Szüleim elvittek nagynénémhez, nála aludtam. Kábítóan ízeset. Ahogy reggel tértem lassan magamhoz, várt valami finom reggeli, sütött a nap. Bekapcsolták a tévét. Ott is sütött a nap. Férfiak kúsztak egy épület tetején, hogy meglessék a fürdőző nőket. Aztán csináltak mást is. Hatalmas építkezéseken, összetartva, férfibarátsággal. Az egész tökéletesen illett egy életörömtől örökkévalóságba nyújtózkodó reggel hangulatába. Felejthetetlen volt. Hatéves lehettem.
Ha megkérdeznek, mik a kedvenc magyar filmjeim, összekapom kis műveltségemet, és sorolom, hogy Szegénylegények, Apa, Szerelem, Az ötödik pecsét, Szindbád, Sátántangó... Nem hazudok. De az igazságot elhallgatom. Az én egyik legkedvesebb filmem a Legenda a vonaton, amely a gyerekkori reggel óta kísér, felvillantgatja képeit, megdobbantja atmoszféráját. És állta az idő próbáját. Akárhányszor belenéztem, szinte ugyanúgy hatott.
Nem szívesen magyarázgatnám az okát. Azt is elfogadom, hogy ez egy véletlen, egyedi egymásra találás. Hogy amúgy nem több, mint a hatvanas évek elejének egyik jellegzetes kelet-európai brigádfilmje, a nívósabbak közül, ízléses, modernizált neorealista hangütéssel. Legyen így. Nem érdekel. Nekem mindmáig tisztító erejű, kedves, őszinte, mindennapi emberség sugárzik belőle. A reggel, az új nap reménye. Bölcs naivitással.
Negyvenhat évvel fájdalmasan korai halála után a rendező méltatásának se lenne sok értelme. Pedig megérdemelné. Rényi Tamás nem jutott fel a csúcsra, és fölösleges megpróbálni odatolni. Ő a jó, képzett, megbízható, intelligens rendezők táborát gyarapította (olyan sokan azért nem voltak). Polgári kultúrát képviselt, de érettségi után, a negyvenes évek végén szövőgyári lakatosként majd a Goldberger gyár tanműhelyvezetőjeként dolgozott.
Nem műalkotásokból ismerte hát a munkásvilágot, amelyről legjobb filmjeit készítette. Ezzel együtt ábrázolásánál mindig őrzött valamiféle külső szemléletet. A kézfogás gesztusát. Az egyenlőség hangsúlyát.
Az emberi arcot igyekezett teljes gazdagságában felmutatni munkáshőseiben, nem idealizálva társadalmi helyzetüket, életkörülményeiket. És ez több munkájában átütően nemesre sikeredett. Sikerülhet-e valóban ennek az osztálynak a felemelkedése? Kiteljesedhet-e mindaz az érték, lehetőség, ami tagjaiban rejlik? Rényi ezzel kapcsolatban egyre kevésbé volt optimista. Jól jelzi ezt Kertész Ákos műveiből készült két remeke, a Sikátor (1966) és a Makra (1972), amelyek keserűen domborítják ki a mozgástér kulturális és politikai korlátait, a valóság távolodását bármilyen munkáshatalomtól. Ám ezek a filmeket nem a leleplezés küldetése hajtja, hanem a fájdalom, a megváltás újabb elillanása.
Azt is elmondhatjuk, hogy Rényinek és másoknak kellő tehetség birtokában könnyű dolguk volt ebben a tematikában. A kor színészgárdája ugyanis elképesztő árnyaltsággal fedte le ezt a közeget (is). Százféle karakterszínben tudott felvillanni hitelesen a munkások, kemény sorsú rétegek világa. Méghozzá emberi mélységgel. Koncz Gábor érzékeny rezgése mai színészegyénisége felől szemlélve hihetetlennek tűnik a Sikátorban. Juhász Jácint Makrájának kemény vonásokká faragott sebezhetősége, visszahúzódása, bizonytalansága elszánt menekülés a hamis ígéretek ködéből. Nem tudja képzőművésszé emelni se Horváth Sándor jó szándékú káderfigurája, se az agilis forradalmi értelmiség képviselője, Csomós Mari, hiába bűvöl el erotikus sercegésű emberi mosolyának melegségével.
De maradjunk a napfényes, gyermeki reggel élményénél! Legenda a vonaton. Egyik építkezésről a másikra vándorló szerelőbrigád. Történeteket mesélnek magukról, hogy le tudjanak ülni egy zsúfolt vasúti kocsiban.
Nem akármilyen csapat: Szirtes Ádám, Madaras József, Sztankay István, Kautzky József, Lőte Attila, Koncz Gábor... Az istenített, vagány, mindent elintéző „bandavezér” pedig Sinkovits Imre. Aki itt teremtette meg azt a figurát, amely kultikus magasságokba emelkedik A tizedes meg a többiekben.
A sztorik nem rendkívüliek, inkább nagy-dumásan életközeliek, a néző számára pedig némi erkölcsi tanulság is kicsordul belőlük. Nevetséges szigorú parancsnokká válni, ha brigádvezető leszel, hiába ismersz valamit elméletileg, nem biztos, hogy meg tudsz birkózni egy konkrét problémával. A leghatóbb történet pedig az előítéletről szól: még ilyen derék munkások is rögtön cigány társukat vádolják, ha nyoma vész egy kis pénznek. Mert hiába ismételjük el százszor magunknak és egymásnak, hogy nem bélyegezhetünk meg közösségeket, legyünk bármilyen felvilágosultak is, azok a nyomorult előítéletek ott bujkálnak a zsigereinkben. De itt valahogy mindig tisztázódnak a konfliktusok. Mert van hozzá nyitottság, hajlékonyság, érzékenység, emberség. Ennek szelíd fuvallatát jó igazán átélni. Valami változóban van, mozog egy emberibb irányba. Becsüljük meg ezt az élményt, főleg, ha csak filmen juthatunk hozzá!
