A szereposztás énekeseit el tudom képzelni prózai előadásban, és ez igen nagy szó. Totálisan hitelesek ugyanis színészi szempontból. Bár a meghajlásnál Török Levente karmester kezet fog a súgóval, tehát nyilván ő is megtette a magáét, ezek az énekesek nem azok a típusúak, akik lecövekelnek a súgólyuk közelében, és oda-odapislantva büszkék rá, hogy hűha, milyen hangokat is képesek kiénekelni, majd „besöprik” a publikumtól érte a tapsokat.
A színészet teljesen egyenrangú az énekesi teljesítménnyel; mindenki átélten eljátssza a darab szituációit. Hihető a fogadás okozta játék elfajulása, és az ebből keletkező féltékenység, kétségbeesés, hiszen Lorenzo Da Ponte szövegkönyve szerint Don Alfonso, az élettapasztalattal és az ebből fakadó cinizmussal is rendelkező filozófus fogadást köt két fiatal haverjával, Guglielmóval és Ferrandóval, akik totálisan biztosak menyasszonyaik megingathatatlan hűségében, akik történetesen testvérek, hogy minden további nélkül bebizonyítja nekik, ugyanolyan hűtlenek, mint a többi nő.
Érdemes nézni, ahogy Kovács István mimikáján ott a kéjes öröm, hogy Don Alfonsóként most megleckézteti ezt a két naiv „pernahajdert”, akik hát ugye ellentétben vele, akinek már jócskán megvan a magához való esze, fifikás és bölcs, oktondi tejfelesszájúak. Van ebben a részéről öntömjénezés, rendesen el van telve magától, de az is mozgatja, hogy egy fogadás mégiscsak játék, ami a versengés örömével jár, és a felajzottsággal, hogy újabb és újabb furfangokat kell kieszelni a győzelem érdekében. Ferrando Pál Botond, Guglielmo pedig Dobák Attila alakításában meghökkennek magabiztosságán. Pillanatra átfut az arcukon a kétely, de azért ők is biztosak a dolgukban, felveszik a kesztyűt, meg egy kis játék nekik is ínyükre van.
Jót tesz az operák színészi megvalósulásának az Eiffel. Az Operaházénál jóval kisebb a légtere. Annak idején, amikor a világhírű rendező, Jurij Ljubimov jókora vitát kiváltó Don Giovanni rendezésében föltette a zenekart az Erkel Színház hatalmas színpadára, és ezzel meglehetősen leszűkítette a teret, jelentősen csökkentek az énekesek eltúlzott, ágáló, hamisnak ható gesztusai. Polgár László, aki Leporellót adta, el is mondta egy interjúban, hogy ekkor érezte először igazán jónak a színészi játékát.
A Katona József Színház kiváló rendezője, Tarnóczi Jakab Az úrhatnám polgár előadásában, amihez Molière komédiáját és Lully zenéjét használták, az Eiffelben is felhelyezte a zenekart a színpadra, amit az énekesek, táncosok mellett prózai színészekkel is „elárasztott”. Mészáros Máté, aki a címszerepet adta, Kaszás Gergő, Péterfy Bori, Ladányi Júlia és Friedenthal Zoltán egyaránt színre léptek, afféle összművészeti produkciót létrehozva.
Szabó Máté, a miskolci teátrum rendezője több mint öt éve vitte színre itt A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című operát, amihez Vajda János írt zenét, Várady Szabolcs librettót Molière A képzelt beteg című vígjátékát és Bulgakov Molière életrajzát felhasználva. Hábetler András adta benne a hipochonder, örökösen sápítozó, magát sajnáltató ál-beteget, és Molière-t is. Ő legalább annyira jó színész, mint amilyen énekes. Imád komédiázni, bohóckodni, ha olyan a szerep, a szó legpozitívabb értelmében szabadjára engedi a ripacsvénáját. Ám elmélyülten megrendítő alakítására is képes, ezt tapasztalhattuk például Eötvös Péter utolsó operájában, ami egyben az első magyar nyelvű darabja volt, Krasznahorkai László szövegével, Varga Bence rendezésében, a Valuskában, aminek ugyancsak az Eiffelben volt a premierje. Ebben Hábetlert a Tanár úr szerepében láthattuk, akinek vészterhes időkben sem hajlik a gerince, szellemiségével, tartásával, erkölcsével, a totálisan elszabaduló indulatok, a káosz közepette is a humánum, a normalitás képviselője.
Ha közelebb ülünk a színpadhoz, a kórustagok arca is jól kivehető, ha csoportban énekelnek, akkor sem tűnnek „masszának”, érvényesül az egyéniségük. A Valuskában például van egy jelenet, amiben lépcsőn ülve az énekesek saját testükből formálnak vonatot, eljátsszák a zötykölődést, az ide-oda dőlést, a hirtelen megállást, az újraindulást. A Királyi fenség című Selmeczi György és Horváth Péter által írt egyfelvonásos operában a kórustagok a világ legtermészetesebb módján táncra is perdülnek. Az ugyanazon este bemutatott másik egyfelvonásosban, Az ítéletben, aminek zenéjét Vajda János szerezte, szövegét Dürrenmatt A baleset című novellája alapján pedig Várady Szabolcs írta, mindössze hatan szerepelnek, kórus nélkül. Egyszerű a díszlet, nincs „körítés” szinte semmi, ahogy pompázatos jelmezek, lenyűgöző látvány sem. A hat művész mégis olyan drámai feszültséget teremt, hogy az ritkaságszámba megy.
Az Eiffelben a zenekar és a karmester is mindinkább szereplővé válik, akkor is, ha nem helyezik fel a színpadra, mert üvegfal választja el a nézőtértől, ezért bárhol is ülünk, minden székről jól látható. Látszik, amikor a muzsikusoknak átélt az arcuk, és mindent beleadnak a játékukba, de bizony az is, ha unatkoznak.
A Cosi előadása közben egyáltalán nem teszik ezt, Török Levente invenciózusan vezényelve, feszes tempókat diktál. Mozart zenéjéből is kitetszik a humor. A zenekar tagjai közül többen érdeklődve fel-felnéznek a színpadra, hogy mit művelnek az énekesek. Megyimórecz Ildikó és Kálnay Zsófia a két menyasszony, akik majdnem összeházasodnak a barátnőjük álruhás vőlegényével. Kapi Zsuzsanna szobalányként, akit Don Alfonso beavat az általa kieszelt sajátos „tréfába”, többször is álruhába bújik, orvos és közjegyző képében is megjelenik, élvezettel közreműködve a fiatalok megleckéztetésében.
Könnyedség, szellemesség, játékosság árad a deszkákról, de olykor ez csak álca, mögüle kitetszik a csalódás, a megcsaltság fájdalma, a feltétlen bizalom szertefoszlása, az, hogy a fiatalok lába alól kicsúszik a talaj.
A fancsali, kesernyés hepiendet, ami során mindenki visszatér eredeti párjához, Székely Kriszta átvariálja. A szereplők gyors mozdulattal egymás hegyére-hátára fekszenek, mint akik mindenkivel egyszerre csinálják. Nincs tömegszex a színpadon, inkább csak annak jelzése; gúny, erőteljes rendezői fricska, végkép groteszkbe hajtása a történetnek. Nagy betűkkel több helyre ki is írják, hogy a szerelem szabad, vagyis mindenki úgy csinálja, ahogyan az jólesik neki.
