Mélyből a csúcsra

Ebben a feszült hangulatban Richard Nixon pontosan ismerte fel, hogy a traumatizált ország mindenekelőtt nyugalomra és stabilitásra vágyik: a „törvény és rend” (law and order) jelszavára épített kampányával végül elsöprő győzelmet aratott az elnökválasztáson. Bár a leköszönő Lyndon B. Johnson még hivatali ideje utolsó hónapjaiban megpróbálkozott a párizsi béketárgyalások elindításával, fájó őszinteséggel kell megállapítanunk, hogy ekkor még egyik hadviselő fél sem állt készen az elfogadható kompromisszumokra. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a republikánus elnökjelölt – saját győzelmi esélyeit védve – titkos csatornákon keresztül arra biztatta Nguyen Van Thieu dél-vietnámi elnököt, hogy szabotálja Johnson megbékélési kísérletét. Nixon ezt a nyilvánosság előtt mindvégig tagadta, ám Johnson pontosan tudta, mit tesz a háttérben vetélytársa: az amerikai hírszerzés lehallgatta mind Dél-Vietnám washingtoni nagykövetségét, mind a saigoni elnöki palotát, és mélyen beépült kliense rendszerébe. Gyakorlatilag minden lépésükről tudtak. Ezzel a manőverrel Nixonnak sikerült aláásnia a hivatalban lévő adminisztráció diplomáciai erőfeszítéseit. Világosan megmutatkozott, hogy az amerikai politikai vezetés számára az aktuálisan értelmezett stratégiai és geopolitikai érdekek kíméletlenül felülírták a humanitárius és erkölcsi megfontolásokat. A béketeremtés kényszerű halasztást szenvedett, a háború folytatódott, Nixon elnöksége alatt pedig – a konfliktus drámai kiterjesztéseként – hamarosan Kambodzsára is átterjedt.

A hidegháborús enyhülés egyik legjelentősebb állomása az 1975-ös ún. Helsinki Záróokmány volt. A dokumentumot a korabeli világrendben egyszerre tekintették a feszültségek csökkentésének meghatározó lépéseként és a Szovjetunió jelentős diplomáciai sikereként. Utóbbi megítélést elsősorban a határok sérthetetlenségére és a területi integritás tiszteletben tartására vonatkozó cikkelyek táplálták: ezek a kortársak olvasatában legitimálták és konszolidálták a Szovjetunió II. világháború utáni közép-európai területi nyereségeit. A hidegháborús reálpolitika azonban – vagyis a gyakorlati, hatalmi érdekeken alapuló politizálás – nem járt az elvek teljes feladásával. Ellenkezőleg: csatasorba állították őket. Kanada, Spanyolország, Írország és más államok kifogásait mérlegelve a Záróokmány végül úgy fogalmazott, hogy az európai határoknak ugyan stabilaknak kell lenniük, ám békés, belső eszközökkel megváltoztathatók. Gerald Ford amerikai elnök ezzel összhangban megerősítette: nem változott az az amerikai politika, amely elutasítja a balti államok (Litvánia, Lettország és Észtország) Szovjetunióba való erőszakos bekebelezésének elismerését; a NATO többi tagállamának vezetői is hasonló szellemben nyilatkoztak.

A Záróokmány emberi jogi fejezete ugyanakkor szilárd alapot biztosított a nyugati kormányzatok által támogatott civil szervezetek és a belső ellenzék tevékenységéhez. Ezek a független, nem kormányzati szervezetek a megállapodás betartásának ellenőrzésére jöttek létre (később több regionális bizottsággá alakultak, amelyekből végül a Nemzetközi Helsinki Föderáció és a Human Rights Watch is megszületett). Bár a rendelkezések minden aláíró félre vonatkoztak, a figyelem középpontjában a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Bulgária, Csehszlovákia, az NDK, Lengyelország, Románia és Magyarország – álltak. A szovjet propaganda a Záróokmányt Leonyid Brezsnyev és a szovjet diplomácia hatalmas diadalaként ünnepelte. A színfalak mögött azonban a valóság egészen más arcot mutatott: a gyakorlatban a szovjet kormány jelentősen korlátozta az új, nemzetközi jogilag is érvényes Záróokmány által felvázolt jogállamiságot, a polgári szabadságjogokat, a jogvédelmet és a tulajdonjog garanciáit – azokat a fogalmakat, amelyeket a szovjet jogtudósok, mint például Andrej Visinszkij, csupán a „polgári erkölcs” megnyilvánulásainak tekintettek. Bár a Szovjetunió aláírt jogilag kötelező érvényű emberi jogi dokumentumokat, ezek széles körben sem ismertek, sem elérhetők nem voltak, a hatóságok pedig egyáltalán nem vették őket komolyan. A Szovjetunióban tevékenykedő emberi jogi aktivistákat rendszeresen zaklatásnak és megtorlásnak tették ki.

Ezzel tisztában kellett lenniük a többi szocialista országban is. A magyar külügyminisztériumban például készült egy belső feljegyzés, amely mellébeszélés nélkül rámutatott a Helsinki Záróokmány emberi- és szabadságjogokról szóló passzusainak kibékíthetetlen ellentétére a szovjet-típusú kelet-európai és a nyugati felfogás, jogpolitika, valamint jogalkalmazás között. Bár a szigorúan bizalmas dokumentumot a Bem rakpart illetékesein kívül mindössze a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának (MSZMP PB) tagjai kaphatták meg, a reálpolitikai realitás hamarosan áttörte a titoktartás falait.

Amikor 1982-ben a Szovjetunió már arra sem volt képes, hogy egyetlen milliárd dolláros kölcsönnel kisegítse a súlyos fizetésimérleg-hiánnyal küzdő szövetségesét, a felső vezetés számára az üzenet a napnál is világosabbá vált: a Kádár-rendszer nyugati pénzügyi és politikai segítség nélkül képtelen a túlélésre. Innentől datálható, hogy Magyarország egy teljesen külön ösvényen indult el a későbbi rendszerváltás felé. Miközben a szovjet tömb többi állama még a merev elutasítás politikáját követte, a magyar vezetés a gazdasági kényszer és a helsinki folyamat polgárjogi elveinek lassú beszivárgása miatt a Nyugat felé nyitott, ami végül visszafordíthatatlanul fellazította a hatalom addigi gyakorlásának kereteit.

Ez a mély szakadék a leírt szó és a nyers valóság között olyan ideológiai konfliktust hívott életre, amely egyenesen az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776) alapelveihez vezethető vissza. Amikor Thomas Jefferson megfogalmazta az ember elidegeníthetetlen – az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra törekvéshez való – jogait, olyan egyetemes zsinórmértéket fektetett le, amely kétszáz évvel később Helsinkiben a globális diplomácia hivatkozási alapjává vált. A Függetlenségi Nyilatkozat és a helsinki folyamat összefüggései három fő pontban ragadhatók meg:

1. A jogok egyetemes forrása: Jefferson radikális tézise szerint a jogokat nem a kormányok adományozzák, hanem azok születéstől fogva megilletik az embert; Helsinki ezt a természetjogi filozófiát emelte nemzetközi jogi szintre.

2. A morális tőke ereje: mindkét dokumentum olyan erkölcsi fegyvert adott a jogfosztottak kezébe, amelyet a hatalom később már nem tudott semmissé tenni.

3. A számonkérhetőség joga: a rendszerek ellenzéke (például a Helsinki Watch vagy a csehszlovák Charta ’77 mozgalom) pontosan a jeffersoni szellemben járt el, amikor a hatalom által aláírt saját szavait kérte számon a kormányokon.

Végső soron a helsinki folyamat bebizonyította, hogy a reálpolitikai kompromisszumok ellenére a Függetlenségi Nyilatkozat felvilágosult elveinek bomlasztó erejük van a diktatúrákra nézve: a szovjet vezetés területi stabilitást remélt, ám valójában egy olyan ideológiai időzített bombát írt alá, amely a saját határain belülről indította el a rendszer morális és politikai összeomlását. A vészesen elavuló és már a marxi értelemben vett bővített újratermelést sem biztosító gazdasági rendszer teljes válsága pedig lehetetlenné tette a megújulást, és kudarcra ítélt minden reformot.

A helsinki enyhülés időszaka azonban nem bizonyult tartósnak. Az 1980-as évek elején a nemzetközi porondon a határozott nyugati konzervativizmus tört előre, amelyet leginkább Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök fémjelzett. A hidegháborús feszültség intenzív erővel éledt újra, amikor a Szovjetunió SS–20-as közép-hatótávolságú rakétákat telepített Kelet-Európába; a NATO válaszul Pershing II típusú rakéták és robotrepülőgépek nyugat-európai állomásoztatásával reagált. Ez a fegyverkezési verseny, a nyugati gazdasági embargó és az afganisztáni háború terhei végzetes helyzetbe sodorták a keleti térséget. A Szovjetunió régóta halmozódó belső gazdasági bajai – a krónikus áruhiány, a tervgazdaság rugalmatlansága és a technológiai elmaradottság – ekkorra már visszafordíthatatlan politikai dimenziót kaptak; a rendszer legitimitása végleg megingott.

Látva a tarthatatlan helyzetet, Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése után radikális belső reformokkal próbálta megmenteni a rendszert. Meghirdette a peresztrojka (átalakítás) és a glasznoszty (nyíltság) politikáját, miközben Ronald Reagan, majd később George H. W. Bush amerikai elnök részéről is mutatkozott fogadókészség a diplomáciai közeledésre. A fegyverzetcsökkentési csúcstalálkozók és a politikai enyhülés azonban már nem tudták orvosolni a szovjet modell strukturális és működési alaphibáit. A gátak átszakadtak: a kelet-közép-európai államok 1989-es rendszerváltási hulláma után, 1991-ben a Szovjetunió formálisan is felbomlott. A kétpólusú világrend megszűnésével az Egyesült Államok totális és egyértelmű geopolitikai győzelmet aratott.

A Szovjetunió összeomlása nem csupán katonai és gazdasági fegyvertény volt, hanem a nyugati típusú berendezkedés átfogó, ideológiai diadala. A korszak legmeghatározóbb, de később joggal megkérdőjelezett politikai látleletét Francis Fukuyama fogalmazta meg híres, A történelem vége és az utolsó ember című esszéjében. Fukuyama argumentációja szerint az emberiség ideológiai evolúciója elérkezett a végpontjához: a monarchiák, a fasizmus és végül a kommunizmus bukásával a nyugati liberális demokrácia maradt az egyetlen életképes, univerzálisan érvényes kormányzati forma. Ez a győzelem egyet jelentett az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat, az amerikai alkotmány és az azt követő emberi jogi dokumentumok elveinek globális felülkerekedésével. Jefferson tézise – miszerint a kormányok legitimációja kizárólag a kormányzottak beleegyezésén alapulhat, és az egyén szabadságjogai elidegeníthetetlenek – a világpolitika uralkodó paradigmájává vált. Az Egyesült Államok a bipolaritás megszűnésével a világ egyeduralkodójává (hiperhatalmává) lépett elő, olyan korszakot nyitva meg, ahol a helsinki Záróokmányban papírra vetett alapjogok – legalábbis a nyugati világ olvasatában – a geopolitikai realitás szilárd alapjaivá váltak.