Kristen Stewart a Népszavának: Mintha célkeresztet tettem volna a puncimra

Talán sosem láttam még ennyi vágást egy filmben.

Nekem ez eleinte nem is tűnt fel, a ritmusra figyeltem. A színhangolás során Natasha Leonnet szólt, hogy az első nap ötszáz vágásig számolt, aztán feladta. De szerinte tényleg rekordot döntöttünk.

Mennyiben más a kész film, mint amit eleinte elképzelt?

A kész film semmiképpen sem tükrözi az eredeti vágyat, az csak egy érzés volt. Zavarba ejtő az egész, mert A víz kronológiája lehetetlen filmnek tűnt. A tapasztalatlanságom és a vakmerőségem segített át a célvonalon. Bárki, aki már készített filmet, azt mondta, ilyen körülmények között nem tudta volna leforgatni. Baromira kétségbeesett voltam és úgy gondolom, ez meg is látszik a filmben. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert az egész egy kibaszott hajótörés, szörnyű trauma volt. Sokáig egyáltalán nem működött a film. Minden nap megszakadtunk, ugyanakkor nagyon boldog vagyok, hogy ez a forgatókönyv, amin nyolc évig dolgoztam, valóban megvalósult. Sokszor azt éreztem, hogy a lapok ott lebegnek a Mackenzie folyón, nekünk kell kihalászni a darabjait. Minden nap meghaltam a forgatáson. Ugyanakkor néztem, ahogy Imogen Poots életet lehel a filmbe, és azt gondoltam: „Istenem, elkapjuk a pillangókat, vagy elűzzük őket?” Aztán a végén hazamentem, és kinyitottam ezeket a lenyűgöző ajándékokat, amiket leforgattunk. Lényegében olyan puzzle darabokat készítettünk, amelyekből sokféle filmet lehetett volna csinálni. Ez megdöbbentett, mert a forgatókönyv tűpontosan volt megírva. De a képalkotás annyira más, mint az írás. Olyan, mint amikor Wong Kar-Wai arról beszél, hogy a tökéletes forgatókönyv nem létezik, hiszen nem tudod méltóképpen megjeleníteni. A felvételek során megszülető újdonságok összhangba hozása kibaszottul fájdalmas folyamat. A mozgókép önálló életre kelt, és így saját emlékeit hozta létre. Bizonyos képek közötti érzelmi kapcsolat csak utólag vált nyilvánvalóvá. Nem volt mód arra, hogy ez  igazán precíz folyamat legyen. De a film megtalálta önmagát, és nagyon örülök, hogy találtam olyan embereket, akik hajlandóak voltak velem együtt szerezni ezt a free jazzt, mert végül is úgy gondolom, hogy valami olyasmit hoztunk létre, ami valóban traumatikus élménynek tűnik. Magam részéről biztos vagyok ebben, de másokról nem tudok nyilatkozni. Ön mit gondol?

Magával ragadott, de ezt most nem igazán tudnám szavakba önteni.

Fair válasz. Vannak olyan filmek, amelyek nem „mesék”, magáról a műről szólnak. A víz kronológiája nem arról szól, hogy mi történt Lidia Yuknavitch-al, hanem arról, hogyan lehet feldolgozni a fájdalmat, hogyan lehet azt valami széppé, valami élhetővé alakítani. Ehhez nem lenne szükséged konkrét kapcsolatra az erőszakkal vagy az abúzussal, de nőnek lenni a „színpadon” egy ilyen korban pusztán sértő és bántó élmény. Mi alapvetően befogadók vagyunk. Vágyainkat nagyon fiatal korban kapjuk meg olyan élmények által, amelyeket nem tudunk kontrollálni. Akár jók, akár rosszak, vagy ad absurdum érdektelenek. Nincs önálló akaratunk, amíg meg nem értjük, hogyan alakítsuk a vágyainkat magunkévá. Azért kellett, hogy ez legyen az első rendezésem, mert arról szól, hogy megtaláljuk a hangunkat, ha pedig ez megtörténik, akkor hogyan tudjuk használni azt.

A víz tökéletes metaforája ennek a folyamatnak.

Olyan vagyok, mint egy macska, he tehetem, nem megyek a víz közelébe! Az úszás nem az erősségem. Folyamatosan küzdök az áramlattal, még akkor is ha elvileg nincs, mert egy medencében vagyok. Azok a dolgok, amik Lydia testével történnek, a víz felé taszítják. A víz maró hatású, megváltoztat. Elragad. Más helyekre visz. Szó szerint szétmossa a sziklákat, hát még egy emberi testet. Az ember szerves anyagok összessége. Nem kell magunknak tulajdonítanunk vagy felelősséget vállalnunk azokért a furcsa, elcseszett dolgokért, amiket akarunk. Csak meg kell értenünk, mik azok, hogy együtt tudjunk élni velük. És amikor elolvastam Lydia könyvét, azt gondoltam, ez egy harci kiáltás. Egy mentőcsónak. Egy életmentő szöveg. Ezért akartam  olyan filmet készíteni, ami olyan, mint egy DMT-trip, mint az élet, ami lepereg a szemed előtt. És mindenki bele tudja vetíteni a saját életét, mert nem csak arról szól A víz kronológiája, hogy „ó, milyen menő a vágása”. Hanem arról, hogy elszakadunk a három felvonásos szerkezetű hollywoodi sikertörténettől, ami lényegében olyan, mint a férfi orgazmus. Mi nők, hullámzunk, nekünk minden több időt vesz igénybe. Sok hamis szél fúj, és ez frusztráló. Sok film háromnegyedénél azt gondolod: „Miért csináljuk még mindig ezt?”

Pedig épp egy férfi filmjeinek hatását látom A víz kronológiáján, Jean-Luc Godard-ét. Igaz, ő nem Hollywoodban lett öntörvényű képíró.

Nagyon keményen próbálok öntörvényű lenni! Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. De nem azért, mert avantgárd akartam lenni, hanem mert ez elengedhetetlen volt ehhez a műhöz. Nem hiszem, hogy valaha is készítenék még egy ilyen filmet. Ez annyira egyedi volt. Olyan, mintha az ember rendezgetné az emlékeit, hogy rájöjjön, ki is ő valójában. Érzéki élmény, nem egy mesekönyv. Ez áll a legközelebb ahhoz, amit álmodás közben érez az ember. Amikor elalszol, hirtelen elkezdődnek ezek a vágások. A tudatalattid elkezdi: ez nagyon hasonlít ahhoz a filmhez, amit én akartam készíteni. Szerintem ez egy klasszikusan új, francia újhullámos mentalitás, vagy legalábbis egy olyan beszélgetés, amelynek részese szeretnék lenni. Szóval, köszi, elfogadom a Godard-hatást! Elengedhetetlen volt a forma megtörése A víz kronológiájához. Mintha egy nagyon éles késen állnánk. Úgy érzem, az egyetlen módja annak, hogy igazán tiszteljem a filmművészet, hogy nem a hipotetikus nézőknek kell valamit kiokoskodnom. 

Ennyire elege van Hollywoodból?

Igen, mert ott élek. Az Alkonyat-szériával mintha célkeresztet tettem volna a puncimra, A víz kronológiája Cannes-ban mégis remek fogadtatásban részesült. Nem fogok úgy tenni, mintha nem hallottam volna, hogy az emberek kibaszott pozitívan reagáltak. De nem mindenhol lesz így. És ez csak még jobban hangsúlyozza, hogy szükség van erre a filmre. Hollywoodban arról fognak beszélgetni, hogy az emberek nem értik a filmet. Pedig én csak a valóságot formálom. Más is ezt teszi másképpen, mondhatnék egy rohadékot, de inkább most befogom a szám. Pedig a kezem izzad, ha arra gondolok, ki most az amerikai elnök.

Amikor valaki más filmjében játszik, be kell illeszkednie az ő elképzeléseibe vagy munkamódszereibe. Fog még színészkedni?

Azért vagyok rendező, mert színész vagyok. Nagyon akartam látni Imogen Poots barátnőmet olyan dolgokat csinálni, mint amilyeneket elképzeltem. Ez pusztán vágyból fakadó impulzus volt. Olyan képeket készítettünk, hogy legszívesebben felgyújtottam volna a hajamat. És igen, nagyon büszke vagyok rá. Őrület. Ugyanezt érzem színészként is. A legmenőbb párbeszédek, amiket rendezőkkel folytattam, és amelyek igazán őszinte felszabaduláshoz vezettek, teljesen megfoghatatlanok. Valaki bejön, kimondja a varázslatot, és kész. Mintha teljesen megosztanánk a testünket – ez a lényeg. Bárki, aki intellektualizálni kezdi az ötleteket, csak kiszívja a levegőt a szobából. Lydia egy írásmű építéséig jut el A víz kronológiájában. Azt akartam megmutatni, hogy nem tudsz magad elől elmenekülni. 

Akkor már csak szeretném megköszönni, hogy visszahozta Jim Belushit a mozivászonra.

Szívesen. Nagyon nem mindegy, kivel dolgozol együtt. Mintha ismernem kellene ezeket az embereket. Nem lehetnek csak úgy bérelt színészek. És volt valami Jimben, például, hogy Oregonban egy marihuána-termesztő műsort vezet. Láttam néhány klipet belőle, és csak úgy néztem, hogy „Istenem, nehéz vele lépést tartani”. Olyan, mint egy nagyon vicces gyerek. Ugyanakkor van benne valami hatalmas mélység. Életet lehelt a szövegünkbe. Mint azok a színészek, akik bejönnek, és elkezdnek improvizálni, és mindent megváltoztatnak. Ő mindent magába szívott, és beépítette a filmbe. Jim egyszerűen csodálatos ember. Úgy éreztem, hogy szeretem. Már előtte is tudtam, anélkül, hogy találkoztam volna vele. Aztán megérkezett, és tényleg teljesítette az összes kívánságomat, mert ő volt minden, amire vágytam, és még több. 

Infó: A víz kronológiája. Cinefest, Miskolc, 2025. szeptember 6., 7.