Már sokszor lepte meg a provokatív előadásaival a közönségét. Mit várhatunk az Albertina Modern múzeumban októbertől látható retrospektív kiállításán?
Manapság a retrospektív kifejezés olyan szörnyen hangzik, olyan végsőnek, miután akár meg is halhat a művész. Még a gondolatát is utálom. A tárlaton viszont nemcsak performansz lesz, hanem fotográfia, videóinstalláció, polaroidok, szóval sok különböző elemből fog állni. Meg fiatal performanszművészek elő fogják adni a munkásságomat.
Vagyis a karrierje során előadott botrányos performanszait fogják újrajátszani?
Például azt, amit 1977-ben a néhai művésztársammal, Ulay-jal (Frank Uwe Laysiepen) adtunk elő: meztelenül álltunk egy ajtó belsejében kétoldalt, a látogatóknak pedig köztünk kellett belépniük a galéria terébe. De tudja, abban az időben mi hat órán át álltunk, a mostani kiállításon viszont óránként fogják váltani egymást a különböző művészpárosok. Illetve lesz olyan művész, aki a földön fog feküdni meztelenül, és lesz rajta egy csontváz.
Hat évtizede műveli a performanszművészetet. Mi a véleménye a műfajról?
Szerintem ez a legfontosabb művészeti ág, mert anyagtalan, érzelmes, és abszolút közvetlen a kapcsolatot tart a közönséggel, illetve idő alapú, mert ott kell lenned, hogy lásd az előadást. Az egész életemet ennek a művészeti ágnak szentelem.
Hogy érzi, ezalatt a hat évtized alatt hogyan változott meg a performanszművészet?
A performansz folyamatosan változik, művészek új generációja jelent meg. A performansz olyan mint egy főnixmadár. Először mindenhol ott volt, aztán eltűnt, aztán megint megjelent. Minden alkalommal, amikor a világon gazdasági válság van, divatos lesz a performansz, mert annyira olcsó. Amikor gazdasági fellendülés van, akkor meg eltűnik. A művészet ilyenkor magas áron eladható árucikké válik, és mindenki vásárolni kezdi. De a performansz sosem hal meg. A közönségnek már elege van abból, hogy mindent csak néznie kell, ők részesei akarnak lenni valaminek.
A 1973-74-ben a Ritmus (Rhythm) című performanszai során megsebesítette magát és mások is bántották önt. Miért volt jó, hogy kitolta a saját fizikai és tudati határait?
Nagyon egyszerű. Ha a testeddel dolgozol, a tested maga az univerzum. A body art korai időszakában a test volt a vászon, a vér a szín, a borotva pedig az alkotóeszköz. Először ki kellett tolnunk a testet a határáig, majd ezután jött be a képbe az elme, a spirituális elem. Még a harminc százalékát sem használjuk az agyunknak. Ez az univerzum felderítésre vár, ami egy végtelen keresés lesz.
Ulay-jal 1975-ben találkoztak először és 1988-ig dolgoztak együtt. Miért volt jó a közös munka?
Mert akkoriban elértem a fizikai határomat, és jó volt valakivel együtt dolgozni, hogy a férfi és a női energiákat újraegyesítsük. Így hoztuk létre létre A másikat (The Other), vagyis egy harmadik elemet. Az egóm és az egója megszűnt létezni, mert egy személyt alkottunk. Idén november 30-án, az ismeretségünk harmincadik évfordulójára megnyitunk egy kiállítást Ljubjanában, a Cukrarna nevű cukorgyárban kialakított galériában. A tárlat szervezésében segít Ulay özvegye is, és kiadunk egy kis könyvet a kiállítás kapcsán. A címe ez lesz: Szerelem, gyűlölet és megbocsátás (Love, Hate and Forgiveness). Ulay-nak szentelem ezt a könyvet, hogy békében nyugodjon valahol az univerzumban.
2010-ben találkoztak egy híres performanszán a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MoMA). Akkor ön A művész jelen van (The Artist is Present) című kiállítása keretében egy asztalnál ült, és a látogatók három hónapon keresztül leülhettek önnel szemben, és csendben nézhették egymást, mígnem egyszer csak megjelent Ulay, és helyet foglalt. Mit érzett abban a pillanatban?
Mit gondol, mit érezhettem? Az egész életem lepergett előttem. Nagyon érzelmes pillanat volt. De tudja, utána Ulay beperelt engem. Ez volt a kapcsolatunk utálatos része. És akkor nagyon is gyűlöltük egymást. Aztán elmentem Indiába, ahol harminchat órás túra után megérkeztem egy helyre. És ő ott volt. Aztán egy hónapot maradtunk ott. Hajnali ötkor keltünk, és meditáltunk, aztán megbocsátottuk egymásnak. Ezért is fontos a Szerelem, gyűlölet és megbocsátás című könyvem. Minden benne van, amit átélhetsz egy kapcsolatban.
Az említett MoMA-s performansza három hónapon át zajlott. Azt nyilatkozta, hogy ez megváltoztatta az életét. Gondolom, a művészetét is.
Először is, ha valamit három hónapon át, napi nyolc órában csinálsz, péntekenként pedig tíz órán át, az maga az élet. Az életet és a művészetet nem lehet szétválasztani, a kettő egy. A performansz során bárki is ült előttem, feltétel nélküli szeretetet éreztem. Legyen az fiatal, idős vagy gyerek. Valami nagyon erősen kinyílt bennem, és megértettem, hogy a közönség lett maga a mű. Aztán 2014-ben megrendeztem az 512 óra (512 Hours) nevű performanszomat a londoni Serpentine Gallery-ben, aminek keretében emberek jöhettek be egy teljesen üres térbe, melyben ott voltam. Hogy megértsd a performanszot, neked is át kell élned. Ezért hoztam létre az Abramović-metódust.
Ez pontosan mit takar?
Ezt személyesen kell átélned, nem lehet könyvből megtanulni. Egy könyv nem változtat meg. Csakis úgy változtathatod meg a személyiségedet, ha átéled ezt a metódust, és megteszed az első lépést. Jelentkezni kell a Marina Abramović Intézetbe, aztán elrepülsz Athénbe, ott felvesz egy busz, amelyen tizenkét ember lesz, majd ez elvisz Spárta hegyeibe, ami teljesen izolált mindentől. És ott olyan emberekkel leszel együtt, akikkel még soha nem találkoztál, akik a világ különböző pontjairól érkeztek. Este esztek zöldséglevest, aztán elveszik tőled a telefonod, a számítógéped és az órád. Teljes technológiai detoxon esel át. Aztán reggel ötkor felkelsz, majd fizikai és mentális gyakorlatokat végzel. És nem eszel és beszélsz öt napig. Aztán az utolsó nap kapsz ételt, és visszakapod a telefonod, a számítógéped és az órád, és teljesen új szemszögből fogod szemlélni az életed.
Mit szeretne a performanszaival, a fotóival és a személyével kifejezni a közönségnek?
Nagyon egyszerű dolgot. Az emberi szellemet akarom megélni. Most sok a háború, az éhínség, a boldogtalanság, és szörnyű politikai helyzetek vannak, miközben melegszik fel a bolygó. Ilyenkor művészként két dolgot tehetsz. Vagy reflektálsz erre a sok szörnyűségre, vagy valami olyat csinálsz, ami az emberi szellemhez kapcsolódik. Emlékeznünk kell arra, hogy a második világháború alatt, amikor mindenki azt mutatta meg, mi zajlik a valóságban, akkor Henri Matisse virágokat festett. És csak most értettem meg, hogy miért. Mert ezekre a virágokra szükségünk van. Kell a szépség, a harmónia és a szerelem. Fel kell emelnünk a lelkünket.
Infó: Marina Abramović. Albertina Modern, Bécs. Megtekinthető 2025. október 10-től 2026. március 1-ig
Abramovics, a botrányművész
Marina Abramovics 1946-ban született Belgrádban, konceptuális és performanszművész, aki a test és a tudat határait kutatja, magára pedig úgy hivatkozik, mint a „performanszművészet nagyanyjára”. Számos előadása botrányt váltott ki. A 1974-es Ritmus 0 (Rhythm 0) című akciója során hetvenkét tárgyat állított ki, melyeket hat órán át ki lehetett rajta próbálni. A tárgyak között volt rózsa, toll, olívaolaj, olló, pisztoly és egy töltény is. Az 1980-as Nyugvó energia (Rest Energy) című performansza során művésztársával, Ulay-jal egy kifeszített íj két oldalán álltak: Abramovics testsúlyával hátradőlve a felajzott íjba kapaszkodott, míg Ulay tartotta a húrt, miközben a nő szívére irányozta a nyilat.
