A hallgatás ösvényein

A pannonhalmi Szent Márton-bazilika és bencés kolostor kertje is azt a célt szolgálja, hogy megsejtessen velünk valamit abból a paradicsomi állapotból, amikor még harmóniában élt Isten és ember. Az Arcus Temporum fesztivál pénteki nyitónapján Hortobágyi T. Cirill főapát és Saly Noémi helytörténész „tájolta” a látogatókat a templom, a kert és az arborétum világában. Egy ideális kertben a mindennapi élethez szükséges zöldségeket, gyümölcsöket, gyógynövényeket termesztik, és Szűz Mária virágait – a liliomot, a rózsát, az íriszt –, amelyekkel a templomot is díszítik. A kert gyakorlati és szimbolikus helyszín.

A huszonkét hektáros arborétum – amely az Apátsághoz hasonlóan az UNESCO világörökség része – megérezte a globális felmelegedést. A hamisciprusok, a lucfenyők nem élték túl a klímasokkot, az arborétumot idén mintegy másfélezer új növény telepítésével, meditációs és spirituális tanösvények kialakításával újították meg. (Egy óra séta alatt végigjárhatjuk Japán, Kína, Tibet, Kalifornia és a Földközi-tenger tájait.) Így lett az idei esztendő A kert éve, az Arcus Temporum központi témája pedig A kert.

Hogy milyen belső utakra invitál egy meditációs, spirituális tanösvény, azt a Főapátság kulturális igazgatója, Dejcsics Konrád bencés szerzetes mutatta meg szombaton. Az ösvény első állomása egy kis tavacska, amely partján egy angyal szobra látható. A helyszín a Teremtés könyvében olvasható Hágár történetét idézi meg, aki úrnője, Sára gyötrése elől bujdokolt el a pusztába, egy forrás mellé. Ott talált rá az angyal, Isten követe, akinek mindig az a feladata, hogy az embert kimozdítsa nehéz állapotából.

Az ösvény második állomása Szent Benedek szobra: ő egy anyagi javakban gazdag életet cserélt fel a remetelétre, mielőtt megalapította volna a bencés rendet. A hallgatás csendje először önmagához vezette el Benedeket. – A mai embernek az egyik legfontosabb meghívása, hogy önmagánál otthonra találjon, de ez nem egy harmonikus folyamat – fogalmazott Dejcsics Konrád. Aki arról is beszélt, a rendalapítónak sok hibája, bukása volt: megkísértette a hatalom, a szeretetlenség, a törvénykezés, a testiség. – A kísértéssel való küzdelmünk, az a harc, amit azért folytatunk, hogy önmagunknál otthonra találjunk, sosem választható el Isten jelenlététől, aki nem pusztán szemlélője az önmagunkkal folytatott harcainknak, hanem velünk együtt sebződő résztvevője is.

Az ösvény harmadik állomása egy barokk pavilon, az ima és a meditáció helye. – Mózes felmegy a hegyre, először a gondolatok felhőjén keresztül vágja át magát. Nem lát semmit. Ilyenek a gondolataink: de ahogyan megyünk föl, a meg nem ismert felhőjébe jutunk, ami egy tiszta jelenlét, fény és sötétség. A szemlélődés paradoxona: arra törekszünk, hogy ne akarjunk elérni semmit. De egyszer csak eljutunk arra a pontra, hogy már nem is kell törekednünk. Elengedtünk mindent és csak jelen vagyunk.

Az ösvény további állomásai arra szeretnének rávezetni: ismerjük fel, gyakran az tesz minket érdekessé Isten számára, amit nem szeretünk önmagunkban. És nem a saját erőfeszítéseink változtatnak meg minket, hanem a felismerés: Isten fontosnak tart minket. Fogadjuk el, életünk dilemmái folyamatosan döntések elé állítanak minket. Legyen bátorságunk szembenézni a küzdelmeinkkel, a kudarcainkkal, és mindazzal, amitől félünk. A spirituális ösvény utolsó állomása végül egy labirintus – ami nem útvesztő. Egyetlen út, ami – ugyan végig kanyargós, de – a középpont felé vezet.

A fesztivál irodalmi díszvendége, Rakovszky Zsuzsa művei is rímelnek a fenti gondolatokra – az alkotóval Bazsányi Sándor irodalomtörténész vezetett pódiumbeszélgetést. Pál András és Takács Katalin felolvasó színházában Rakovszky Zsuzsa belső kertjei folyamatos – és elviselhető – drámákat mutattak meg. (Kár, hogy ez a produkció egyszeri és megismételhetetlen.) A versblokkokat Kurtág György és Tornyai Péter darabjai kötötték össze – Osztrosits Éva előadásában. A Junior Prima díjas hegedűművész Jörg Widmann 2. etűdjének előadója is volt a Boldogasszony-kápolnában – a mű Paganini, Chopin, Liszt és Ligeti virtuóz technikai tanulmányainak újragondolása, hangszínkompozíció, amely énekesi feladatot is ad a hegedűsnek.

„Szent kert, bő lomb…” – a fesztivál öt koncertjének mottói Weöres Sándor verséből, a Kínai templomból vett sorok voltak. A zenei művészeti vezetők, Várjon Dénes és Simon Izabella zongoraművészek Mendelssohnnal és a Jörg Widmann műveire fókuszálva párhozamos történeteket meséltek és meséltettek. Hallhattunk történeteket a fiatal és érett Mendelssohn életéből, Simon Izabella és Csővári Csilla Mendelssohn dalait – több megzenésített Goethe- és Heine-verset – négy előadáson mutatták be. A világ egyik leggyakrabban játszott kortárs zeneszerzője, Jörg Widmann zenei világának sokszínűségét is megmutatták – nem egyszer a klarinétművész Widmann interpretálásában, aki a Chamber Orchestra of Europe-ot is vezényelte. Várjon Dénest külön élmény volt úgy hallgatni, hogy kortárs műveket is előadott, ahogy Nicolas Altstaedt csellóművészt is, aki négy koncerten működött közre. Ugyan Palojtay János zongoraművész, Langer Ágnes hegedűművész és Karasszon Eszter csellóművész „csak” a szombat esti koncerten lépett fel, a fesztivál kisebb csúcspontját hozták el Mendelssohn 1. (d-moll) zongoratriójával.

Mendelssohnról egyébként nem sokan gondolnák, hogy Wagnert is inspirálta, ahogy Schönberg zenéjében is kevesen hallják meg Brahmsot – erre Jörg Widmann hívta fel a figyelmet nagyon vidám zenetörténeti előadásán, zongorajátékával igazolva állításait. – Talán nem mindig, de néha a váratlan disszonanciák határozzák meg a szépséget. Hallgassák ezeket a kivételes pillanatokat: amikor valami történik a zenében, amire nem számítunk, képes nagyon boldoggá tenni – fogalmazott a német zeneszerző.