feltépő ünnepi összejövetelbe sűrítve. Az utód, az új generáció szemszögéből láttatva mindezt, amely még nem ért semmit tökéletesen, nem állnak össze a fejében a történetek, nem képes történelmi értelmezést adni annak, amiben él. De a fájdalmak már beleégtek, ráérez az otthonkeresés nyomasztó parancsára. Ő lesz az Örökös. Aki talán idegenkedik saját közegétől, de a kötelékek nem engedik leválni róla.
Érdemes elolvasni a novellát is. Az élményen túl arra utal, hogy Bereményinek kettős művészi látásmódja van, Az író megértőbb, lágyabb, emberközelibb. A novellában kisebb hangsúly esik a társaságra, kevesebb a szereplő, az életút-mozaik. A kisfiúban a nagyapai „örökség” 1956-os emléket idéz föl, mikor dönteni kellett maradásról, menekülésről. Igazi apját ekkor sem látta, de felbukkant a lakásban kényszerű külföldre szökése előtt. Megható lezárás, szép, gyertyafényes felragyogtatása egy születőben lévő életérzésnek. A filmes Bereményi kíméletlenebb. (Ami részben talán Gothár stílusának hatása is.) Portréiban, közegábrázolásában nem a humánusat, szerethetőt emeli ki, amelyet beárnyékolnak az élet keresztútjai, hanem a torzulást. Elidegenítéssel indít, egy bizonyos távolságtartás végig megmarad, így inkább racionálisan, ridegen láttatott tetteken keresztül tárul fel filmes világában az emberi. Ez nagyon hangsúlyos jelzés, hogy az élet, a történelem, a társadalmi mozgástér megnyomorítja az embert, belereped, s ha valahogy őrzi morális elveit, annak is áporodott illata lesz.
Az írót a megbékélés vágya vezérli, a filmest a kiábrándultság keserű indulata. De a lényeg az, hogy akár a novella kerül a kezünkbe, akár a filmre kattintunk, az autonóm művészet tartományába kerülünk.
Egy olyan világba, amelynek átélése sokat segíthet abban, hogy pontosabban lássuk azokat, akiket esetleg eddig nem ismertünk, és teljesebb legyen a képünk arról, hol, milyen fájdalmak között élünk.
