Sokadik reneszánszát éli az Anconai szerelmesek

Sokadik reneszánszát éli a Radnóti Színházban csaknem 30 éve bemutatott Anconai szerelmesek, ami a premier tájékán tán „egyszer használatos”, évad végi darabnak tűnt. Az ősbemutató előtt többen nem bíztak Vajda Katalin komédiájában. Akadtak akik méltatlannak tartották, hogy egy művészszínház ezzel rukkoljon elő. Kulka János annyira lázadozott, hogy próba közben adta vissza Don Tomao szerepét, ami aztán Szervét Tibornak élete egyik legjobb alakítása lett. Valló Péter rendezésében kiszabadult a szellem a palackból. A sok „vérdrámát” játszó kiváló színészek élvezték a lehetőséget, hogy harsányan, vásárian komédiázhatnak, élvezettel mutogathatják ripacsvénájukat, „dobálhatják” a poénokat, nyílt színi tapsot kapva, rapid módon is babérokat aratva. Úgy tűnt, hülyéskednek, ahogy belefér, de hogy ezt a hatást elérjék, tűpontosan kellett játszaniuk. Valljuk be, mindez lehetett volna borzalmas is, amikor a ripacsvéna nem számít dicséretnek, hanem az ízlésficam förmedvényes szinonimája, és amikor az amúgy is giccsbe hajló dalokat nyúlós, hatásvadászó szirupossággal éneklik, hogy borsódzik tőle az ember háta. Szerencsére nem ez történt, Valló meglehetősen biztos kézzel vezette a színészeket, és ráérezve a darab erényeire, pontosan tudta mit akar. Vajda, aki addigra már több színpadi sikert aratott, mindenkinek hálás szerepet írt, ha úgy teszik, jutalomjátékot. Kétszázszor ment a produkció, amire élő tévéadás tette fel a koronát. A darab pedig „szétspriccelt” országszerte. Itt is, ott is, amott is jókora sikert aratott.

Még néhány éve is annyira vonzott, hogy Veszprémben is megnéztem, ahol egyébként már jóval korábban is adták. Durrantak a poénok, ahogy kell, tombolt az iróniával vegyített érzelmesség, harsogtak a dalok, kék volt az ég, mediterrán módra túlfűtött a hangulat, és forrt a vér. Azt mondják, nincs biztos siker, de csaknem három évtized alatt az Anconai szerelmesek valahogy azzá vált. Már-már olyan, mint újra és újra elővenni a Csárdáskirálynőt.

Ráadásul Vajda és a frappáns dalszövegekért felelős Fábri Péter megírták a folytatást, Anconai szerelmesek a Balatonon címmel, amit az elmúlt szezonban jókora sikerrel mutatott be a József Attila Színház. Többen féltek tőle, hogy a második rész soha nem szokott olyan jó lenni, mint az első, de bizony ez is nagyot durrant. Az olaszos életérzés, a nosztalgia, az örökzöld slágerek, a temérdek humor változatlanul hódítanak. Az Erkel Színház és a vele némiképp „összebútorozott” kecskeméti, most nem ezt, hanem az első darabot mutatta be, nem a székházában, hanem nyári országjáró produkcióként, hogy aztán a kecskeméti teátrumban is repertoárra tűzze. A premiert Gödöllőn a Művészetek Házában tartották, zsúfolt, pótszékes nézőtér előtt.

Járai Máté áll ki először a publikum elé Tomao Nicomaco anconai polgárként bemutatkozva, de egyelőre mégsem a jelmezét viselve, olyan piros ingben, amin az Erkel Színház emblémája van, így miközben végigmutat a díszleten, hogy ez itt a mediterrán Ancona, meg az elő-előbukkanó szereplőket is megnevezi, azért azt is felkonferálja, hogy az Erkel produkciójáról van szó, és fogadjuk őket szeretettel, amiben egyáltalán nem is volt hiány.

Beindul az olasz reneszánsz komédiákra hajazó színpadi gépezet, sűrűn pukkannak a poénok. Járai, mint szinte mindig, élen jár a „pukkantgatásukban”, de persze a többiek is kitesznek magukért, élettel-teliek a sűrű szócsaták, amik gyakran erőteljesen megemelt hangerővel, élénk gesztusokkal párosulnak, vérbőek az emberek, közszemlére téve magukat. A mediterrán hangulatnak megfelelően gyakran az utcán élnek, ott zajlik a perpatvar, hajba-kapás, hajcihő, féltékenykedés. Közszájon forog a megcsalás és minden egyéb is, a pletyka a mindennapok része, hír- és élvezeti forrás egyaránt.

Lelepleződnek elhallgatások, hazugságok, turpisságok. Halmozódnak a félreértések, a helyzetkomikumok, az értetlenkedések, a megrökönyödések, a csodálkozások, a dührohamok, a melegtől szó szoros, és átvitt értelemben is vett felforrt agyvizek.

Vajda merít a commedia dell’ arte vásári hagyományaiból, elcsakliz kicsit Goldonitól és Molière-től. Valamennyi színész számára hálás szerepeket írt. Lerí róluk, hogy igencsak szeretik is játszani ezeket. Ki jobban, ki kevésbé, de az egész előadásnak svungja, humora van, nevetési hullámok söpörnek végig a nézőtéren, a színészek és a közönség egyaránt élvezi az estét. Cseke Péter rendezése profin „odateszi” a darabot, hagyja kibontakozni, olykor egyenesen nekiszabadulni a színészeket. Halmozódnak a félreértések, a galibák, a hazugságok egész halmazát kell már kidumálni, a „gubancokat” feloldani, a nyilvánvalóan bekövetkező boldog végkifejlet érdekében a konfliktusokat valahogyan elboronálni. A rendezés szerencsére nem csak egyik daltól a másikig akar eljutni, kidolgozza a prózai részeket, amelyekben olykor már-már a tragédia lehetősége is felsejlik, ha például Don Tomao mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy pénzes „pasihoz” adja a lányát, és ne a csóró vándormuzsikushoz, akivel fülig szerelmesek egymásba. Péntek Fanni és Braga Nikita el is játsszák becsülettel, hogy vége a világnak, ha nem lehetnek azon nyomban életük végéig egymáséi. A messziről jött gazdag ember pedig amiatt kóvályog nagy búsan, mint fáradt őszi légy, mert halottnak hiszi a párját, így ő csak kedveszegetten szórja a pénzét, és maga is halni készül. De aztán csodák csodája, Anconában egymásra találnak. Azért ez is meg van némiképp bonyolítva álruhával, füllentéssel, ezzel, azzal, amazzal. Fehér Tibor és Vágó Bernadett mindezt élvezetesen el is játsszák. Don Tomao pedig, aki tulajdonképpen együtt él a Lévay Viktória által adott házvezetőnőjével, egy nemrég érkezett magyar lányba, Kovács Panka megszemélyesítésében, habarodott bele. Ő Náray Erika panziós nőjénél lakik, és egy idő múlva szemezni kezd a szemben működő cukrászda tulajdonosával, akit Kovács Lehel elementárisan alakít.

Utazó produkció, így azt gondolták, hogy az élő zenekar elspórolható, amit nem tudok eléggé helyteleníteni. Néhány tagú is jobb lett volna, mint a felvétel. Így azon sem lehet már javítani, hogy nem bíztak a lassúbb, lírai dalokban, ezeket is felpörgetett tempóban adják. Tánckar sincs, de Markovics Emese koreográfus derekasan, ötletesen megmozgatja a színészeket, így ez kevésbé hiányzik. Rákay Tamás a hangulatos kisváros főterét tervezte, Kovács Yvette Alida nem takarékoskodott a színekkel, formákkal a ruhák esetében. A premier közönsége lelkesen, álló vastapssal, fülig érő szájjal, ünnepli a produkciót.