Kína és Szaúd-Arábia után Törökország lett a futballisták új paradicsoma

Kína és Szaúd-Arábia után Törökország vált az egyik legnépszerűbb desztinációvá a futballisták számára. A kedvezőbb adózási feltételek mellett a fanatikus szurkolótáborok és az európai kupaszereplés is vonzóvá teszi a török ligát.

Államilag ösztönzött futballboom

A 2010-es évek elején került fel a futballtérképre a Kuangcsou Evergrande, amely olyan játékosokat és edzőket kezdett igazolni, amilyeneket korábban elképzelhetetlennek tűnt a kínai ligában. Marcello Lippi és Fabio Cannavaro után Luiz Felipe Scolari is irányította az együttest. Közben más kínai nagyvállalatok is rájöttek, hogy a futballklub jó presztízs-, marketing- és kapcsolatépítő eszköz lehet. 2015-ben átfogó reform indult Kínában, Hszi Csin-ping vezetése alatt az állam stratégiai célként kezdte kezelni a futball fejlesztését.

A híresen focirajongó kínai államfő nagy terveket szövögetett: Kína rendezzen világbajnokságot, a válogatott 2030-ra legyen a legjobb ázsiai csapat, 2050-ig pedig nyerje meg a vb-t. Kinyílt a pénzcsap, a csúcspont 2016-ban volt, amikor a kínai első osztály, a Szuperliga csapatai 450 millió dollárért vásároltak játékosokat, több pénzt költve, mint bármely más bajnokság az egész világon. Többek között Alex Teixiera, Jackson Martínez, Hulk, Oscar és Carlos Tévez is Kínába szerződött.

Utóbbi, a Juventusban és mindkét manchesteri sztárklubban megforduló csatárklasszis 600 ezer font körüli heti fizetést kapott, amivel a világ legjobban fizetett futballistája lett. A klubok bevételei azonban nem követték a kiadásaikat, a tulajdonosok finanszírozták a veszteséget. Néhány év alatt rájöttek, hogy amit csinálnak, az nem futballfejlesztés, hanem pénzégetés. 2017-től a külföldi játékosok igazolására 100 százalékos illetéket vezettek be, később a kínai gazdaságban is problémák jelentkeztek, a koronavírus-járvány pedig csak tovább rontotta a helyzetet. A kilenc szezon alatt nyolc bajnoki címet és két ázsiai Bajnokok Ligája-győzelmet ünneplő Kuangcsou Evergrandét (későbbi nevén Kuangcsou FC) kizárták az élvonalból, a klub másfél éve megszűnt. A Csiangszu Szuning pedig három hónappal azután dobta be a törülközőt, hogy bajnok lett.

Szaúd-Arábia története hasonlít a kínaiakéhoz

Tíz évvel ezelőtt született meg Szaúd-Arábiában az úgynevezett Saudi Vision 2030 program, amely több más cél mellett hangsúlyozza azt a szándékot, hogy az ország a kőolaj- és gáztermelés alapvető pillérén túl további gazdasági ágazatokba is igyekszik befektetni. A turizmus, a szórakozás és a sport fontos szerepet kapott.

A Szaúdi Nagydíj 2021-ben került be a Forma–1-es naptárba, az elmúlt években pedig a világ legnagyobb bokszeseményeit rendre Rijádban rendezték. Emellett a szaúdiaknak golfban és teniszben is nagyon komoly ambícióik voltak.

Az angol Premier Leauge-ben szereplő Newcastle-ben 2021-ben szerzett többségi tulajdont az ország szuverén befektetési alapja (PIF), amely később a négy legnagyobb szaúdi csapat irányítását is átvette.

A liga csapatai 2023-ban közel egymilliárd eurót invesztáltak játékosokba – ezzel a Premier League mögött a világ második legnagyobb nettó költekezője lett a liga. Neymar és Karim Benzema is Szaúd-Arábiába igazolt, a legnagyobb dobást viszont egyértelműen Cristiano Ronaldo megszerzése jelentette. Az immáron 41 esztendős portugál klasszis évi 200 millió euró körüli fizetésért futballozik.

Míg Kínában a nagyvállalatok tettek rengeteg pénzt a klubokba, addig Szaúd-Arábiában az állam finanszírozza a projektet. Közben a kezdeti „mindent megveszünk” korszak után priorizálni kezdtek, a szaúdi sportminisztérium külön programot indított a klubok pénzügyi teljesítményének javítására, a fenntarthatóság került előtérbe.

Idén már egyértelműen látszik az irányváltás, a kiöregedőfélben lévő futballisták helyett a 20-as éveik elején vagy közepén lévő játékosokba invesztálnak, akiknek lesz későbbi értékük is. A legnagyobb terv már meg is valósult: Szaúd-Arábia megkapta a 2034-es világbajnokság rendezését. A sportnak pedig erős külpolitikai szerepe is van; az országnak jó, ha nem a konzervatív iszlám, az LMBTQ-közösségek elnyomása vagy a Hasogdzsi-gyilkosság jut róla eszünkbe, hanem Ronaldo góljai.

Törökország az új desztináció

Az öt topliga (angol, olasz, spanyol, német, francia) és az angol másodosztály után a török élvonal csapatai fizették ki a legtöbb pénzt az átigazolási piacon. A klubok már 270 millió euró körüli összeget költöttek játékosok szerződtetésére, olyan nevek érkeztek, mint Leandro Trossard vagy Mason Greenwood. Mohamed Szalah és Dusan Vlahovic szerződésük lejártával, szabadon igazolhatóként választották Törökországot. Ilyen neveket néhány éve még nehéz lett volna elképzelni a Süper Ligben. Szalah két idényre, szezononként nettó 17 millió euróért írt alá – ez az összeg vetekszik a korábbi liverpooli bérével.

A jelenség első látásra hasonlíthat a korábbi kínai vagy a jelenlegi szaúdi futballőrülethez, a háttér azonban egészen más. Törökország nem most próbál futballnagyhatalommá válni: évtizedek óta az európai futball része, és most ezt a pozícióját próbálja kihasználni.

Recep Tayyip Erdogan fiatalkorában maga is futballozott, majd miniszterelnökként és köztársasági elnökként komoly infrastrukturális fejlesztéseket támogatott. Az állam pedig fontos szereplője lett a sportfinanszírozásnak és a klubok adósságkezelésének.

Noha a Galatasaray, a Fenerbahce, a Besiktas és a Trabzonspor adósságállománya tavaly meghaladta az egymilliárd eurót, mégis képesek az európai topklubokból kiszoruló vagy a legmagasabb szintű futball helyett más kihívást kereső játékosokat megszerezni. A négy nagy klub bevételei több lábon állnak: UEFA-pénzekből, televíziós jogdíjakból, szponzorációból, jegy- és bérletértékesítésből, merchandisingból, játékoseladásokból, valamint tulajdonosi és pénzügyi finanszírozásból. A recept pedig egyszerűnek tűnik: magas fizetés, hatalmas szurkolótábor, komoly klubmúlt és ami talán a legfontosabb, európai kupaszereplés.

A török líra ugyanakkor az elmúlt években jelentősen gyengült, ami azért jelent problémát, mert a futballisták fizetését és az átigazolási díjakat gyakran euróban vagy dollárban határozzák meg. A kluboknak ezért különösen nehéz egyensúlyban tartaniuk a költségvetésüket. A Török Labdarúgó-szövetség (TFF) eközben a Galatasaray számára mintegy 9,0, a Fenerbahcének 6,3, a Besiktasnak 4,1, a Trabzonspornak pedig 2,5 milliárd lírás csapatszintű költési plafont határozott meg. Ez az aktuális árfolyamon nagyjából 165, 115, 75 és 45 millió eurónak felel meg. A limit ugyanakkor nem kizárólag az átigazolási díjakra vonatkozik, hanem a keret teljes pénzügyi terhelését szabályozza.

Közben a profi sportolók jövedelmének adóztatására speciális forrásadórendszer alakult ki, amely történetileg jóval kedvezőbb volt az általános személyi jövedelemadónál. Idén a törökországi profi sportolók bizonyos jövedelmei után alkalmazott forrásadó kulcsa 20 százalékra emelkedett, ami még mindig kedvezőnek számít az európai topligák több országához képest, ahol a magas keresetű futballisták személyijövedelemadó-terhe jóval magasabb lehet.

Törökország modellje a három közül a legkevésbé mesterségesnek tűnik, de pénzügyileg egyáltalán nem veszélytelen. A kérdés ezért nem az, hogy Törökország képes-e még több sztárjátékost magához csábítani. Hanem az, hogy a klubok képesek-e úgy finanszírozni ezt a versenyt, hogy közben ne ismételjék meg a kínai futball hibáit. Mert míg a szaúdi csapatok mögött ott van a PIF és az olajvagyon, a török kluboknak nincs ilyen feneketlen állami kasszájuk.

A török futballboomot ráadásul hamarosan testközelből is megtapasztalhatjuk: a Szalah-t soraiban tudó Trabzonspor csütörtökön (tv: M4 Sport, 19.00) a Ferencváros ellenfele lesz az Európa-liga selejtezőjében, ahol már a főtáblára jutás a tét.