Nekünk Mohács kell, írta az elkeseredett költő 1908-ban. Ady mondanivalója egyértelmű és nem véletlen, hogy az elmúlt 16 évben többször eszembe jutott. Tettünk róla, hogy megkapjuk.
Idén lesz a nemzeti katasztrófaként nyilvántartott mohácsi csata 500 éves évfordulója, ami augusztus 29-én, egy pénteki napon volt és két óráig tartott. A szörnyű helyzet kialakulása akkor is évek alatt ment végbe, most viszont a fordulópontot egy választás jelentette.
Helyzetünk és állapotunk pedig joggal hasonlítható a fél évezreddel ezelőttihez. Politikailag, gazdaságilag és társadalmilag szétesett, kétségbeejtő, nyomorúságos állapotba került a kifosztott ország. Ráadásul ezúttal úgy, hogy ami történt, azt kizárólag magunknak köszönhetjük.
Az igaz, hogy legalábbis földrajzilag nem szakadt három részre, mint akkor. Kis országként nyilván ma is ki vagyunk téve a nemzetközi hatásoknak, de korántsem olyan mértékben, mint amikor befolyással az uralkodók és uralkodóházak, országos viszonylatban a főpapok, valamint a főnemesek rendelkeztek, és a széles tömegek nem játszottak szerepet.
A múlt század fordulója óta, jóllehet a különböző politikai aktorok kiemelkedő felelőssége egyértelmű, legnagyobb szerepe (milyen gyakran elfelejtjük!) passzivitásával a népnek – ha nem ment el voksolni –, illetve leadott szavazatával a választóknak lett. A feltámadást illető reményeket nyilván erősíti, hogy földrajzilag együtt vagyunk, optimizmusra viszont sok okunk nem lehet. Szerencsére, egyfelől része vagyunk olyan nemzetközi (és főleg európai) szervezeteknek, amelyek direkt vagy indirekt eszközökkel kontrolláló hatással bírnak az ország mindenkori vezetésére. Másfelől a preferált szellemi értékek szempontjából vannak lemaradásaink. Óriási szerepe lenne az iskolázottság és az önképzés révén megszerzett ismeretek, röviden a tanultság, a kulturáltság, a kritikus gondolkodás, valamint az állampolgári aktivitás növekedésének. Éppen ezért az edukációnak minden jövőbeli, a demokratizálást valóban akaró kormányzat napirendjén ott lenne a helye.
Egészen kivételes eset az egyén életében vagy egy ország történetében, amikor jogosan lehet kijelenteni, hogy mindent, csak ezt ne, bármi más jöhet.
A mostani ilyen volt, még akkor is, ha sokan nem ismerték fel, pedig számtalan jel mutatott a feltartóztathatatlan változásra – miközben olyan személy mögé álltak be, akivel kapcsolatban jogos kételyek merülhettek fel. (Lásd: Magyar Péter = Orbán Viktor 2.0 című cikkemet, Népszava, Szép Szó, 2025. aug. 10.)
Magyar Péter = Orbán Viktor 2.0Azok tippeltek jól, akik az esélyt belülről származó személyhez kötötték. Az országos parlamenti választás útján érkező fordulat következményei ma még nem láthatók át. Önfeledt és jogos örömünket fenyegető jelek korlátozzák. A parlament és a kormány megalakulása után mintegy harmad évvel, háttérben hagyva a felszínen folyó, „minek nevezzelek” (kormány - kontra rendszerváltás) vitát, érdemes nagy vonalakban és néhány önkényesen kiemelt példával messze nem teljes értékelést megkockáztatni.
Csupán röviden megemlítem, hogy tisztában vagyok a parlamenti ellenzék létével. Meggyőződésem szerint tevékenységük minden hitelt érdemlő alapot nélkülöz, említésre méltó befolyásukkal nem számolhatunk.
Egyértelműen üdvözlendő, örömteli változások
Mindenekelőtt említendő a nemzetközi megítélés 180 fokos megfordítása az olyan nyilvánvalóan káros, sőt képtelen viselkedések és viszonyok megváltoztatásával, mint az orosz-barátság megszüntetése, és az EU-val szembeni ellenségeskedés befejezése.
Megszűnt a legfőképpen vidéken mindent leuraló velejéig hazug közmédia és ezzel teret nyernek az egyéb online médiumok, elsősorban persze a hírportálok. Amennyiben viszont pl. a miniszterelnök mondja meg, hogy ki (nem) lehet a köztévé vezetője, akkor az bizony kormánytévé. Tehát a jelek szerint a kormánymédia marad, de tartalmában és súlyában minden bizonnyal sokkal elviselhetőbb lesz a réginél.
Nagyon úgy tűnik, hogy (reméljük nem csak rövid időre) megszűnt az embereken eddig látható módon uralkodó bénultság, frusztráltság. A korábban általános érzelmi közönyt, apolitikus beállítottságot most mintha felváltaná a cselekvési vágy, az események iránti érdeklődés, azaz oldódik a politikai apátia, amihez nem kis mértékben járult hozzá a médiaviszonyok átalakulása.
Sok alkalmas, sőt, esetenként kimondottan ígéretes ember – jó részük valóban politikamentesen – került meghatározó kormányzati és egyéb pozícióba.
A korábban elnyomott, alkalmasint még vezetőik meghurcolásával is ellehetetlenített civil szervezetek levegőhöz juthatnak és jó eséllyel újraélednek. Kívánatos lenne, hogy a változás eredményeként lehetővé váló kontrolláló és edukációs szerepüket fokozottabban gyakorolják, ami egyébként az emberek aktivitását és demokratikus kulturáltságát is növelheti.
Az orbáni NER tevékenysége és mulasztása olyan felbecsülhetetlen mennyiségű igazságtalanságot, mocskot termelt, hogy a javítási igények és lehetőségek száma a végtelenhez közelít. Néhol mintha nagyobb jelentőségű folyamatok beindulásának jelei mutatkoznának, ugyanakkor amikor csak kevésbé fontos, ám kedvező dolgok történnek, a messiáshívők azonnal ujjonganak, hogy lám-lám. Egyidejűleg megerősödik bennük az érzés, hogy jól választottak. A vakhit ilyetén rögzülése megakadályozza őket azon nagy jelentőségű negatívumok (kimondhatatlanul fontos) kritikus megközelítésében, amelyek egyikére másikára az alábbiakban mutatunk rá.
Fejtörést okozó változatlanságok
A legnagyobb, mondhatni alapprobléma, hogy Magyar Péter nem demokrata. Ezt többen is, visszatérően hangoztatták (például Bauer Tamás az ÉS-ben). Ennek illusztrálására számtalan példa hozható. Orbán legjobb tanítványa a mi és az ők közötti dichotómiát már a választási kampányban is nyilvánvalóvá tette, amikor egy egészet, a nemzetet két, egymástól eltérő, sőt egymást kizáró részre osztotta. „Egyedül mi vagyunk képesek a bűnös Orbán rezsim eltakarítására, a jólét, a béke és a boldogság megteremtésére” – sulykolta visszatérően. Jellemző, hogy nagyívűnek szánt megszólalásaiban a nemzethez vagy honfitársaihoz szól. Ugyanakkor mondanivalóját „Isten áldja Magyarországot!” fohásszal fejezi be, jóllehet a KSH adatai szerint a lakosság kevesebb mint fele, nagyjából 42 százaléka tekinthető vallásosnak, 58 százaléknak nincs köze istenhez.
A dichotómia fenntartásához egyrészt figyelmen kívül hagyja a neki nem megfelelő dolgokat, illetve a parlamentben továbbra is fenntartja és indukálja az egyébként teljes közhangulatot mérgező kétoldali gyűlölködést. Támogatóinak megtartása érdekében (Orbánhoz hasonlóan) a választás után is kampányüzemmódban tartja az országot és láthatóan saját autokráciáját építi. Ebből származnak aztán a sorozatos közéleti botrányok.
Ide tartozik a kettős mérce alkalmazása: az általa óellenzékinek bélyegzett Bárándy Péter szóba sem, de az ófideszes jöhet. Mi több, kisebb-nagyobb jelentőségű, kimondottan kártékony, bűnös NER-lovagok tűnnek fel jelentős pozíciókban.
Megmaradt az előző rendszerből a félrevezető csúsztatás, hazugság, a demagógia: „hazahoztuk a magyar emberek pénzét”. Ismerős? Ezt a bejelentést tette egy Magyarország által betartandó feltételekről tartott (egyébként eredményesnek tekinthető) tárgyalás után. Ezt további hasonlók követték; a valóságos tényekhez (mondjuk így) nem igazodó, kormányzati szinten elhangzott, pontatlanul megfogalmazott nyilatkozatok formájában. Ijesztő, hogy milyen sok tájékozott és mértéktartónak, párthoz nem köthetőnek tekintett ember használja ezt a félrevezető narratívát.
Az egyik kétség nélkül legócskább történet, ahogy a Tisza Párt (akár Budapest működésének kockáztatása árán is) gáncsolja az előző kormánnyal hősiesen és eredményesen hadakozó főpolgármestert, aki egyébként naivan és angyali türelemmel keresi a jelenlegi hatalommal kötendő megállapodás lehetőségét. A városháza által indított perekben a Karácsony Gergely igazát bizonyító, azóta is érvényes, jogerős bírói ítéletek figyelmen kívül hagyása pontosan ugyanolyan törvénysértés, mint amilyet az előző hatalom elkövetett.
Nem mellékesen egyébként kiderült a biankó szavazatokkal a fővárosi közgyűlésbe küldött embereik hozzá nem értése. Nyilvánvaló, hogy a Tisza minden vonalon folyamatos szakember hiánnyal küzd.
Kérdőjelek
Az egyik legfőbb bizonytalansági tényező az alapfelállásból következik. Mannhardt András ÉS-beli cikkében (2026. 04. 24.) még a kérdést is feltette: „Túlélheti-e győzelmét a Tisza?” Adott egy, a bejegyzettségen kívül minden további (értékelhető létszámú tagság, jóváhagyott SzMSz, választott vezetőség, stb.) attribútumot nélkülöző 29 tagú (mini)párt, élén a részben tele-hócipőjű, részben érzelem-vezérelt, messiásváró emberek tömege által pajzsra emelt népvezérrel, mögötte pedig egyfelől a Tisza-szigetek által összefogott, másfelől artikulálatlan igényekkel és törekvésekkel rendelkező tekintélyes támogatói bázis. Immár túl vagyunk a konglomerátum számára jellemző és félrevezető módon „kongresszusnak” nevezett rendezvényen és szó van egy újabb, hasonló eseményről. Lehet-e szerepük a hatalomba emelőknek a hatalom megtart(at)ásában és gyakorlásában? És értékelhető, figyelembe veendő véleményük, esetleg befolyásolási lehetőségük? Kezdeményezések, próbálkozások voltak, vannak, de még ma sincs érdemi, értékelhető együttműködés a társadalmi hálózat és a legfelső vezetés (ki vagy kik?) között. Már látszanak elégedetlenségek a Tisza-szigeteknél, ahol a tagok munkájáért állások, pozíciók ígéretét kapták. Most aztán sokan úgy látják, hogy ez is az egyike a számtalan be nem váltott ígéretnek.
Hogyan fog együtt muzsikálni a biankó szavazatokkal megválasztott, zömében ismeretlen képviselőkből álló, heterogén összetételű parlamenti frakció és kormány a törvényhozói szinten a frakcióvezetőn keresztül közvetetten, végrehajtói szinten pedig közvetlenül irányító, élen álló (ezúttal fogalmazzunk finoman), különleges szerepű és nem éppen a konfliktuskezelésről híres karmesterrel?
Kétségeinket erősítendő, a nem annyira közjogi, mint inkább értékítéletet jelentő államfőjelölés körüli események valójában egyrészt arról szólnak, hogy lehet-e bármilyen kontroll Magyar Péter felett. Úgy tűnt, álságos bocsánatkérése ellenére aligha várható olyan köztársasági elnök megválasztatása, aki nem passzol bele az elképzeléseibe. Persze az egészséges demokráciához szükséges fékek és ellensúlyok rendszerében fontos szerep illeti a parlamenttől, valamint a kormányzattól független szervek vezetőit és működését. A legtöbb kulcspozíció esetében viszont a végső döntés az Országgyűlés kétharmados többségéhez kötött, így gyakorlatilag Magyar Péter választásától függ. (A saját autokrácia kiépítéséhez fenn kellett maradnia a régi antidemokratikus törvénykatyvasznak.)
A fentiekben számba vett, a politikai folyamatokat aktívan alakítók után nézzük meg a velük folyamatos kölcsönhatásban lévő politikai közösség azon további alapvető tagjait, akik alkalmankénti szavazásukkal, közügyekben való részvételükkel vagy véleménynyilvánításukkal befolyásolják a hatalmat. Határozott jelzések inkább médiamunkásoktól, valamint illusztris személyektől érkezhetnek.
A parlamenti választás után elég sokak véleménye változott. A Tisza-szigetek működésével kapcsolatos történetekről már nem sokkal alakításuk után lehetett hallani. Ilyen volt a politikát különleges figyelemmel kísérő Facebook-mániások számára esetleg ismert Shepherd (Juhász Zoli) elköteleződése a szigetmozgalom mellett. Nagy lelkesedéssel kezdett dolgozni, de miután azt tapasztalta, hogy törekvéseit legjobb akarata szerint sem képes megvalósítani, csalódottan kiszállt.
A kezdetben nagy Magyar-hívő és támogató Puzsér Róbert publicista és kritikus véleménye is jócskán megváltozott, különben nem mondta volna, hogy „Magyar a totális felhatalmazásért abszolút filmszínházzal fizet”. Ilyesmi szemrehányás egyébként is meglehetősen gyakori: több a színház, mint a komolyan vehető tett. A Political Capital elemzője éppenséggel úgy látja, hogy „ha valaki veszélyt jelent a kormány megítélésére, az éppen maga a kormányfő, aki egyszerre szerzője, rendezője, főszereplője annak a show-nak, amit nap, mint nap láthatunk”.
Meglehetősen gyakori az ígéretek be nem tartása miatti reklamáció. Majtényi László az alkotmánybíró-választással kapcsolatban elfogadhatatlannak tartotta az egypárti jelölést és határozott szemrehányást tett, mondván: nem ezt ígérték a kampányban. Azt követően egyébként, hogy az ÉS-ben megjelent cikkének tanúsága szerint korábban teljes mellszélességgel a Tisza mellé állt. Figyelemreméltó viszont az az általános érvényű kijelentése, ami tökéletes válasz arra a tiszás kifogásra, hogy nincs idő hosszas társadalmi egyeztetésre. Azt mondta ugyanis, hogy „Nem népi konzultációra lenne szükség, de szakmai egyeztetésre igen”.
Meglehetősen ritka viszont az olyan alkalom, amikor a feltételezhetően szélesebb körben elégedetlenséget kiváltó vélemény pontosan azonosítható módon kifejezésre kerül. Vitatott is, hogy a Tisza támogatottságának enyhe visszaesése írható-e a köztársasági elnöki jelölés során elkövetett durva miniszterelnöki hiba számlájára.
Kimondottan ijesztő az a szemfényvesztő húzás, amellyel a törvényesség működésének helyreállítása helyett nem kis pénzbe kerülő (de saját irányítás alatt tartható) Nemzeti Vagyonvédelmi és Vagyonvisszaszerzési Hivatalt létesítettek.
Szerencsére a médiaviszonyok átalakulása hozzájárul ahhoz, hogy akiknek eddig ebben nehézségeik voltak, most jobb esélyük lesz a háttérben maradó tettek és indítékok megértésére.
A messiáshívőkön ez persze nem segít. Az elégedetlenség mértékének alakulása és hathatós kifejeződésének lehetősége egyelőre nem látszik.
Mit hoz a jövő?
Erre vonatkozóan jobb, ha csak a következő fél vagy egy évre gondolunk, továbbá ezúttal is másokra hagyom a konkrétumok irányába induló spekulációt. Azt mindenképpen meg kell várnunk, hogy kiderüljön, kik kerülnek a közeljövőre és a hosszabb távra is kiható, a parlamenttől és a kormánytól független szervezetek vezető pozícióiba, valamint legfőképpen, hogy elindul-e, és milyen elszántsággal az alkotmányozás.
Annál is inkább, mert legteljesebb meggyőződésem szerint
mindaddig, amíg egy alkotmánnyal szemben támasztott elemi követelményeknek semmilyen módon eleget nem tevő úgynevezett Alaptörvény van érvényben, egyszerűen elfogadhatatlan rendszerváltásról beszélni.
Ugyanis egy új alkotmány a feltétele annak, hogy az orbáni, illiberálisnak becézett, valójában nem-demokrácia helyett végre demokratikus rendszerben élhessünk. Demokrácia nélkül – és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – nincs egészséges társadalom és jólét, mert ahhoz normálisan működő alrendszerek kellenek.
Ami a parlamenttől és kormánytól független nagy jelentőségű politikai aktorokat illeti, a legfőbb ügyészi pozíció versenykiírására várunk, egy eredményhirdetésen pedig már túl vagyunk. A rövid ideig tartó (némileg kivételesnek mondható) véleménynyilvánítási idő után a befutó az lett, akit a mértékadónak tekinthető, intézményi és személyes állásfoglalások (tényeken alapuló tevékenysége alapján) a legalkalmasabbnak tartottak. Már a megléte is szinte csoda, tehát az, hogy ilyen van. Talán még nagyobb csoda, hogy Magyar Péter (a megszokott módon) frakciójával megválasztatta azt az embert, aki komoly ellensúlya lehet az ő politikájának. Baka András megválasztott köztársasági elnökként elmondott első gondolatai előrevetítették felbecsülhetetlen jelentőségű moderáló és stabilizáló szerepének lehetőségét. Joggal feltételezhetjük, hogy motorja kíván majd lenni az alkotmányozásnak is.
Végül, de nem utolsósorban, szem előtt kell tartanunk, hogy demokráciát nem lehet erővel, akarással teremteni, a társadalomnak kell megérnie rá. Az „ezen az úton járunk-e?” kérdésre ki-ki adja meg a választ önmagának. Reménykedjünk, hogy az érdeklődés és talán az aktivitás felébredésével az elmúlt időszak eseményei többeknek tanulságul szolgáltak/szolgálnak majd.
