Ha megnézzük, hogy a Magyar Királyság hogyan jutott Mohácsig, akkor szinte kínálkozik a lehetőség, hogy a közvetlen előzményeket vizsgálva először Mátyás király uralkodását vegyük szemügyre, annak is utolsó évtizedeit. Az 1400-as évek második felében, miután Mátyást 1458-ban királlyá választották, majd megszilárdította politikai és gazdasági hatalmát, Magyarország a jelentős európai hatalmak közé emelkedett. Ennek a történelmi helyzetnek a részleteiről Horváth Richárdnak, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük.
Tényleg ilyen jól állt akkoriban hazánk kül- és belpolitikai helyzete?
Mátyás király uralkodását általában három szakaszra osztjuk. Az első 1464-ig, a koronázásig tart. Ezt egy kollégám találó jellemzésével úgy is nevezhetjük: a kompromisszumok kora. A másodikat a Szent Koronával történt koronázásától számítjuk, amikor teljes jogú, külföldön-belföldön elismert szuverén uralkodóként szerepelt. A harmadik pedig az 1479–80-tól számítható korszak, amikortól Mátyás számára világossá válik, hogy nem lehet törvényes utóda. Beatrixot 1476-ban vette feleségül, és ennyi idő elegendőnek látszott ennek tudomásulvételére. Tegyem hozzá: ez igazi szerelmi házasság volt, azt kell mondanom, hogy a szó szoros értelmében egymásba habarodtak. Ennél jóval korábban (1463) Mátyás megkötötte, majd aláírta III. Frigyes német-római császárral a bécsújhelyi békét (ekkor kapta vissza a Szent Koronát). Ennek volt egy passzusa, amely úgy szólt, hogy III. Frigyes a fiává fogadta Mátyást. Ez azt is jelentette, hogy amennyiben Mátyásnak nem lenne törvényes örököse, akkor Frigyes törvényes örököse kapja a magyar trónt.
Mátyás ekkor húszéves volt. Nyilván lehetetlennek vélte az ilyen helyzetet.
Pontosan. Tizenöt évvel később viszont ez már tragikus valósággá vált. Fiú utóda ugyan volt már, Corvin János, de ő nem lehetett törvényes uralkodó úgy sem, hogy Mátyás nagyon sokat tett ennek érdekében). Életének utolsó évtizedében sok kül- és belpolitikai lépését ez, a trónutódlás kérdése befolyásolta.
Mi történt Mátyás halála után Beatrixszal?
Férjhez ment (egy egyházjogilag szándékoltan hibás szertartás keretében) II. Ulászlóhoz, a következő királyhoz, de egyetlen napot, sőt egy éjszakát sem éltek együtt; hivatalosan még királynénak számított, de 1500-ban a pápa kimondta a II. Ulászlóval kötött házasságáról, hogy semmis. Beatrix akkor visszatért szülővárosába, Nápolyba, és ott is halt meg egy kolostorban, 1508-ban. Ez az egész mellékszál azért fontos, mert királynéi iratgyűjteményét magával vitte, amely azután eljutott Spanyolországba, egy kolostorba, ahonnan később az iratok Madridba kerültek. A sors fintora, hogy a II. világháborúban az amerikai légiflotta lebombázta Nápolyt és vidékét. Ekkor az addig ott őrzött iratanyagok megsemmisültek. Madridban viszont fennmaradtak Beatrix iratai, amelyeket egy kollégánk néhány éve megtalált, és feldolgozott. Megmaradt például a Mátyással kötött házassági szerződés, a „kelengyelajstrom, a követi megbízólevelek.
Milyen volt ekkoriban az ország gazdasági helyzete?
Mátyásról tudni való, hogy módfelett adóztatta a jobbágyságot, ami igaz is, meg nem is. Uralkodásának második felében a Magyar Királyság bevételei talán a XV. században a legmagasabbak lehettek, köszönhetően az évente többször kivetett rendkívüli hadiadónak és a külföldről kapott, különösen az uralkodásának elején számára folyósított szentszéki bevételeknek.
Mennyi volt az éves adóbevétel, és európai viszonylatban mit ért ez az összeg?
Mondok néhány adatot összehasonlításképpen. Mátyás legnagyobb éves bevétele 300-500 ezer aranyforint lehetett, de ez is csak egy-két „csúcsévben”, ha egyáltalán. Az Oszmán Birodalom bevétele ez idő tájt 1-1,4 millió aranyforinttal egyenértékű (ez Mohács idejére nagyjából megduplázódott, míg a magyar adóbevételek harmadával csökkentek). Franciaországnak, amely a legnagyobb lélekszámú és leggazdagabb állam volt akkor Európában, az Oszmán Birodaloméhoz hasonló. Anglia lakossága körülbelül annyi lehetett, mint Magyarországé, következésképpen az adóbevétele is azt környékezte, esetleg kevéssel nagyobb volt.
Azaz Mátyás királyságára európai középhatalomként tekinthetünk. Egy dolgot azonban nyomatékosítani érdemes: az 1360-as évek óta a Magyar Királyság folyamatos háborúban állt az Oszmán Birodalommal, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, lényegében szünet nélkül. Vagyis folyamatos volt a fenyegetés, a kihívás, valamint az anyagi és emberi terhelés.
Tegyük hozzá: az összehasonlítás azért nem teljes értékű, mert sem Angliának, sem Franciaországnak, de egyetlen másik európai országnak sem kellett fenntartania végvárvonalat, naszádosokat, az év tizenkét hónapjában a végvárakban állomásozó, tekintélyes létszámú zsoldos katonaságot ezekben az évtizedekben.
Mátyás azonban felkészült, hiszen a fekete sereg volt az a zsoldos harci erő, amely a nemesség hadba szólítása nélkül is meg tudta volna védeni az országot.
Valóban létezett, de ezt a haderőt sohasem vetette be a török ellen. Mégpedig azért, mert egy ekkora zsoldossereg fenntartása drága mulatság volt. A katonák „fizetése” mellett a felszerelésüket is biztosítani kellett. Egyébként Mátyás az apja példájából is tanulva tökéletesen felismerte a törökkel kapcsolatos helyzetet, az erőviszonyokat, és hogy a török ellen küzdő Hunyadi János miben volt sikeres, és miben nem. Nem akarta magára húzni a török szultánt, II. Mehmedet, aki 1481-ig uralkodott.
Mátyás bizonyára felmérte, hogy mekkora a különbség a törökök és a saját hadi ereje között.
Mehmed 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, Nándorfehérvárig szinte a teljes Balkánt, uralkodása végén pedig partra szállt Itáliában, Otrantóban. Nem véletlenül kapta neve mellé a kortársaktól és az utókortól a „Hódító” jelzőt.
Akkoriban az Oszmán Birodalom már három földrészre terjesztette ki uralmát...
És még nem érte el a legnagyobb méretét, mint Mohács idején, merthogy Szulejmán alatt lett a legnagyobb kiterjedésű. Amikor 1480-ban, ahogy említettem, az itáliai Otrantóban partra szálltak, ez szinte olyan sokkot okozott Európában, mint Konstantinápoly bevétele 1453-ban. Európa összefogott, és a következő évben kiűzték Itáliából a törököket. Mátyás is küldött segédcsapatokat, hisz Beatrix révén neki is volt közvetlen érintettsége az ügyben.
Úgy tűnik, Európát nem viselte meg annyira a Balkán meghódítása, mint ennek az egyetlen kikötővárosnak az elfoglalása.
Így van, Mátyás is lábhoz tett fegyverrel nézte, ahogy Mehmed a maradék Balkán ellenálló államait felszámolja. Zsigmond király fél évszázaddal korábban felismerte, hogy a balkáni pufferállamok léte szükséges Magyarország számára, tett is érte. Mátyás nem. Hogy Itália miért volt fontosabb, mint a Balkán? Mert Itália Európa szíve. A Balkán viszont mindig is zűrös hely volt, kevésbé fontos, és persze sok kockázattal is járt, és jár ma is.
Talán az is közrejátszhatott a történtekben, hogy az 1054-es nagy egyházszakadás óta Róma és Európa számára már nem voltak olyan fontosak az ortodox vallású országok és népek. Pedig Magyarországnak és mindenkori uralkodójának kétszeresen is oda kellett figyelnie a török hódításra. Egyfelől az ország függetlensége, másfelől az iszlám előretörése miatt.
Mátyás ezt meglovagolta külpolitikájában, amikor csak tudta. Ő mint a kereszténység védőpajzsa. Sőt védőbástyája.
Nagyon erős érzéke volt a diplomácia és a külpolitika gyakorlásához, valamint a propagandához.
Gyakran többet ért el ezen az úton, mint ha súlyos emberveszteségekkel járó csatákat, háborúkat vívott volna.
Életének utolsó öt esztendejében Mátyás áttette a székhelyét Bécsbe. Miért?
Egyrészt folytatta a Habsburgok elleni, korábban megkezdett háborút. Ezt kézben tartani, irányítani könnyebb volt Bécsből, mint Budáról. Másrészt szimbolikus jelentése is volt (noha Bécs ekkor még nem Ausztria fővárosa, hiszen Ausztria mint olyan nem létezett, csak tartományok voltak). Ezért Mátyás Bécset nem ostromolta, nem ágyúzta, csak „kiéheztette” és elfoglalta. Az ő idejében Buda a komoly építkezések ellenére még nem olyan jelentős hely, mint Bécs, sem gazdaságilag, sem méretében. A mértékadó osztrák szakirodalom szerint Bécs lakossága ekkor mintegy 20 ezer fő volt, ami a korabeli Budának kis híján a duplája. Ezért amint betette a lábát a városba, Mátyás azonnal megerősítette annak privilégiumait. Mert közben persze háborúzott, és akkor is ugyanaz a három dolog kellett a harchoz, mint manapság.
Feltételezhető, hogy Mátyás azért költözött Bécsbe, mert német-római császár akart lenni?
Ez az elképzelés folytonosan felmerül a köztudatban. Először Fraknói Vilmos írta le a XIX. században, ám alapja csupán néhány politikai propagandisztikus, diplomáciai levél, ráadásul nem Mátyástól, hanem külhoniaktól. Az tény, hogy Mátyás felismerte apja igazságát, miszerint a Magyar Királyság egyedül kevés a török ellen. Ezért (gondolta az utókor) előbb meg kell szerezni a cseh trónt, mert akkor választófejedelem lesz (ma már tudjuk, nem lett az), majd utána a császárságot, és akkor Nyugat-Európa egyesített erőivel meg a lengyelekkel már jó eséllyel lehet szembenézni a törökökkel. Mindez persze csak elképzelés, meg a jelenkor eseményének visszavetítése egy fél évezreddel korábbra: ez lenne a V4.
Különböző jelekből és elképzelt lehetőségekből összeállítani Mátyás király gondolkodását: ez nem túlságosan tudós történészi következtetés.
Ne felejtsük el: hét választófejedelem van. A császári cím elnyeréséhez a többség egyetértésére és támogatására van szükség. Ha tisztában vagyunk a korszak realitásával, akkor arra kell gondolnunk, hogy Mátyás háborúban állt a Habsburgokkal, és a cseh király (mint választófejedelem) kivételével a többi hat mind a Német-Római Császárság területén van. Enyhén szólva meglepetés lett volna tizenöt évnyi háborúskodás után, ha úgy fordult volna adódó alkalommal, hogy Mátyásra szavaznak.
Nyilvánvalóan nem a személyes nagyravágyás, hanem a permanens politikai veszély miatt mégis megfordulhatott Mátyás fejében, hogy így biztosítsa az uralkodása alatt levő országnak, de akár egész Európának a török fenyegetéssel szembeni elrettentő erejét, biztonságát?
Nem tartom kizártnak. Csakhogy még a cseh királyi címmel járó választófejedelemség is legfeljebb vágyott cél lehetett, hiszen a törvényesen uralkodó cseh király az az Ulászló volt, aki Mátyás halála után a magyar trónra került: 1477-ben III. Frigyes császár (1415–1493) Ulászlónak adta a választófejedelmi címet. Két cseh király még csak-csak elvolt valahogy, de választófejedelem csak egy: ezt a császár döntötte el. Mátyás 1469-től választott cseh király volt, 1478-tól pedig szerződésben állapodtak meg a kettős királyságról Ulászlóval. Ezek voltak a realitások.
Mátyásnak volt egy kiváló tanácsadója, aki meglehetős társadalmi mélységből került fel kivételes magasságba és a legfontosabb tisztségviselők közé: Bakócz Tamás, aki ráadásul egyidős volt a királlyal.
Hogy okos és tehetséges volt, az biztos, de mint mindig és minden korban, kellett valaki, aki a hóna alá nyúlt, és segíti. Erdőd, Bakócz szülőhelye a Drágffyk birtoka volt, és Bertalan, a családfő Mátyás főpohárnoka, majd erdélyi vajda is volt. Szinte baráti viszonyban volt a királlyal, ő ajánlhatta be neki Bakóczot. Szerencsés, jó ajánlás volt, Bakócz a kancelláriára került, majd Mátyás 1481-től személyi titkárává tette. Ebben a korban a királynak még csak egyetlen személyi titkára van. Ő kezeli a király gyűrűs pecsétjét, a legfontosabb ügyek rajta keresztül mennek a királyhoz és a királyi tanácshoz. Ez így ment egészen Mátyás haláláig, a király közvetlen közelében. Számszerűsítve: kevés híján tíz év, ennél jobb politikai iskolát keresve sem lehetett volna találni. Mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott, mindenkinek intézett mindent, szívességeket tett, a lekötelezettje (vagy átvitt értelemben adósa) volt mindenki.
Honnan tudunk ennyi mindent róla?
Nemcsak róla, hanem ezenkívül sok mindent, ami Mátyás udvarában történt. Ugyanis 1488-ban Magyarországra érkezett Angelo Pecchinoli szentszéki követ, és maradt egészen Mátyás haláláig. Óriási szerencsénk, hogy a pápai legátus megszállottan grafomán volt, és mindenkiről mindent megírt.
Szinte hetente küldött jelentéseket Rómába, amelyek nagy része megmaradt. Na most, ami témánk szempontjából fontos, számtalanszor leírja, hogy amikor tárgyalásai voltak a királlyal, sokszor hárman voltak jelen: a király, Bakócz, meg ő.
Vagyis Bakócz volt Mátyás jobbkeze.
Ma úgy mondanánk, hogy nagyon jó kapcsolati hálója volt.
Pontosan. Amit mi sem bizonyít jobban, mint az az egykorú feljegyzés, amely abban az időszakban született, amikor Mátyás halála után arról folytak a tárgyalások, hogy ki lesz a király, egy követjelentésben így írtak Bakóczról: „alter rex” (második király), mintha egy proto-Richelieu-t látnánk.
Mátyás halála után is hűséges maradt hozzá, hiszen támogatta Corvin János ambícióit.
Valóban, de erről nagyon hamar letett, miután felmérte a viszonyokat, és átigazolt II. Ulászlóhoz. Mi több, ő intézte Ulászló és Beatrix (látszat)házasságát is. Annyira elnyerte Ulászló bizalmát, hogy azonnal főkancellárrá tette Bakóczot, aki elintézte a válását Beatrixtól, Ulászló pedig megszerezte számára a „bíborosi kalapot”, így indulhatott el az útja a pápajelöltség felé.
Már az Árpád-házi királyaink idejében előfordult, hogy az utód király egyik első intézkedéseként kicserélte az apjától örökölt főrangú elitet. Mátyás mit tett helyzete megszilárdulása után?
Az esztergomi érsekekkel, egyúttal főkancellárokkal nem tudott jól kijönni. Volt, aki fellázadt ellene (börtönbe záratta), vagy odáig ment az ellentét, hogy az illető külföldre szökött. Nem egyházi, hanem világi jellegű politikai tetteik miatt kerültek szembe.
És a nagy, országnyi birtokokat tulajdonló bárókkal hogy jött ki?
Egy részüket ő tette naggyá, jelesül a Szapolyaikat, akiket viszont örökölt, azokkal szerencséje volt. Például a Garaiakkal. Ugyanis 1459-ben meghalt Garai László, majd 1481-ben utód nélkül halt meg Jób, az utolsó Garai, ezért hatalmas vagyonuk a királyra szállt. Pont akkor, amikor, mint említettem, Mátyásra szakadt az utódlás kérdése. Amit azzal igyekezett korrigálni, hogy a Garaiak hatalmas vagyonának egy részét elkezdte Corvin Jánosnak adományozni. Fia első váruradalma a siklósi vár és uradalom, amely korábban a Garaiak egyik rezidenciája volt. Persze nem minden ment ilyen szerencsésen, hiszen 1483–84-ben hadjáratot folytatott a Perényiek ellen. Egy évre rá alsólendvai Bánffy Miklóst, hatalmas vagyon urát bebörtönzi, elveszi az összes birtokát, ezzel azt a korábbi hívét bünteti, aki korábban, 1476-ban Itáliába ment Beatrixért.
A király személyiségéről mi tudható?
Mátyás meglehetősen szangvinikus alkat volt, ezt a korábban említett Pecchinoli követ is feljegyezte. Ennek egészségére gyakorolt hatása már jóval a halála előtt jelentkezett. Mint kiderült, nem is egyszer kaphatott (ma úgy mondjuk) sztrókot vagy bármiféle más „rohamot”. Már 1486-ban, amikor is év elején történt vele valami, erre egy szentszéki feljegyzés utal.
Mi volt ennek a lényege?
Hogy a követ nem tudott a király elé kerülni, aki sem mozogni, sem beszélni nem tudott. De most már (folytatódik a jelentés) a király újra jár és tud beszélni is. Mindez négy évvel a halála előtt. Azt a feljegyzésekből tudjuk, hogy a nyolcvanas évek második felében folyamatosan romlott az egészségi állapota. Azt is tudjuk, hogy 1488–89-ben többször jelent meg hordszékben, s hogy 1490. január-februárjában nem lovon, nem hintón, hanem a sokkal kevésbé „zötykölődős” és fájdalommentes hajón ment Budáról Bécsbe, ahol nem sokkal később meghalt.
Milyen volt Mátyás viszonya a városi polgársággal? Mennyire támogatta őket, és ezt miképp viszonozták?
Mátyásról azt tanultuk, hogy a „köznemességgel” és a „polgársággal” összefogva kormányzott a gonosz nagybirtokosok ellenében. E teljesen téves szemléletnek természetesen volt múltja és oka. A források alapján ugyanakkor azt mondhatjuk, hogy Mátyás pont ugyanúgy kormányzott, mint elődei, Zsigmond vagy Nagy Lajos. Az arisztokráciát tette bárói méltóságokba (esetleg egyiküket-másikukat cserélve), míg a városok fontos anyagi bázist jelentettek, és a hadjáratok technikai-pénzügyi utánpótlásbázisai voltak. Abból az egyszerű okból, hogy a nagyobb városokban összpontosult a kor technikai csúcstechnológiája: céhek, melyek e speciális tudás letéteményesei voltak. Mátyás e tekintetben is támogatta a királyi városokat, de kétségtelen, elvárásai is voltak velük szemben a hadjáratok idején. Utóbbiakból pedig uralkodása alatt akadt szép számmal...
Kik gondozták a nem kis mértékű adóbevételt?
Mátyás „pénzügyérei” a kincstartók voltak, akik közül korszakunkban a két legfontosabb Ernuszt János (1467–1476) és Nagylucsei Orbán (1478–1490). Mindkettejüket azért választotta, mert kiváló pénzügyi érzékkel rendelkeztek. Fontos tudni, hogy uralkodása utolsó időszakában rendkívüli teher alatt dolgozott a „pénzügyi adminisztráció”, lévén a folyamatos osztrák háborúk megállás nélkül vitték a pénzt, s a rendre évente többször kivetett „rendkívüli” hadiadó adminisztrálása és begyűjtése nagy feladat volt.
Hogyan gondoskodott a déli, török által veszélyeztetett határvidék védelméről? Milyenek voltak a hadvezérei?
Apja példáján okulva és korának erőviszonyait felismerve Mátyás tökéletesen tisztában volt az Oszmán Birodalom, illetve Magyarország katonai képességeivel. Ezért uralkodása során eszébe sem jutott nyílt támadást intézni Hódító Mehmed birodalma ellen. Inkább a „rugalmas védelemre” rendezkedett be. Ami azt jelentette, hogy a végvárvonalat fönntartotta, s csak akkor vonult a török frontra, amikor az elkerülhetetlen volt, persze nem függetlenül a cseh, majd az osztrák háborúktól sem.
Mátyás a török határvidéken alapvetően a békére apellált, amit végül az 1483-as, öt évig tartó, majd meghosszabbított fegyverszünettel tudott elérni. Hadvezérei egytől egyig kipróbált vezetők, zsoldoscsapat-parancsnokok voltak, de azt látnunk kell, hogy a török fronton 1456 és 1521 között alig voltak nagyobb hadműveletek, csaták pedig végképp nem.
Ez alól egyetlen kivétel az 1479-es kenyérmezei diadal, de az egy nagyobb török portya elhárítását célozta. Ebből eredően nagyobb csapattestek irányításához szükséges tapasztalattal egyik magyar arisztokrata-katona sem rendelkezett a kései középkorban (ezt látjuk a Mohács előtti hadi tanácskozások idején is), aminek hosszú távú következményei is voltak. Az is igaz ugyanakkor, hogy Mátyás személyiségéből fakadóan nem is nagyon tűrt meg további, vele egyenrangú vagy annak tetsző „vezértársakat”.
(A interjúsorozat jövő héten megjelenő 2. részében Neumann Tibor történész elemzi a Mátyás halála és a mohácsi csata közötti időszakot.)
