Mindig vannak népszerű előadók, sőt ügyeletes zsenik is az egyetemeken, akiket okkal, ám gyakran a nélkül sztárolnak, korszakonként divat ehhez vagy ahhoz a professzorhoz járni, urambocsá’ kicsit isteníteni őt.
Az én professzoromat nem sztárolta senki, amikor 1974 őszén megismertem. Hat éve volt a nyugdíjig, hét a haláláig. Még H. Balázs Éva tanárnőnek, aki pedig mindenkiről mindent tudott és biztos kézzel igazította el hallgatóit, sem volt sok jó szava „Jóskáról”, akivel annak idején együtt járt a híres-hírhedt Mályusz-szemináriumra. Óráit kevesen látogatták, szakdolgozója már nem volt, én lettem az utolsó. Sokat és kedélyesen mesélt nekem, viszonylag ritkán „szakmáztunk”, én mentem a magam útján, ő nem akadályozta. Aztán odavett a tanszékre. Írtam róla nekrológot az „Egyetemi lapokba”.
Csakhogy. Orosz nyelvű könyvein kívül átadott nekem egy kis dossziét is. „Személyes ügyek” – ez volt a tetejére írva. Ezzel az 50-es évek legmélyebb bugyraiba lökött. Elolvastam, sok mindent megértettem, majd jó mélyre eltettem. Aztán harminc év múlva elővettem, kicsit levéltároztam is hozzá, majd megírtam egy tanulmányt róla, amelyben igyekeztem megtalálni a helyét a magyar historiográfiában, elvégre ő állt 23 évig 1957 januárjától az ELTE Kelet-Európa Története Tanszéke élén, ő honosította meg a kelet-európai népek, országok összehasonlító történeti oktatását Magyarországon, megteremtve annak koncepcionális-módszertani alapjait, szakmai és tankönyvi infrastruktúráját. Perényi Józsefnek hívták.
Aztán megint eltelt tizenöt év. Újból szembejöttek velem, nem véletlen, hogy most, a sztálinista, rákosista évek. Sok árulás, sok feljelentés, sok történészi gyalázat. Addig nagyra tartott történészek bizonyultak roppant kisszerű, akár hitvány embereknek, de voltak szép számmal áldozatok is, akik kegyesebb, méltányosabb utóéletet érdemelnének. És hát a források. Vannak igen forráshiányos korok, főleg, amikor lázasan igyekeznek eltüntetni a dokumentumokat. De akárhogy is, van értelme a kutakodásnak. Valami mindig előkerül.
Így például az alábbi jellemzés: „Perényi József az Eötvös kollégiumban a 30-as évek végén fejezte be tanulmányait; oklevéltannal foglalkozott. A túlterhelt filozopter pálya helyett egy ideig vállalati vonalon dolgozott, mint a vállalat törökországi képviselője, jó gyakorlati érzékkel. A felszabadulás után Szekfű a moszkvai magyar nagykövetségen adott neki beosztást. Közben és után a Történettudományi Intézet munkatársa volt, és maradt az 1949-i ujjászervezés után is. Igen széleskörű tájékozottsággal bír a keleteurópai népek történetét, nyelvét, szakirodalmát illetően: az oroszon kívül egész sor más keleteurópai, s részben nyugati nyelvet ismer és a szovjet szakirodalomban különösen járatos. Munkássága /elég különböző témákról/ ha nem is nagyon nagy, de magán viseli a jó speciális tájékozottság jegyeit. Ez az ügyes, igen jól felkészült, testileg is jól megtermett ember kezdettől rendkívül aggodalmaskodó, egyenesen beijedős természet volt, aki egymással szembekerült emberekkel is igyekezett egyszerre jó viszonyban lenni, óvatosan. Pedig helyzete nem indokolta az ilyen aggodalmaskodást, hiszen már évekkel ezelőtt is legjobb keleteurópai specialistáink egyike volt.” (Őze Sándor: Történészek az állambiztonság célkeresztjében. Benda Kálmán megfigyelése. Bp., 2014. 65.)
Hát, igen, a beijedés. Perényi szolgált a háborúban magyar katonaként, majd a szovjet oldalon hadi tolmácsként és a moszkvai magyar követségen szintén láthatott dolgokat, annak előtte otthonosan mozgott a török bazárokban is, ezért a saját árnyékától aligha ijedt volna meg. Még, ha mindenre gondolt is, arra aligha, hogy a legnagyobb veszélyt számára a bölcsészkari menza jelenti majd. Itt osztotta meg ugyanis ebéd közben szakmai nehézségeit egy kollégájával az általa éppen fordított Borisz Grekov „Az orosz parasztság története a legrégibb időktől a XVII. századig” című műve kapcsán. (Jelesül a „szoha”, a karcolós faeke, és a „szoha”, mint adókivetési egység összekeverését a nagy szovjet történész munkájában.) A kolléga mindezt sietett jelenteni és Perényit a „szovjet történettudományhoz való nem megfelelő viszonya”, illetve „burzsoá objektivizmus” miatt 1951-ben kirúgta a Történettudományi Intézet a pártból. Az iniciátor és az „ügy” motorja a rendszerváltás idején komoly ismertségre és népszerűségre szert tevő Vigh Károly, és az e hasábokon már többször emlegetett Hanák Péter volt. (Perényi József ezt így mesélte nekem. Ő sem tudta, hogy addig már az ÁVH régóta figyelte és Pach Zsigmond Pál és Vigh Károly is tett rá is vonatkozóan terhelő tanúvallomást.)
És, igen, Perényi beijedt. Csak egy lépés választotta el attól, hogy állásából is eltávolítsák. Volt felesége, volt egy kislánya, épp gipszágyban, született csípőproblémái miatt, ezért gyorstalpalón kitanulta az autószerelő szakmát és a biztonság kedvéért mentegetőző levelet is írt a kerületi pártbizottságra, amelyben elismerte, hogy bizony nem bírta még levetkőzni „burzsoá objektivitását”. Ez ugyan senkit nem hatott meg, de a munkahelye épp a szocialista munkaverseny lázában égett és evégett útmutatásért fordult az előbb említett Grekov akadémikushoz, akihez viszont moszkvai ismeretségük okán Perényin keresztül vezetett az út. Így hát az Intézetből végül mégsem rúgták ki.
A gáncs nélküli lovag, aki a fenti jellemzést/jelentést írta Perényi Józsefről, Kosáry Domokos volt. Épp börtönben, mert dokumentumokat adott át 56-ról az olasz és francia diplomáciának. És okkal ijedt meg, hogy netán hazaárulásért is elítélhetik, így jelentkezett az ÁVH-nál. Ez az anyag a „beavatási szertartás” része volt, historiográfiánk nagy szerencséjére azonban Kosáry végül, ha a börtönt nem is, de az ügynökösködést megúszta. (Vö.: Romsics Ignác: Kosáry Domokos. Bp., 2025. 318–321.)
Ezen előzmények után nem véletlen, hogy Perényi másodállásban az egyetemen vállalt órákat, majd, amikor 1956 végén egybeolvasztották az addigi „Népi demokratikus országok története” és a „Szovjetunió története” tanszéket, annak vezetését örömmel elvállalta. (A Kari Tanács ülésén az addig őt opponáló Hanák Péter volt a leglelkesebb támogatója az alábbi cinikus érveléssel: „úgy érzem (a személyével kapcsolatos) politikai aggályok egyenesen pozitívummá váltak az elmúlt idő alatt”. (ELTE Levéltár, BTK Tanácsülési jegyzőkönyvek 1956/56–1957/58. Jegyzőkönyv, 1956. december 7. 10.)
György László kutatásából tudjuk, hogy az egyetem a fent említett kari tanácsülés után kikérte Perényiről az MTA Történettudományi Intézet pártszervének véleményét is. Az MTA TI MSZMP-alapszervi vezetőségének 1957. júliusi jelentése (ELTE Levéltár VIII.I.033.b. Személyi dossziék, Perényi József.), amelyet Szokolay Katalin polonista és Zsigmond László szignált, nem festett túl kedvező képet Perényiről. Teljes állású docensi és tanszékvezetői kinevezését ugyan támogatták szakmai felkészültsége alapján, hozzátéve, hogy „Arató Endre és Dolmányos István munkája a tanszéken véleményünk szerint biztosítja a kellő politikai ellenőrzést és a tanszék szilárd politikai arculatát”. Megemlítették a pártból való kizárását, amely „bár formálisan nem volt teljesen helyes, tartalmilag helyes volt”, s azt is, „nincsen sok köze a Kommunista Párthoz”, és „éppen származása, politikai arculata stb. alapján nem tartanánk helyesnek, ha a párt tagja lenne”. Erre rímelt a magyar-szovjet történészkapcsolatok nyomon követésére kiválasztott Tofik Iszlamov 1958-as jelentése is, amelyet két fiatal orosz történész, Viktorija Gruzgyinszkaja és Mihail Kovaljov bányászott elő az Orosz Akadémia levéltárából: „Jellemző, hogy Perényi hajlik arra, hogy tagadja a marxista nemzetelméletet, különösen a polgári és a szocialista nemzetekről szóló tanítást. Mindenesetre meg van győződve arról, hogy ez az elmélet Magyarország és a magyar nép történetére nem alkalmazható. Úgy tűnt nekem akkor, abban a beszélgetésben, és most is úgy tűnik, hogy Perényi, a volt polgári tudós, eddig nem tudta vagy nem volt képes igazán tanulmányozni a marxizmust és elsajátítani annak történelmi módszerét. A baj az, hogy még Perényi téves, hibás nézeteit is – aki kétségtelenül tehetséges, művelt, s emellett jól képzett ember – átveszi az ifjúság, különösen az aspiránsok, azaz tanítványai.” Gruzgyinszkaja és Kovaljov az igazság kedvéért megjegyzi, hogy kollégái szerint Iszlamov később megbánta ezeket a jelentéseit, amint az is igaz, hogy a rendszerváltás után a szovjet Tofik Muszlimovics Iszlamov azeri identitású Tofik Muszlim ogli Iszlamovvá vált. (RussianStudiesHu, 2025/2. 128-129.)
Innentől Perényinek mégis lett majd’ 20 jó éve. Írt könyvet Lengyelország történetéről, a történész műhelytitkairól, már 1958-ra lecserélte a hírhedt, Anna Pankratova által szerkesztett Szovjetunió története egyetemi jegyzetet, a Keleten maradt magyarokról, a török berendezkedés sajátosságairól, a második jobbágyságról és még sok minden másról kulcsfontosságú tanulmányokat publikált, szinte minden nemzetközi konferencián részt vett, hiszen gyakorlatilag az összes olyan nyelven beszélt, amelyeken ott megszólaltak. És bár Szentpétery-tanítvány volt, aki disszertációjában 1939-ben még a francia hatásokat vizsgálta a magyar oklevéladás gyakorlatára – szépen haladt a marxizmus elsajátítása útján. A baloldaliság ugyan nem állt távol tőle, hiszen szociáldemokrata családba született, de egészen mást tanult a Pázmány Péter Egyetemen a háború előtt. (Egyébként, hogy Kosáry Domokosnak végképp ne legyen vele kapcsolatban igaza: most találtam rá az ÁBTL-ben a Perényi József megfigyelési dossziéját megsemmisítő iratra. A O-9325-ös számú dossziét 1950. augusztus 7-én nyitották és csak 1956. szeptember 29-én zárták le. „Jobboldali szociáldemokrataként” addig volt az ÁVH látóterében.)
Földrajz-történelem szakosként azonban volt érzéke a térben és természetben gondolkodáshoz, ezért könnyen beépítette a marxista „alap” fogalmát történészi koncepciójába. Így jutott el a gazdasági-társadalmi táj fogalmához, amelynek segítségével a „Kelet-Európa”-fogalomról és annak régióiról megalkotta az első kimunkált koncepciót a marxista történetírásban, 1972-ben.
Ennek az elképzelésnek sarkalatos pontja, hogy nem foglalkozott az ún. „felépítményi” jellegzetességekkel, hangsúlyozottan gazdasági-társadalmi fejlődési tájakról írt. Abból indult ki, hogy az akkor létezett Kelet-Európa történelmileg négy különböző gazdasági-társadalmi fejlődési és fejlettségi tájból állt. Ebből csak az egyik a szűkebb értelemben vett Kelet-Európa (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország, a balti államok és a Szovjetunió európai része), a másik Dél-Kelet-Európa. „A harmadik ilyen tájnak kezelhető terület – ma már nem létezik – az eurázsiai sztyeppe, tehát a mai Szovjetuniónak a Fekete-tenger felé eső, akkoriban állattenyésztő népek által lakott területe, amely egészen az Urálig terjedt... A következő táj, amit én a mi rokonaink tájának nevezek, a jelenlegi Szovjetunió területén lakó finnugor népek területe, ahol a régi gyűjtögető életmód, halászat, vadászat a XVIII. századig fennmaradt, s ahol sem az állam, de maga a feudalizmus sem fejlődött ki. Ez a terület megszűnt, amikor az orosz állam hatáskörébe került.” (Szvák Gyula–Dérczy Péter: Kelet-Európa fogalma. Beszélgetés dr. Perényi Józseffel. Kritika, 1979/9. 6.)
Perényi szűk értelemben vett Kelet-Európája valójában igen tágan értelmezett régió, hiszen nem különíteni el benne Közép- vagy Nyugat-Kelet-Európát, arra hivatkozva, hogy „az alapvető viszony, a művelési mód és technika ugyanaz, mint nálunk... S szerintem a parasztság röghöz kötése fontosabb kérdés, mint hogy a nemesek veszekednek-e az adó és a hadsereg ügyében az uralkodóval.” És azért tekinti ezt egy nagy egységnek, mert „a kérdés valószínűleg már akkor eldőlt, mert amikor a földművelés kifejlődik, akkor az teljesen ugyanaz, mint a környező népeknél, s ez egyúttal meghatározza a felépítményt. Tehát mi bekapcsolódtunk valamibe, de nem a nyugateurópai fejlődésbe, hiszen ott a feudalizmus 400 évvel korábban kezdődött és másképp alakult ki. Nálunk az ősközösség fejlődik át feudalizmussá. A kettő tehát eredetében is különbözik, s akkor én már nehezen tudok egyenlőségjelet tenni közéjük s főleg nem tudom organikusan szemlélni, összevonva Nyugat-Európával.” (Uo.)
Sokat vitatkoztam vele erről, kb. ilyképpen: „nehogy már ugyanaz legyen egy dolmányos-kacagányos magyar főúr, mint a kaftános orosz bojár!” Mire makacsul mindig azt felelte: „a lényeg, hogy a parasztok egyformán túrták a földet”. Tartotta magát ehhez nyugdíjas korában is (mindössze egyetlen ilyen év adatott meg neki), így hát nincs okom azt gondolni, hogy az a leegyszerűsítő marxista szemlélet csak a kényszer szülötte volt. Amivel egyébként még így is szétfeszítette a korabeli magyar egyetemes történetírás kereteit. Utóda, Palotás Emil személyes közlése szerint ugyan a bölcsészkari vezetés nem akadályozta meg Kelet-Európa összehasonlító módszerrel történő oktatását, de az 1972-es tanulmánya már túl sok volt az ottani, még 1956 előttről való vezető történészeknek: Andics Erzsébetnek, Léderer Emmának, Elekes Lajosnak. Mondták neki, ne vigye túlzásba, mert a szovjet elvtársak nem így csinálják.
Perényi emlékezett arra, még 1950-ből, hogy hogy csinálják, ezért, amint nyugdíjba lehetett menni, ő elment és soha nem tért vissza az egyetemre. Felkészült, jóravaló, européer ember volt. Senkit nem jelentett fel. Talán „ijedőssége” miatt. Vagy talán, mert „aggodalmaskodva” bár, de mégis ember tudott maradni egy embert próbáló korban.
Egyébként pedig, hogy a történelmi Oroszországnak is helyet szorított a mi „tájunkon”? Ez már a 70-es évek második felében is konzervatív véleménynek számított belterjes történész köreinkben. Ami az 1950-es években túl kevés „marxizmus” volt, az ekkorra már túl soknak bizonyult. Ám jobban belegondolva, a mai napig számunkra is az a nagy talány, amit egy orosz publicista a múlt századelőn megfogalmazott: „A tolakodó kérdés, miben nem vagyunk európaiak és miért nem jutunk oda, ahova kellene, amikor ugyanazokat a fejlődési szakaszokat járjuk?” Vagy még drasztikusabban: „Nem tudom, hogy a bejárt utak azonossága mellett végül is miért akadtunk el a barbárság és szolgaság zsákutcájában?” (Idézi Szvák Gyula, in Moszkóvia és a Nyugat. Bp., 1988. 174.)
