Hogy látja, az emberek többsége ódzkodik a kortárs képzőművészettől?
Éppen azért indítottuk el az ugye.hu oldalt, hogy meggyőződjünk arról, mit gondolnak az emberek a témáról. Kétfajta kérdőívet készítettünk, az egyik a közönségnek szól, a másik a szakmának. Mi Óbudán a Godot Kortárs Művészeti Intézetet is azért hoztuk létre, mert úgy éreztük, hogy a kortárs művészetnek itthon nincsen igazán közönsége. Ezek a kérdőívek pedig azért fontosak, mert a magyar képzőművészet legnagyobb problémája, hogy annak a szereplői szakmai beidegződések alapján kommunikálnak, miközben kevés visszajelzést kapnak a közönségtől. Eddig a beérkezett kérdőívekből az látszik, hogy van érdeklődés a kortárs képzőművészet iránt, de a szakmának nincs valódi kapcsolata a közönséggel.
Miért viszonyulnak az emberek elidegenedve a kortárs galériákhoz? Miért nem mernek sokan belépni az ajtón, míg egy könyvesboltba simán bemennek?
Ennek az alapvető oka, hogy az emberek nem ismerik azt a kódrendszert, ami egy galériát jellemez. Ezzel szemben mindenki ismeri azt, hogyha belépünk egy bankba vagy patikába, akkor ott mi fog történni. Sorszámot húzunk, leülünk, várunk, majd szólítanak, személyit kérnek, és elkezdünk beszélgetni. Ha galériába lépnek be, ott nem tudják, mi a kódrendszer. Eleve elidegenítő egy galéria, ha pedig utcai portálja van, és elsétálok előtte, akkor már láttam mindent. Miért menjek be? Hiszen már láttam a kiállítást. Nézzem meg közelről? Ha viszont mégis belépnék, lehet, hogy zárva lesz az ajtó, és nekem kell a pultnál ülő gyakornoknak jeleznem, hogy engedjen be. Rosszabb esetben akkor kapcsolják fel a villanyt. Ez már alapból elidegenítő. Aztán persze próbálom megnézni a műtárgyakat, de nincs kiírva azokhoz semmilyen információ. Végül a pultnál kérek egy papírt, melyen rajta vannak a képek címei, és el is kezdem böngészni azokat, de egy dolog nincs rajtuk: az ár. Szóval ezt a kódrendszert csak az ismeri, aki ebben él. És ez derül ki pontosan a kérdőívekből is.
Miért fontos és miben más a szakmai kérdőív?
Most történelmi pillanatban vagyunk, a rendszerváltás után, és most kell lépnünk, hogy változtassunk a kortárs képzőművészeten, mert az eddig nem tudott politikai, kultúrpolitikai szinten nyomást gyakorolni a döntéshozókra. Most viszont lenne rá alkalom, hogy a szakmabeliek összefogjanak, és létrehozzanak egy érdekképviseletet, egyesületet vagy szakszervezetet, és akkor tudnánk hatni a kultúrpolitikára. Létre lehetne hozni egy kifejezetten képző-, ipar- és dizájnművészekre létrehozott adózási rendszert. Ha például egy alkotó bemegy a művészellátó boltba, akkor vissza tudja igényelni a huszonhét százalékos áfát. Vagy nézzük a legalapvetőbb problémát: mikor lesz nyugdíja egy képzőművésznek, ha nem dolgozik tanárként is? Gyakorlatilag zéró. Ha viszont ezeket a minimumokat megfogalmazzuk, akkor van tárgyalási alapunk.
Ön szerint mi lenne egy galéria feladata?
A galériának az eladás mellett az lenne a feladata, hogy demokratizáljon. Azért ingyenes egy galéria, hogy az emberek bemenjenek, és megnézzék ingyen a kiállítást, és kulturálódjanak, beszélgessenek, kapcsolódjanak egymáshoz, és közösségként éljék meg a kortárs képzőművészetet. És ez nem történik meg. Ezt a problémát a szakmának fel kell ismernie, szembesülni kell azzal. Fel kell tárni a sebet, és utána lehet rá gyógyírt találni.
Önök hogyan próbálják közönségbaráttá tenni a Godot Intézetet?
Mi annak ellenére, hogy a galériák ingyenesek, belépőjegyet szedünk, mert ha valaki fizet egy kiállításért, akkor azt jobban értékeli. Ez eleinte meghökkentő volt a közönség számára, de mára megszokták, hisz egy múzeum kódrendszere is így működik. Egyrészt egyből érzik, hogy nem kell vásárolniuk, nyugodtan nézhetik a kiállítást, ha pedig kérdésük van, akkor azzal odafordulhatnak a szervezőkhöz. Az emberek pedig ezért be mernek hozzánk jönni, és ezt a látogatószámaink is igazolják.
És mi a helyzet azokkal, akik műtárgyat szeretnének vásárolni, de drágállják azokat?
Nemcsak az a baj, hogy az emberek drágállják a műveket, hanem hogy sok galériában nem is tudják, hogy azok mennyibe kerülnek. Mi, az intézetben feltüntetjük az árakat, és arra törekszünk, hogy mindenki találjon művet az anyagi lehetőségeihez mérten. Sok fiatal művész egyébként nagyon magas árakat ad az alkotásainak, több millió forintot akár, mert azt gondolja, hogyha drágán adja a művét, az a biztos minőséget jelenti. Ebben az esetben viszont lehet, hogy nem ad el semmit. Mi viszont a Godot Intézetben arányosan határozzuk meg a mű értékét a külföldön is használatos, úgynevezett faktorár alapján. De gondolunk a tehetősebb gyűjtőkre is: ők az idősebb, kanonizált művészek munkáit az újbudai Godot Galériában vásárolhatják meg.
