Meg kell tanulnunk látni

Ha épp nem kiállítótérben láthatók, a képzőművészeti értékű lapokat egy vászontok őrzi, mert nincsenek összefűzve – egy művészkönyv nem művészeti album. Nem lehet gyakran ilyet látni.

Hans-Georg Gadamer német filozófus írt arról, hogy a művészet befogadásához idő kell. „Minél inkább elidőzve figyelünk egy műre, annál beszédesebben, annál gazdagabban jelenik meg.” Időráfordítás nélkül nem tudunk zenét hallgatni, táncolni, vagy könyvet olvasni. Viszont egy kiállításon a képek mellett elsuhanhatunk. Ám amióta a nonfiguratív festészet dominál a képzőművészetben, azóta a mondanivaló már nem az ábrázoláson keresztül fejeződik ki, hanem a színek, a ritmus és a kompozíció által. Ahhoz, hogy ezt be tudjuk fogadni, időt kell szánnunk rá, és meg kell tanulnunk látni. Ebben segít a művészkönyv. Szinte fontosabb lenne az iskolákban gyerekeket nem rajzolni, hanem látni tanítani. Mert nem mindenkiből lesz művész, viszont a művészet értője, befogadója mindenki lehetne.

Megtanulni valóban látni, és időt szentelni valamire: ez nemcsak a művészet befogadására, a kapcsolatainkra is érvényes. A művészet így egy kicsit éni is tanít?

Pontosan.

A Vom Licht, A fényről című művészkönyv bibliai, irodalmi, filozófiai és természettudományos szövegei is ezt sugallják. Szöveg és kép: hogyan született meg a művészkönyv műfaja, ami mégiscsak több, mint egy illusztrált kötet?

Maga a műfaj Franciaországban bontakozott ki legelőször, még a XX. század elején, ott tudatosan törekedtek arra, hogy az irodalom és a képzőművészet egy könyvben találkozzon. Volt, hogy klasszikus szövegekhez készültek képek – ilyenek például Marc Chagall evangéliumi illusztrációi, amelyek ismertté tették a művészt –, máskor egy ismeretlen fiatal író kért meg egy már ismert képzőművészt, hogy illusztrálja a szövegét, és akkor ő azáltal válhatott ismertté. A művészkönyv egy rendkívül hatékony eszköz egy fiatal, vagy még ismeretlen művész ismertté tételére is. Bár ezek a könyvek sokszorosítottak, aránylag kis számban jelennek meg, így van bizonyos értékük. De mindenképpen olcsóbbak, mint például egy szobor. Eduardo Chillida spanyol szobrásznak a világ nagyon sok városában vannak szobrai. Általában kovácsoltvas szobrokat készített, monumentális műveket. Abszolút világhírű, Magyarországon viszont alig ismerik. Ő is készített művészkönyveket, amelyek által mégiscsak megismerhető a művészete.

Günther Uecker is Franciaországban ismerte meg a művészkönyv műfaját. Önnek Hannoverben volt galériája, sok kiállítást rendezett Ueckernek is, de 1956-ban először Franciaországba emigrált. Már ott keresztezték egymást az útjaik?

Tudja, elmúltam kilencven éves, már nem emlékszem pontosan minden részletre, a kiállításaim számát is a katalógusok őrzik. Nem emlékszem konkrétan, hogy hol és mikor találkoztam vele először, de nagyon hamar kialakult köztünk egy baráti kapcsolat. És annyi bizonyos, bár Uecker elsősorban szobrászként volt aktív, kimondottan igénye és érzéke volt a papírral is dolgozni, a szöveg és a kép viszonyát megszerkeszteni. Így adódott az, hogy előszeretettel készített olyan műveket, ahol a szövegek és az illusztrációk egy harmonikus művészi kompozíciót alkotnak. Ilyen a Vom Licht is 1973-ból: ezek a „szögtáblák” speciális rézmetszéshez használt, merített papírra készültek, dombornyomatok, amelyeket Uecker szignált. A képek a szögek nyomait őrzik – ha srég kap fényt egy-egy kép, akkor sokkal intenzívebbek az árnyékok. És ahogy én mozgok a kép előtt, úgy tűnik, mintha maga a kép is mozogna. Egyébként több fontos kiállítása is volt már Magyarországon, ebben szerepe volt barátának, Dieter Honisch művészettörténésznek, a berlini Nemzeti Galéria egykori igazgatójának is, aki nem csak a magyar képzőművészeket szerette, hanem Magyarországot is. Honisch már a rendszerváltás előtt telket vásárolt a Balatonnál, és itt is élt.

Eszerint a hannoveri galéria a biztos pont, ahol ön nemcsak Ueckerrel, más ismert művészekkel is dolgozott együtt.

Nagyon érdekes, izgalmas életem volt, sok fordulattal. 1934-ben születtem, már a háborút is tízévesen megéltem. Édesapám katonatiszt volt, a háború végén már nem harcoló alakulatnál volt, hanem egy hadosztály vezetőségében. Ahogy jöttek az oroszok, az egysége az irodafelszereléssel, iratokkal, gépekkel együtt tehervonatokon vonult nyugatra, a tisztek vihették magukkal a hozzátartozóikat is. Egész Berlinig eljutottunk. Tíz-tizenegy évesen ott szörnyű dolgokat átéltem: szőnyegbombázásokat, géppuskázásokat. Megúsztam valahogy. Bár édesapám kisparaszti családból származott, és úgy lett belőle katona tizenhat évesen, hogy a szegénység elől menekült, a rendszerváltás után horthysta tisztnek számított, húsz év szolgálat után kirúgták. Akkoriban kategóriák szerint beosztották a társadalmat: voltak munkás származásúak, parasztok, értelmiségiek, és az egyéb. A csendőrök, a rendőrök és a katonatisztek voltak az x-esek. Az x-esek gyerekei az általános iskola után nem tanulhattak tovább. Mikor nem vettek föl gimnáziumba, annak ellenére, hogy jó tanuló voltam, akkor az egyház nyolc iskolát visszakapott az előzőleg államosított iskolák közül. Többek között Szentendrén is nyílt egy ferences gimnázium, és Bajáról Szentendrére kerültem gimnáziumba. Ott akadt a kezembe A selyemcipő, Paul Claudel egy könyve, amelynek elején van egy portugál közmondás: „Isten egyenesen ír görbe vonalakon”. Ez sokszor beigazolódott az életem során.

Ueckernek szintén meghatározó volt a háború. A szögszobrászata abból a létélményből nőtt ki, hogy kamaszként beszögelte a házuk ablakait, megóvni édesanyját és nővérét az orosz katonáktól.

Így van. Wustrow-félsziget – ahol ő akkoriban élt – hadászati központ is volt, amit nagyon agresszívan megszálltak az oroszok. Öt évvel később, miután kettészakadt az ország, 1953-ban átment Nyugat-Németországba, ott folytatta a tanulmányait. De a tapasztalatot vitte magával.

Nemcsak képzőművész, a béke hírnöke is lett, a világ sok országában szót emelt az emberi jogokért. Ön miben látja művészetének jelentőségét?

Abban, hogy egyrészt fontosnak tartja, az élet nem csak matéria, hanem van egy metafizikai dimenziója is. Másrészt: benne is megvan a szeretet.

A tárlat megnyitóján Schneller János művészettörténész Nikolaus von Kues gondolatát emelte ki Uecker könyvéből: a teremtett fény annál több árnyékot mutat, minél távolabb áll Istentől – a végtelen fénytől. Azaz: minél közelebb állunk a fényhez, annál kevesebb az árnyék.

Most képzelje el, pünkösdvasárnap nyitottuk meg a kiállítást, utána való kedden volt itt a Gaudiopolis szeretetházban egy irodalmi kör. Szóba került Uecker is, és volt valami, ami akkor épp nem jutott eszembe vele kapcsolatban, de nem is tudtam rögtön utánanézni. Mikor vége lett az estének, visszamentem a szobámba, és felmentem a Google-ra, hogy utánanézzek annak, amit szerettem volna megtudni. Akkor értesültem arról, hogy néhány órával azelőtt, hogy mi itt összegyűltünk, ő meghalt. Megrendítő volt a könyvben újraolvasni a sorait, amit magáról írt: „A fehér zónát választottam, mint a színesség felsőfokát, a fény csúcspontját, a sötétség fölött aratott diadalt. A fehér világ a hitem szerint emberi világ, amelyben az ember megtapasztalja színes létezését, amelyben az ember eleven lehet. A fény röpteti az embert, felülről fogjuk látni az eget.” És végezetül: „Az érzékelésünkből épülő végtelenség spirálja röpít majd villámsebesen, ahogyan láthatatlanná válunk.” 1973-ban jelent meg a Vom Licht, mégis, ezeket a sorokat Uecker akár a saját halálhíradásaként is írhatta volna.