Az iskoláról a legtöbb embernek zsúfolt tantermek és tanórák jutnak eszébe. Mit jelent ugyanez a fogalom egy bencés szerzetes számára?
Nekem rögtön két dolog jut eszembe: a közösség és az emberközpontúság. A katolikus oktatással kapcsolatban gyakran megfogalmazódik az a kritika, hogy módszereiben konzervatívabb, távolságtartóbb a modern pedagógiákkal szemben. Lehet, hogy ennek vannak bizonyos mozzanatai, ugyanakkor érdemes felidézni, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnázium már 1938-ban a Montessori-pedagógia alapelvei felé nyitott, vagyis eleve egy új pedagógiai szemléletet választott. Másfelől szerintem kevés katolikusabb fogalom létezik a gyermekközpontúságnál.
A modern pedagógia konstruktivista szemlélete azt mondja, hogy a tudást végső soron maga a gyermek építi fel. A tanár szerepe az, hogy elkísérje ezen az úton: figyeljen arra, hol tart a diák, mi az előzetes tudása, milyen kihívások segíthetik a fejlődését. Mi más lenne a keresztény hozzáállás, mint hogy ugyanezzel a figyelemmel fordulunk a ránk bízott ember felé?
És ez az emberközpontúság nemcsak a diákokra vonatkozik, hanem a tanárokra is. Egy iskola ilyen értelemben nemcsak gyermekközpontú, hanem tanárközpontú is: a pedagógust is támogatni kell abban, hogy abból a helyzetből, ahol éppen tart, a lehető legjobban tudja segíteni a gyerekeket.
Mindez ott van Szent Benedek regulájában. Több helyen is azt írja, hogy az apát igazodjék az emberek természetéhez, vagy úgy rendezzen el mindent, hogy legyen, ami után az erősek vágyódhatnak, de a gyengék se ijedjenek vissza. Számomra ez a keresztény emberközpontúság egyik legszebb megfogalmazása.
A főapátság idei időszaki kiállítása – K. Horváth Zsolt kurátori munkájának köszönhetően – szintén ezt az embernevelést állítja a középpontba. Kortárs fiatal művészekkel együtt gondolkodik arról, hogyan formálódik az ember a játszótértől a családon és az iskolán át, történeti távlatban is.
Ráadásul a Bildung fogalmát is behozza ez a képzőművészeti program.
A Bildung az ember egészének formálódását jelenti. A pannonhalmi bentlakásos iskola is arra vállalkozik, hogy a diákok megtalálják a nekik szóló kihívásokat: a magas színvonalú oktatásban, a közösségben, a személyes hitben és elköteleződésben, a művészetekben és a sportban. Vagyis egy egészleges nevelésről beszélünk.
A kiállítás olyan kérdéseket is felvet, mint a tudós tanár eszménye a 19. század végén, de egészen mai dilemmákat is tematizál. Például azt, hogy technikai fejlődésünk – gondoljunk csak a mesterséges intelligenciára – képes-e lépést tartani filozófiai és etikai fejlődésünkkel. A kiállítás utolsó műve Goethe Faustjának Homunculus-alakját idézi meg: a mesterségesen létrehozott, test nélküli ember kérdéskörét, ha tetszik, a mesterséges intelligenciáét.
Ma nagyon sok szó esik az oktatás válságáról, a figyelem széteséséről, de a mesterséges intelligencia szerepéről is. Szándékosan ezért lett az iskola az idei fesztivál központi témája?
A fesztivál minden évben a főapátság éves témájához kapcsolódik. Tavaly a kert volt a központi motívum, előtte az ünnep – akkor a bazilika 800 éves jubileumát ünnepeltük. Most pedig egy újabb évfordulóra készülünk: 2029-ben lesz 1500 éves Szent Benedek Regulája. A következő három évben az iskola, a hivatás és a szolgálat fogalmait járjuk körül. Ezek alapvető bencés fogalmak.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy ma az iskola kérdése önmagában is megkerülhetetlen. A társadalmi és politikai változások közepette nagyon sok embert személyesen foglalkoztat. Nem azt szeretnénk megmutatni, hogy a bencés hagyománynak mindenre kész válaszai vannak, hanem inkább olyan platformot teremteni, ahol közösen lehet gondolkodni.
Ez a téma végigvonul az egész fesztiválon. Az irodalomban Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos életművén keresztül, a spiritualitásban például Várszegi Asztrik és Korniss Péter beszélgetésében, de ugyanígy a zenében is. Amikor Keller Andrással arról gondolkodtunk, hogy Kurtág György mellé Bachot vagy Beethovent válasszuk, végül Bach mellett döntöttünk. Mindketten nagy formaalkotók, de Bach és Kurtág között különösen erős rokonságot érzünk.
Bach és Kurtág találkozik az idei Arcus TemporumonA fesztivál programja idézi Szent Benedeket, aki azt írja a Regulában, hogy a monostor „az Úr szolgálatának iskolája”. Hogyan lehet ezt lefordítani a 21. század nyelvére egy olyan embernek, aki még soha nem járt monostorban?
Szerintem ez Benedek korában is forradalmi gondolat volt. Az ókor iskoláiban ugyan együtt tanultak a gyerekek, de Benedek monostorában arisztokraták és egykori rabszolgák ültek egymás mellett. Az „Úr szolgálatának iskolájában” nincs különbség közöttük: ugyanabban a tanulópadban ülnek, egyenrangú tanulótársak.
Van azonban egy másik, legalább ilyen fontos gondolat is. A Regula szerint az apátnak a tanácskozásra a fiatalabbakat is meg kell hívnia, mert előfordulhat, hogy éppen nekik nyilatkoztatja ki az Úr a helyes utat. Ez egészen rendkívüli szemlélet: a figyelmet a mesterekről a tanulótársakra helyezi át. Az idős és a fiatal szerzetes egymás mellett tanul. A közösségépítésnek és ennek a sajátos „demokratizálásnak” a gondolata már Benedek korában megjelent.
A harmadik jelentése pedig az, hogy az „Úr szolgálata” Benedek nyelvén mindenekelőtt a liturgiát jelenti. Nem véletlen, hogy az Arcus Temporum alapját is a szerzetesközösség napi imádságai adják.
De az „Úr szolgálatának iskolája” azt is jelenti, hogy a szolgálatot tanuljuk. Ez ma talán különösen provokatív gondolat. Ferenc pápa például azt mondja, hogy az egyházat a szegények evangelizálják. Ha szolgálatot akarunk tanulni, akkor olyan kérdésekkel kell szembenéznünk, mint a háború és a béke, a szegénység, az igazságtalanság, az emberi méltóság, a szolidaritás, a kirekesztettség, a szegregáció. Ezek nem mellékes kérdések, hanem a keresztény élet középpontjához tartoznak.
A másik fontos gondolatot Leó pápa fogalmazza meg a mesterséges intelligenciáról szóló új enciklikájában. Azt mondja, hogy az egyház a saját kortársaitól is tanul Istenről.
Vagyis úgy kell tekintenünk a minket körülvevő világra, hogy azon keresztül Isten új utakra hívhatja az egyházat. Ez szerintem nagyon fontos felismerés. Leó pápa azt mondja, hogy az egyház társadalmi tanítása változik, fejlődik, hangsúlyai időről időre átrendeződnek.
Nem úgy bontakozik ki az igazság, hogy mindig teljes egészében a birtokában voltunk, hanem az idők változása új megvilágításba helyezi ugyanazt az igazságot.
A poliéder képét használja: ugyanaz a valóság mindig más és más oldaláról válik láthatóvá.
Sokan ma úgy tekintenek az egyházra, mint amely az igazság kizárólagos birtokosaként kioktatja a világot. Néha sajnos mi magunk is ilyenek vagyunk. De amikor Leó pápa a mesterséges intelligenciáról beszél, egészen más igazságfogalomból indul ki. Azt mondja, hogy „az igazság ajándék, amelyet meg kell osztanunk egymással, nem pedig tulajdon, amelyre kizárólagos igényt formálhatunk”. A pápa szerint az igazságot ma két nagy veszély fenyegeti: az egyház önelégültsége, illetve a közösségi média és a mesterséges intelligencia által létrehozott alternatív valóság.
Az a gondolat, hogy az igazság az idők során új megvilágításba kerülhet, megrendítő.
És ezt éli ma Leó pápa. Az enciklika még nem jelent meg magyarul, én német hangoskönyvként hallgatom. El kell benne mélyedni, nem lehet egyszerűen „elfogyasztani”, de szerintem egészen kivételes szöveg.
Bach és Kurtág: mi az a közös nyelv, amely összeköti őket?
Elsőként a redukció jut eszembe. Kurtág a kevés hang mestere: a lehető legkevesebb eszközzel próbál valami nagyon lényegit megragadni. Bachnál pedig a látszólag rendkívül kötött formákban jelenik meg ugyanez a sűrítettség. Akár a triószonátákat, akár A fúga művészetét, akár a Goldberg-variációkat hallgatjuk, hihetetlen tömörséget és mélységet tud elérni.
A másik, ami összeköti őket, az iskolateremtő mivoltuk. Kurtág saját zenei nyelvet hozott létre, és Márta nénivel együtt zenepedagógusként is generációkra hatott. Bach pedig évszázadok óta minden zenész közös tananyaga.
Eszembe jut egy régi emlék is. A felújított pannonhalmi bazilika újraszentelésekor, 2012-ben Déri Balázs professzor azt mondta: ebben a térben vagy Bach, vagy Kurtág miséje szólalhatna meg igazán hitelesen. Ma inkább úgy fogalmaznék: ebben a templomban Bachnak vagy Kurtágnak van igazán helye. Utólag szinte prófétainak érzem ezt a mondatot, hiszen tizennégy évvel később valóban egymás mellé kerül ez a két életmű.
A hallgatás ösvényeinAz idei Arcus egyik kulcsszava a csend is. Nem pusztán a zeneművek közötti szünetre gondolnak, hanem valami befelé ható valóságra.
Erről nehéz beszélni… én is csak keresem a szavakat. De talán onnan indulnék, hogy a zene lehetőségét maga a szünet teremti meg.
A szerzetesi hagyományban a legmagasabb rendű imádságnak a szemlélődést tartjuk. Ilyenkor már nemcsak kívül van csend, hanem azon is dolgozunk, hogy a gondolataink is elcsendesedjenek, és egyszerűen csak jelen legyünk. Közben a szerzetesközösség naponta hosszú időt tölt közös, hangosan mondott vagy énekelt imádsággal. A kettő nem ellentéte egymásnak. Éppen ellenkezőleg.
A közösségben végzett énekelt ima előfeltétele az egyéni csend. Annak a belső, gondolati csendnek, amelyből a megszólalás fakadhat.
Talán egy zenei fesztiválon is ugyanez történik. A csend és a megszólalás egymásra utalt. Nemcsak a zenében, hanem az ember életében is.
Eszembe jut Schiff András könyvének címe: A zene a csendből jön. És a csendben is ér véget. Talán az imádságra is igaz ez.
Igen… ezt még soha nem mondtam ki így. Köszönöm.
Ferenc pápa 2023-as pannonhalmi látogatásán a Főapátságot a „testvériség hídjának” nevezte. Mit jelent önnek ez a kép ma, amikor a közéletet és sokszor a kultúrát is erős megosztottság jellemzi?
Nehéz kérdés. Van egy mondás, hogy háború idején először a hidakat robbantják fel. Aki híd szeretne lenni – márpedig Ferenc pápa szerint Pannonhalma erre kapott meghívást –, annak vállalnia kell, hogy mindenkit felenged rá. A híd sajátossága, hogy nem lehet rajta úgy elmenni egymás mellett, hogy valamilyen módon ne érintkezzünk egymással.
Persze a hídra csak az lép fel, aki akar. És talán csak az, aki kész félretenni az előítéleteit.
Számomra ebben a „testvériség hídja” kifejezésben az is benne van, hogy ma olyan emberek között is megszakadnak a kapcsolatok, akik korábban tudtak egymással beszélni. Családok, barátságok, közösségek oszlanak meg politikai vagy társadalmi kérdések mentén. Mintha éppen a testvériség veszne el.
Leó pápa írja, hogy az ember elidegeníthetetlen méltóságát sem a bűne, sem az életkörülményei, sem bármi más nem veheti el.
Mi mégis nagyon könnyen úgy kezdünk tekinteni egymásra, hogy valakit a bűnei, a meggyőződése, a hibái vagy a társadalmi helyzete alapján fosztunk meg ettől a méltóságtól.
Ez azonban nem közömbösséget jelent. Az egyház társadalmi tanítása mindig hangsúlyozta, hogy meg kell hallani a szegények kiáltását, hogy a bűn valóság, és a kiszolgáltatottak szenvedését nem lehet elhallgatni. De ezzel együtt ott van a másik oldal is. Eszembe jutnak Babits Mihály sorai: „Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot.” Nem arról van szó, hogy a bűn ne lenne valóság, és nekünk takargatnunk vagy tolerálnunk kellene, hanem arról, hogy az ítélkezést végső soron Istenre kell bíznunk.
Talán ezt jelenti számomra a testvériség hídja: nem azt, hogy mindenben egyetértünk, hanem hogy a másik ember méltóságát akkor sem tagadjuk meg, amikor mély nézetkülönbség van közöttünk.
Infó: 22. Arcus Temporum Művészeti Fesztivál, Pannonhalmi Főapátság, 2026. augusztus 21–23.
„Annak, hogy egy kis területen sok jó ember találkozik egymással, gyógyító hatása is van”