Ha ez könyv lenne, most visszapörgetném a lapokat a már megírt fejezetekhez. Jó lenne tudni, miről elmélkedtem három vagy öt éve ugyanerről. (Nagyobb lélegzetű mű esetében nem árt újraolvasni a papírra vetett, véglegesnek hitt fejezeteket, hiszen frissíteni kell az emlékezetet, igazítani a szöveg múltját a jelenéhez. Ezért van az, hogy kicsit egyszerre ír mindent az ember: a regény elejét, közepét és végét. Sokan örülnének, ha ez a képlékenység a saját életükben is működne, ha bele tudnának nyúlni a már megélt/leírt eseményekbe és így felszámolni a nagyobb tévedéseket. Csak hát kérdés: nem a botlásaink és kudarcaink formálnak minket a legjobban? Ha ezeket átírjuk, akkor nem magunkat írjuk át folyamatosan?) Most viszont prózaibb okok miatt lapoznék vissza, jó lenne tudni, mi mindent írtam már össze a gyerek születésnapja kapcsán. Amikor elkezdtem ezt a folyamot, négyéves volt, vagyis azóta nyolcszor dolgoztam fel a „témát”, mit sem változó érzelmekkel. (A szöveges feladat megoldása kiadja Duska jelenlegi életkorát.)
Talán az ajándékok milyenségén mérhető leginkább az eltelt idő. Egy négy- vagy ötéves gyereket még igen könnyű „meglepni”, hiszen nyitott könyv az élete, pontosan tudni, mivel játszik, miért rajong, mi köti le. Duskának egy időben bármilyen kisautót meg lehetett venni, mert semmivel sem lőhettünk mellé. Persze akadtak olykor specifikus kívánságok (furgonok, kukásautók, erőgépek), amelyek jól lekövették a NándiMesék (az akkori nagy kedvenc) autós szereplőit. Aztán jöttek a papírrepülők, a dominók és legók, társasjátékok, pókemberek, harrypotterek és minden, ami Csillagok háborúja.
Tizenkét évesen azonban már az egyszerű is bonyolultabb. Például idén már saját magának is vett ajándékot. Méghozzá egy videójáték konzolt a spórolt pénzéből, mert már ilyen is van.
A vásárlást hosszas beszélgetések előzték meg, amelyben előre próbáltuk mérsékelni a károkat, úgy lefektetni a szabályokat, hogy mi se legyünk rendőrök és ő sem őrizetes. Kinek jó ez? Mindenki mástól könyvet kért és pénzt, mert még ő maga sem tudja, hogy mit szeretne vagy mit fog szeretni pár hónap múlva. Én például egy Hadházi-előadással leptem meg a Dumaszínházban, mert mindig is úgy véltem, a legjobb, amit tehetünk a szeretteinkkel, ha időnként alaposan megnevettetjük. Ezt pedig jó a szakemberekre bízni.
A torta is velünk változott az évek során. Volt olyan alkalom, amikor Lloyd (a Zöld Nindzsa, vagyis a Ninjago egyik kulcsszereplője) alakját és színét kellett felvennie, az íze igazából nem is számított nagyon. Aztán már csak az volt fontos, és hogy legyen házi meg epres és csokoládés (nem volt könnyű megoldani, hogy legyen eper még júliusban is), de a nagymamák attól nagymamák, hogy a lehetetlen helyzeteket is képesek megoldani. (Csak később jövünk rá, hogy voltaképpen ez az igazi ajándék.) Most viszont igazán rendhagyó megoldás mellett döntöttünk, a sok egyeztetés után, hogy ki mit ehet és mit nem (mármint a felnőttek közül), végül tizenkét különböző szeletet illesztettünk egymáshoz, aminek persze hogy az lett a vége, hogy mindenki megkóstolt mindent, azt találgatva, hogy most éppen mit is eszik: joghurtos málnást vagy epres vaníliást?
De talán nem is lehetett volna hitelesebben ünnepelni a tizenkettediket, hiszen ez az a kor, amikor a korábbi szabályok közül sokan érvényüket vesztik, rengeteg új jön, de ezek már kevesebb tekintéllyel rendelkeznek, hogy végül totális káoszba, a késő kamaszkorba torkolljon minden, hogy azután megszülessenek a saját, személyre szabott szabályok. Ahogy eddig leginkább ő alkalmazkodott hozzánk, most mi próbáljuk követni őt, egy kicsit mindig lemaradva, jóval több türelemmel, és elfogadva, hogy olykor magunk sem értjük, hogy épp mit csinálunk és miért.
A nyitott könyvként olvasható gyerekből mára jobbára hieroglifa lett, amit újra és újra meg kell fejteni, dekódolni, hogy ne legyünk útban, mégis ott legyünk, ha szükség van ránk.
Én például már pontosan tudom, hogy melyik az a hangsúly, amikor az a legokosabb megfejtés, ha hagyok csapot-papot, és a magam dolgával törődöm az övé helyett. Hiszen ez is hozzátartozik a szeretethez: nem égünk, ha nem akarják. Ahogy Szabó Lőrinc pedzegette, igaz, ő a szerelem kapcsán. De hát nem a gyerekünk iránt érzett érzelemgombolyag életünk leghosszabb, legsajátosabb szerelme, ami a legritkább esetben (sokak szerint: soha) végződik válással?
És persze már egyre gyakrabban hatódom meg a régi születésnapok fényképein. Egyre többször tűnik idilli békének az, ami akkoriban színtiszta felfordulás volt. És az idő csak tovább retusál, javítgatja a képeket, amíg már abban is kételkedni fogunk, hogy tényleg velünk történt meg az a sok csoda, tényleg mi vagyunk ott a kép bal sarkában, még fekete hajjal és töretlen mosollyal, és az a kis pöttöm lett ez a lakli nagy kamasz, akinek most épp ciki a visszaemlékezés. Talán ezért is jó nevetéssel ünnepelni a jelent, hogy aztán kedvünkre szipogjunk, amikor múltként kerül elénk. Nem bántam volna, ha ezt egy kicsit korábban tudom. Még nagyobb derűvel kacagtam volna fel az égre, hogy élek, élhetek még.
